Gerendás Péter az Alcatrazban

Mikor először hallottam, hogy Gerendás Péternek új zenekara van, már meg sem lepődtem, tudtam, hogy majdnem minden évben új zenészeket keres maga mellé. Pár hónapja is így tett.

Homokvár az Alcatrazban

"Zavar a nagybőgő, a gitár meghülyít
Tudod a billentyűs is olykor feldühít
De egy vérbő dobszóló az elrepít"

Mikor először hallottam, hogy Gerendás Péternek új zenekara van, már meg sem lepődtem, tudtam, hogy majdnem minden évben új zenészeket keres maga mellé. Pár hónapja is így tett.

A régi formációból csak Kaszás Péter maradt a zenekarban. A basszusgitár képviseletében Papesch Péter nyúzza a húrokat, a billentyűk mögött Czomba Imrét Révész Richárd váltotta. Gerendás csapata két ütőssel is bővült: Mogyoró Kornéllal és Födő Sándorral, akik ütik a kongát, mert nekik ez jár… De ennek a drága embernek ez még nem volt elég. Megpróbálta a lehetetlent és sikerült neki. 12 ütőst gyűjtött maga köré. Ahhoz képest, hogy Péternek igen jó ritmusérzéke van, úgy tűnik segítségre volt szüksége, kis hazánk nagyszerű zenészeire. Ám ma már talán ő is tisztában van vele: csak megnehezítette saját dolgát, de édes terhet akasztott a vállára.

Rövidke próba után a csapat összeállt. A koncert elkezdődik… amennyiben lehet ezt koncertnek nevezni. Én inkább homokozásnak hívnám. És ez itt nem pejoratív jelző. Szülők szerepében a zenekar, a 6 fős mag. A homokozók szerepében a 12 ütős. A szülők azok, akik nyugalmat biztosítanak a kölyköknek, de azért tippeket is adnak a játékhoz, és ők szólnak, ha már a gyerkőcök túl mentek minden határon. És a gyerekek élvezik ezt. Úgy cserélgetik hangszereiket, mintha a lapátot adnák oda a vödörért cserébe. Mindenki mindent ki akar próbálni, de azért mindenki félti is a saját játékszerét. (a játékszerek: Djembek, Kolompok, Bongok, Kongák, Coioen-ok.)
Ekkor kezdenek el közösen egy homokvárat alkotni. Közös megegyezés alapján afro stílusban, bár a szülők titkon tudják, ez igazából echlechtikus alkotás lesz. Jön a homok, jön a víz, már mindenkinek homok van a szájában. Én is érzem, finom.

Tudom, hogy nem lesz a játékból valódi vár, bár a gyerekek szüleikkel mindent megtesznek érte. Tudom, mert hiába van minden tudás és a nagy szeretet, túl sok. Túl sokan vannak hozzá, és nincsenek összeszokva. Mindenki megpróbálja belerakni összes tudását, de tudja a sziporkázásnak nem itt, és nem most van a helye. Pedig hu hogy tudnak sziporkázni, tapasztalatból nincsen hiány. A homokozás óriásai vannak itt: Perger Gusztitól kezdve Szendi Gáboron át Dés Andrisig, mindenki. Lehet, hogy nem lesz a legszebb, legnagyobb vár, ami készült valaha, de a közös munka szépségét senki sem tagadhatja. És nem is teszi.

A közönség a szünetig nem nagyon érti, hogy mi történik a színpadon, csak egyet éreznek, ez nagyon vidám dolog. Na meg hogy jó lenne egy kicsit már nekik is homokozni. Homokozni, és nem elszállni a széllel. Az érzés csak fokozódik.

A szünet után a közönség is ráérez, hogy hogyan tudnak egy lágy húron pendülni velