ok
2018 előző hónap június következő hónap
H K Sz Cs P Sz V
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

2018.01.03. - Hírek

Angyali dobok 2. (Budai Krisztián)

Az Angel dobok készítőinél jártunk. A nemrégiben megjelent vádakra, felvetésekre, komment-áradatra és nem utolsó sorban a gyönyörű hangszereikre voltunk kíváncsiak. Most bemutatjuk nektek az érme másik oldalát.

 

A cikk előzménye, hogy megjelentek bizonyos állítások a céggel kapcsolatban. Kíváncsi voltam, hogy a cég emberei hogyan látják a történteket, és hogyan telnek most a napjaik, milyen a légkör, hogyan dolgoznak most. Ezzel kapcsolatosan megkerestem őket, sikerült egyeztetnünk Horváth Róberttel, a cég egyik vezetőjével. Legnagyobb meglepetésemre az Angel Drums főhadiszállása egy szabolcsi településen van, Nagykállóban. Azért is volt ez egy érdekes dolog számomra, mert a szomszédos településről származom. Hihetetlen, hogy ilyen magas szinten történik ma dobgyártás Szabolcsban, és hogy ezek a termékek külföldön milyen sikert értek el. A beszélgetés előtt körbevezetett Robi az épületben, elmesélte a jövőbeli vízióit – erről majd később –, utána leültünk és elkezdtünk beszélgetni. Ebbe aztán a három dob és káva készítő is becsatlakozott.


 A beszélgetésben részt vettek: HR - Horváth Róbert ügyvezető, Winbank kft., BT - Bak Tamás, NG - Nagy Gábor, Bánfalvi Zoltán hangszerkészítők, illetve a kérdező RD - Budai Krisztián.

 

 

RD: Kezdjük az elején. Hogy kezdődött a ti történetetek?

HR: Úgy kezdődött, hogy kedves barátom, Papp Csaba dobtanár szólt, hogy van itt egy srác, aki dobkészítésen töri a fejét, de nem igazán tudja még az irányvonalat. Szükség lenne egy „fejre” a helyes irány megtalálásához. Illetve kellene pár hangszer is mintának, hogy mégis lássuk hogy működik a dolog. Úgyhogy oda is adtam pár hangszeremet: ha jól emlékszem egy limitalt 14x6.5 Brady-t, egy Craviotto juhart és egy Timeless Timber-t, tehát jó hangszereket. Először azt gondoltam, hogy ez is csak egy ilyen „12 egy tucat” dobépítés dolog, láttunk már ilyet. Viszont amikor megmutatták a hangszert, akkor éreztem, hogy ebből lehet valami. A kezdetleges forma ellenére volt egy nagyon pregnáns sound, amiből éreztem, hogy ebből még kialakulhat valami. Zoli nem értett a dobokhoz, ő az asztalosmunkához értett, én viszont képben voltam a dobpiacon, hiszen 10 éves korom óta dobolok, figyelem a piacot függök a Modern Drummer magazinon... Közösen elkezdtünk ötletelni arról, mi hogy legyen, milyen irányba kellene terelgetni a sound-unkat. Felvételeket készítettünk stúdióban, és folyamatosan mértük és mértük a hangszert, amíg meg nem lett a kívánt hangzás. Amikor megtaláltuk, eldöntöttük, hogy a szegmenses technológia mellett maradunk. A következő lépés a káva, meg a hardware volt. A cég életében az volt a nagyobb lépcső, de arra még várni kellett.

 

RD: Miért döntöttetek úgy, hogy belevágtok a hardware készítésbe is? 

HR: Nagyon sok gyártó van a piacon, főleg itt a custom szériában, aki megépíti a custom testet, és aztán megveszi az előre legyártott vasakat hozzá. A mi választásunk nagyon „pepecs” munka, nagy a gépigénye is. Viszont így tudtunk olyat csinálni, amit a többiek nem. A kezdetekkor mondtam, hogy a minőségben nem szeretnék kompromisszumokat kötni, tehát olyan dobot gyártunk amit akár mi is megvennénk.

Nagy nehezen, döcögve elindultunk. Abban állapodtunk meg, hogy én fogom finanszírozni ezt a dolgot (ez egy szóbeli megállapodás volt), és megnézzük mire fut ki, piacképes-e ez a dolog. Aztán beleraktam egy kis pénzt, csináltunk néhány pergőt és megindultunk. Először kiküldtük Steve Maxwell-éknek New Yorkba, és eltelt 2 év úgy, hogy nem volt semmi reakció. Azt hittük, hogy majd egy csomagtól hanyatt esik a szakma. Akkor még nem is sejtettük, hogy ezért mennyire komolyan meg kell dolgozni.

 

Hamarosan megalapítottuk hivatalosan is a céget, majd utána kitaláltam, hogy fontos lenne kimennünk a NAMM show-ra, mert enélkül értelmetlen csinálni az egészet. Ott egy ilyen termékkel nagy népszerűségre lehet szert tenni, 5-10 év munkát lehet vele megspórolni, egyből láthatjuk van-e szakmai igény ránk. Volt erről egy kis vita, hogy érdemes-e kimenni, vagy inkább itthon kéne megjelenni. De megugrottuk ezt a lépést, és végül ez egy jó döntésnek bizonyult.


RD: De akkor ez az amerikai szál simán ment? Minden összejött, amit vártatok tőle?

HR: Nem egészen. Fontos része ennek az egész történetnek, hogy a Zolival való együttműködésünk kezdetére néhány héttel egy amerikai üzlettárs is bejött a képbe, Theodore Mihos. Ez azt jelenti, hogy már az első néhány hétben az Angel Drums legalább 3 főt takart. Ekkor még nem volt cég, nem volt semmi hivatalos formája. Azt tudtuk, hogy Theodore segít az amerikai dolgokban, Zoli besegít a gyártásban, én pedig összetartom és menedzselem az egészet és úgy gondoltuk, hogy ez a három láb fogja tartani egymást. Szóval lement az említett amerikai dob show és a következő évi NAMM is, mindkettőn nagy sikert arattunk. Majd megint visszautaztam New Yorkba, újra elmentünk Teddy-vel Maxwell-hez, és gyakorlatilag meggyőztük! Addig toltuk a hangszert az orra alá, amíg ki nem próbálta, és rögtön utána elég sokat vásárolt is tőlünk. A termék legyártása lehet bármilyen nagyszerű, ha az soha nem jut el a megfelelő kezekbe, soha nem lesz megbecsülve. Sokat kellett ezekért a dolgokért menni. Ezután sikerült személyes tárgyalások útján elérni, hogy a Craviotto akkor piacra kerülő timbales-e már a mi kávánkkal kerüljön forgalomba. Az óriási lépcső volt. Amikor Johnny Craviotto-nyugodjon békében - azt mondja neked, hogy büszke a dobjaitokra és hogy jó az irány, csak csináljátok, akkor hetekig vigyorogva jársz. 

 

 

RD: Ezután milyen irányba mentetek tovább?

HR: Később ennek kapcsán jött Mike Dawson megkeresése, majd a Modern Drummer cikkek, tehát megindult a szekér. Ez volt a történetünk boldogabb része. De már az elejétől kezdve volt egy kis visszásság is - amellett, hogy milyen nagyszerű mester Zoli -, emberileg nem volt könnyű vele dolgozni és ehhez nekünk kellett alkalmazkodni. De ezzel még nem is lett volna különösebb baj, egészen addig, amíg ment a hajó. Amíg készültek a szebbnél szebb dobok, mindenki gyarapodott, nem volt ezzel nagy baj. De megjelent az “ego”, és egy lefelé tartó spirálba kerültünk. Azért, mert hiába jártam a megrendelések után, hiába intéztem a boltokat, nem készültek el a hangszerek. A mai napig nem értjük, hogy mi volt ennek az oka. Emiatt folyamatos csúszásban voltak a dobok és a kávák is.


RD: Hogyan sikerült erre megoldást találnotok, egyáltalán sikerült?

HR: Sikerült definiálnunk ezt a problémát és tavaly szeptemberben leültünk mindannyian egy beszélgetésre. Elmondtam, hogy ez így nem mehet tovább, mert látszik a számokból, hogy lefelé megyünk és ebből csőd lehet. De mindenesetre ez így nem egy olyan dolog, amit érdemes tovább csinálni. Abban állapodtunk meg, hogy Gábor és Tamás teljesen a kezébe veszi a káva gyártást, hogy Zoltánnak ne menjen ezzel az ideje, csak a dobokban segítsen be, felügyeljen. Ez volt az akkor megbeszélt stratégia, illetve hogy legyen egyenes, és a pénzekkel számoljunk el. Egy hét varázslat következett, majd minden maradt a régiben. Januárban megint leültünk beszélni, és elmondtam, hogy húzzunk egy vonalat március-áprilisnál és nézzük meg, hogy hogy áll a mérlegünk: pluszos, vagy mínuszos. Mert ennek így nincs semmi értelme. Akkora már én fizettem minden költséget és nem láttam értelmét erre egy vagyont áldozni, ha az csak elég a semmibe. Ismét nem változott semmi. Majd végül ott bukott ki a dolog, hogy szeptembertől kezdve nem volt a káva rendelésben egyetlen csúszásunk sem, tehát semmi abból, ami a fiúknál volt. A dob rendelésből pedig egy rendelés se ment ki időben. Ezek az adatok azért eléggé beszédesek. De ezt a helyzetet továbbra is szerettük volna rendezni, mert nagyon szerettük Zolit, és szerettük volna ezt megoldani. De az tette be a kiskaput, amikor a fülembe jutott a híre annak, hogy ő eladott egy hangszert, és nekem erről egy 3. emberen keresztül kellett tudomást szereznem. Ezután megkérdeztem Zolit, hogy mi van pontosan ezzel az eladással, erre ő magából kikelve ordítozott, hogy én mit is képzelek magamról... Ha egy üzleti vállalkozásban eljutsz egy olyan szintre, hogy ezt a hangot ütik meg veled, akkor azt hiszem az egy jó zárszó.

Nem azért harcoltunk, hogy nagy csodákat tegyünk, hanem csak azt szerettük volna, ha számunkra átlátható lesz. Nálunk minden gépen történik, hogy tudjuk tartani a rendelésekkel a tempót, mindent vissza is lehet követni. Ennek az elvárásnak már meg kellett volna felelnünk ezen a szinten.

 

 

RD: Tehát megrekedtetek egy szintnél. Innen hogyan tudtatok tovább lépni?

HR: A balhé végül emiatt pattant ki, összehívtam a srácokat, édesapámat is meghívtam - mivel övé az épület -, és elmondtam ismét, hogy ez így nem mehet tovább. Ekkor április 8-a, vagy 10-e volt. Addig az ebben az évben elkészült pergődobok száma 9 darab volt. Tehát ha valaki egy teljesen felszerelt üzemben 4 hónap alatt összesen 9 pergődobot készít, amit más egy garázsban elkészítene fele idő alatt, na erre mondtam azt, hogy itt a vége. És a mese érdekesebb része az, ami most következik. Mert még mindig csak azt néztük, hogy mindenki jól jöjjön ki ebből. Felajánlottuk neki - erre mindenki tanú, aki itt van -, legyen egy olyan lehetőség, hogy továbbra is gyártson be Zoli nekünk hangszereket, de váljunk el teljesen. Minden hónapban elszámolunk a kész testekkel amit ő vagy a cége gyárt, ezt kifizetjük, illetve a szabadalomból befolyó ⅓ összeget, illetve mi tovább vittük volna a káva és hardware készítést, amiből úgy hogy nem rak bele semmit, megkapta volna megint csak az ⅓-ot minden hónapban. Ezt nem fogadta el - minden jelen lévő a tanúm rá. Innentől mi elengedtük, azt mondtuk, hogy nem állunk az útjába. Később visszahívott minket, és azt mondta mégis elfogadja az ajánlatot, osszuk el az eszközöket. Mi ekkor még mindig bíztunk egy “normális” rendezésben. De amikor bejössz ide, és az “elviszem az én dolgaimat” címszó alatt a gépeink nagyobb részét elviszik, amellett nehéz szó nélkül elmenni.


RD: Tehát hogyan zajlott ez az osztozkodás?

HR: Figyelj, itt rendőrségi intézkedés is volt, mert a fülembe jutott egy hír. Nekem hosszú évek óta húzódik egy zöld kártyás ügyem. Nyertem a zöld kártya lottón, és meg is kaptam a kártyámat. Vissza kellett volna utaznom az Államokba most szeptemberben, és meg kellett volna kezdeni “leülni” a dolgot, hogy aktív legyen. Zoli tudta, hogy mikor megyek és akkorra időzített be egy pakoló autót. Ez jutott az indulás előtti este a fülembe. Így természetesen itthon maradtam és buktam a repülőjegyet, a szállást, és bejöttünk a srácokkal megnézni, hogy mi is történik. Este 10-kor azt láttuk, hogy a fiával rajzfilmet néznek a tv-ben, és egy nagy rakás doboz - kb. 100 ipari doboz - be van készítve, amibe mindent becsomagolt volna, és mire hazajövök, üres a műhely. Pont akkor, mikor édesapám is külföldön volt, tehát senki sem tudta volna ezt felügyelni. Szóval bejöttünk, és kérdeztem tőle, hogy akkor ezt mégis hogy gondolta. Ő erre annyit mondott, hogy én nem mondhatok neki semmit - a tulajdonviszonyokról annyit, hogy az épület sosem volt az én, vagy a Winbank kft. tulajdonában, édesapám adta nekünk ide ingyenesen, hogy dolgozzunk benne.

Visszatérve a történetre, kértem Zolit, hogy menjen haza, és hétfő reggel normálisan rendezzük ezt a dolgot. Ő erre azt felelte, hogy nem megy sehová, hívjak rendőrt. Szó szót követett, végül kiprovokálta, hogy hívjunk rendőrt. Nem volt egy egyszerű szituáció, végül hazaküldték őket. Aztán hétfőn megkezdődött a pakolás, de délutánra ő már csomó mindent elhordott, és láttuk, hogy ebből már normális rendeződés nem lesz. Aztán már nagyon megromlott a viszonyunk.


RD: A megjelent írásában van egy állítás, miszerint ti kisemmiztétek őt.

HR: Ez a műhely sosem volt se az ő, se az én, se a cég tulajdonában, ez mindig is a családunké volt, amit ingyenesen használhattunk a dobgyártás kapcsán. Egy munkás sem volt bejelentve Angyal Zoltánhoz szerintem soha, de ezeket az információkat bárki elérheti, mert nyilvánosak. Én nem loptam el senkit, nincs ideláncolva senki. Mindenesetre ez nagyon degradáló volt, hogy én elraboltam volna valaki munkásait, mintha én valami gyapotföldi ültetvényes lennék, vagy mi… Nálunk ugyanúgy emberek dolgoznak, mint máshol, családokkal, érzésekkel. Ezért is fájó, mikor azokat bántják kommentekben, akik a szívüket-lelküket kitették a magyar hangszergyártásért az elmúlt években.

Szóval a pakolások alkalmával én már direkt nem voltam itt, nehogy tovább romoljon a viszonyunk. A fiúk, édesapám és a testvérem tartózkodtak itt. Az beszédes dolog szerintem, ha mi elvettük az ő munkagépeit, akkor ez a két fiú mit pakolt napokon keresztül? Tamásék pakolták fel és le a dolgokat a 3 telephelyén. Hány napig pakoltátok Tamás?

 

BT: Inkább hetekben tudnám ezt mérni.

 

HR: Minden nap jött az autó, több körben vitték el a berendezést, és ez így ment kb. 2 hétig.


RD: Akkor ő ebből tulajdonképpen berendezhetett volna egy másik műhelyt?


HR: Nem is egy műhelyt lehetett volna ebből berendezni.


RD: Úgy látom, az ő állításai nagyon messze vannak a tieitektől. Teljesen más az, amit ti mondtok.


NG: Gondold el, hogy amikor Zoli ideköltözött egy 25 m2-es műhelyből hoztuk át a cuccait. Amikor elpakoltunk, akkor 3 telephelyet kellett még kölcsönkérnie, mert az övé teljesen megtelt. És akkor azt mondja, hogy mi megakasztottuk őt, elvettük a gépeit, pedig a gépeink 75%-át elvitte…


HR: Nálunk azok az esztergapadok maradtak, amik saját tulajdonban voltak, vagy édesapámé volt, meg az a technológia, ami a kávagyártáshoz kellett. Minden más munkagép elkerült innen. Újonnan kellett vennünk mindent.


BT: Van olyan ember idehaza, aki csak évekkel később tudta meg, hogy az Angel Drums-ban “nem csak Zoli” van benne. A pesti vagy egyéb kiállításokat nagyon ügyesen készítette elő, oda egyedül ment, minket sosem kérdezett meg, hogy volna-e kedvünk vele menni. Mi legyártottunk mindent, ő meg eldicsekedett a munkával. De ugyanígy ha valakit idehívott, akkor azt olyankor tette, ha mi nem voltunk itt.


HR: Egy dolgot megint ki kell jelentsek. Sosem volt ő egyedül az Angel Drums, mert még a nevet is a Teddy (az amerikai üzlettárs - a szerk.) találta ki. És nem Zoli miatt jött a név, hanem mert frappáns, és előre kerültünk az összes katalógusban, kiállítási listában az Angel miatt. A posztjában pedig leadott egy nagyon rapszodikus történetet, ami szerint őt kisemmizték. De ha - tételezzük fel -, hogy így lett volna, és ez az ő egyedüli cége, hogy tudott volna egy ember legyártani a NAMM Shown -ra 2 szerkót, 30 pergőt, azok összes alkatrészét és számtalan kávát néhány hét alatt? Ez tényleg egy ember műve lett volna?

NG: A közleményben azt írta Zoli, hogy elvették a munkásait. Holott nem ilyen volt a kapcsolatunk, nem így dolgoztunk. Ez egy baráti dolognak indult annak idején, és minket utána az ő munkásainak hív. Mi nem robotok vagyunk, és nem az 1800-as éveket éljük. Mi őt is választhattuk volna, de nem így döntöttünk.

 

BT: Ezt csak azért hoztam föl neked, mert az utóbbi időben derültek ki azok a dolgok, hogy neki társai is voltak.

 

HR: De ezért is lett vége közöttünk a munkának. Minden adott volt, mindenki a keze alá dolgozott. Mindamellett látod te is, hogy itt jó hangulat van. Ha valakinek baja van, szólhat. Nagyjából egykorúak vagyunk, semmi olyan dolog nincs, amit ne tudnánk megbeszélni egymással. De ez vele nem volt így, és olyan helyzet alakult ki, hogy a fiúk azon gondolkodtak, hogy inkább fölmondanak, és keresnek mást. Olyan stressz volt hónapokon át, amit nem lehetett idegekkel bírni. A lelkiismeret is bántotta őket, hogy nem készülnek el a dobok, és nem halad az egész.

 

NG: Tamással nagyon igyekeztünk, már szinte mindent kivettünk a kezéből, amit csak meg tudtunk magunktól tanulni, hogy haladjon a munka.

 

HR: Bizonyos dolgokat nem akart megmutatni még a saját munkatársainak sem. De a “titkait” sosem próbáltuk meg kiszedni belőle. Azt azért lássuk be, ez nem atomfizika, nagyon sok dobgyártó van a világon, előbb-utóbb mindenki megtalálja a saját útját. Az Angel Drums egy tudatosan tervezett brand, aminek Zoli szabadúszóként a része volt, de a továbbiakban már nem az. Sajnos nem tudott ebben a rendszerben senkivel sem együttműködni, és erre ráment több évünk, végül majdnem a cégünk is.

 

BT: Gabiban és bennem annyira erős volt az értéke ennek a munkának, hogy még így is elviseltünk mindent. Még annyit, hogy te hogy állnál ahhoz, hogy egy leadott rendelésre azt mondaná neked a “mester”, hogy neki ne mondja meg senki, hogy mi az hogy határidő, neki nincs olyan. Sok munkát vállalt fel, külsősöket is, azok is csúsztak és időnként azt is velünk akarta csináltatni.


HR: A mai napig hallunk vissza pletykákat, amiket a hátunk mögött mond. Például, hogy nem tudunk hangszert építeni, és nem megy a cég. Csak nevet ezen az ember. Mindenkit szívesen látunk ezúton is, ha meg akar róla győződni. A szegmenses dobkészítést Greg Gaylor kezdte el a Solo Drums-szal. Igaz, hogy csak egy pár dobot készített belőle, de még a mai napig lehet belőle találni 20-30 éves hangszereket az eBay-n is. Igaz, nem volt még az eltolás kitalálva, de már szegmensekből épült fel. Tehát ez nem egy újkeletű dolog. Mi ezt kicsit újragondoltuk. Ezt nem lehet szabadalmaztatni.

A kávára térjünk át egy picit. Azt az amerikai cégünk, az Angel Drums szabadalmaztatta le. Mert sokkal több jogi lehetőségünk van így, mint ha magánszemélyre kértük volna, vagy innen Európából intéztük volna, ezt a bostoni ügyvédünk tanácsolta, ez így indult el anno. Az amerikai cégben ketten vagyunk benne, Theodore Mihos, illetve én. Zoli nem volt benne. Teddy úgy gondolta, mivel ő rengeteget invesztált ebbe a cégbe, neki is kellett egy biztosíték. Ezért ezt ő járta ki, végig ő intézte, nagyrészt ő is fizette, nekem csak alá kellett írnom. De ez egy több éves folyamat és levelezés eredménye volt.

Az volt az alapfeltevésünk, hogy megcsináljuk ezt az amerikai cég nevére, és a legközelebbi NAMM Showra mikor kimegyünk, Zoli is beszáll. Más jogi megoldás erre nincs, csak ha oda kimész, és ott csatlakozol be a cégbe. Amikor a Chicago Drum Showra mentünk, én akkor intéztem el ezt.

 

 

A káva levédetését egy hosszú vita előzte meg, Zoltán ezt nem akarta. Nem akart ebbe pénzt belerakni. A mostani dolgok állása szerint nem hiszem, hogy ehhez Zolinak bármi jogosultsága lenne. Főleg azután, hogy föl is ajánlottuk neki korábban. De azután, hogy följelentett minket, és a nevünket mocskolta, nehéz bármit is mondani…

Teddy nagyon megharagudott Zolira, nem támogatja, hogy ezek után Zoli bármilyen formában bekerüljön a cégbe. Ez nem az én döntésem volt, de meg tudom érteni őt is. Szegény nagyon a szívére vette, hogy 3-4 éven keresztül 2 gyerekkel nem tudott elköltözni az anyjáék házától, mert minden megtakarítását belerakta ebbe a cégbe, a szabadalomba, hogy haladni tudjunk. Erre azt kapja, hogy Zoli perrel fenyeget mindenkit, valamint ígéri, “visszaszerez mindent”. Csak azt nem értem, hogy milyen céget szerez vissza, ha sosem volt benne?

Még egy adalék. Miért nem lett ő a hazai gyártás és a cég része? Jogos kérdés lenne a magyar emberektől. Amikor elindultunk, és megbeszéltük, hogy ő egy “tanácsadó” lesz, akkor kértem, hogy szálljon be partnerként a gyártó cégbe, és legyünk ketten ügyvezetők. Legyünk törvényesen is egyenlőek a cégben. 3-4 alkalommal kértem, de ő ezt minden alkalommal visszautasította. Azt nem értem, hogy nekem mi érdekem lett volna abban, hogy egyedül legyek ügyvezető. Pénzzel nem járt és ha itt bármi történik, minden az én felelősségem.

 

 

Sok mocskolódás van most körülöttünk, de mi nem szeretnénk ebbe beszállni. Mi nem ilyen emberek szeretnénk lenni. Ha mi elvállalunk valamit, azt megcsináljuk.

Szeretném kijelenteni, hogy online továbbra sem fogunk ezzel a kérdéssel foglalkozni, úgy érezzük ez a cikk kifejezi a hazai olvasóknak a cégünk álláspontját. Nincs félni valónk, ha szeretne, eljöhet hozzánk bárki, és megnézheti az üzemet, dobokat, egy jó kávé mellett szívesen válaszolunk mindenre.

 

Még egy pletyka. Zoli egy szegény mesterember, és nincs semmije. A gonosz cég kisemmizte, mindenki ellene fordult. De mi valójában befogadtuk őt, évekig ingyen szállást is adtunk neki.

 

RD: A sajtó, és az emberek is szereti az ilyen történeteket, mert szerethető.

HR: Direkt nem is olvastam el, csak a szalagcímeket. Nem akartam belemenni a kommentekbe, mert tudtam, hogy ez egy téves közlés. De egy dolgon elgondolkodhatnának ezek az emberek. Nagyon sokan mentek bele ebbe a “bozótharcba” és kommentelésbe olyanok, akik hangszert, kávát vettek tőlünk, amiket valójában ezek a srácok csinálták (a három itt dolgozó mesterre mutat, akik ekkorra már körénk gyűltek) a két kezükkel, és valójában Angyal Zoltánnak semmi köze nem volt hozzá.

Ez a két ember (Tamás, és Zoltán) készít minden egyes kávát, már évek óta. Meséld el nekem kérlek, hogy hogyan lehet egy termék hamisítvány, ha 3 éve ugyanezek az emberek készítették ugyanitt, ugyanabból az anyagból, ugyanazon a gépen. Akkor ez még nem számított hamisítványnak most pedig igen? A cégünk a tulajdonunkban lévő szabadalom kizárólagos birtokosaként gyártja továbbra is a kávákat. Másnak erre nincs jogi vagy egyéb lehetősége, engedélye.

De még egy dolog, amiről eddig nem esett szó. Amikor Zoli itt hagyott minket, nekem le kellett nyelnem egy több milliós negatív mérleget, ez pedig nagyon-nagy nehézséget okozott a cégnek. Nagyon nehéz helyzet volt ez, nem akartuk őt elengedni, de nem lehetett mit tenni. Ezek után nehéz szívvel olvastuk a nyilatkozatát.

Azt szeretném megértetni a minket lehúzni próbáló emberekkel, hogy itt a cégben van 6-8 ember, akinek családja, élete van. Ha továbbmentünk volna Zolival, akkor csődbe jutunk, és mindennek vége amit eddig csináltunk. Most ott tartunk, hogy az elmúlt 6 hónapban több dobot készítettünk, adtunk el és nagyobb technológiai fejlődést értünk el, mint az előtte lévő 1,5 évben.

 

RD: Akkor kezdenek a dolgok jobbra fordulni. De ha már itt tartunk, egy picit meséljetek nekünk az Angel távlati terveiről is. 

HD: Tavasszal a szomszédos helyiségbe szeretnénk átköltözni, ahol kialakításra kerülne egy festő kamra is. Az emeleti részen pedig ki fogunk alakítani egy bemutató termet. Már folynak a tárgyalások több dobgyártó céggel ez ügyben. Szeretnénk kialakítani egy Kelet-Európai regionális központot, ahol több neves márka is képviselné magát. Cintányér céggel is tárgyalunk már, akik szintén jelen lennének majd egy termékpalettával.  Most egyelőre az épület belsejének kialakításával foglalkozunk. Nagy vállalás ez, de ez a következő lépés. Olyan árukészlet lenne majd itt, ami legközelebb csak Amerikában van. De van még egy terv. A legfelső szintet is szeretnénk majd átépíteni, ott több dologban is gondolkodunk. Próbaterem, koncertterem, rendezvényterem kialakítását tervezzük. Nagykálló nagyon pici, emiatt nagyobb területben gondolkodunk. Környékbeli zenekaroknak, vagy zeneiskoláknak ingyenes lehetőséget biztosítanánk. Csinálnánk nyílt napokat is, ahol be lehetne tekinteni a gyártási folyamatba is. Ugyanakkor egy új termékben is gondolkodunk. Egy kiváló hangzású, de pénztárca barát dob elkészítésén fáradozunk. Megfizethető lenne, és erre mi nem tennénk hasznot sem. Ugyanakkor erre is az élethosszig tartó garancia lenne érvényes.

  

RD: Ezek nagyon jó tervek, Kelet-Magyarországon ez nagyon nagy dobás lenne, ha megcsinálnátok.

HR: Igen, annyi, hogy autóba kellene ülnie egy környékbeli zenekarnak, ha próbálni jönne. De cserébe jól felszerelt, őrzött helyet kapna. A másodlagos célom az is, hogy a zenész közösséget kicsit jobban össze tudjuk kovácsolni. Rengeteg tehetséges muzsikus van itt, csak nincs elég kapcsolódási pont. Nincsenek jam session-ök, visszatérő elemek. Sokat számítana ez a következő generáció életében.

 

 

Bemutattuk az érme másik oldalát is, bepillanthattak a gyár életébe és az ügyes-bajos dolgaikba. Ugyanakkor mi nem vagyunk bíróság, nem mondhatjuk meg, ki mit gondoljon.

 

Folytatás következik! Zoltánnal is készítünk egy hasonló interjút, hamarosan azt is olvashatjátok.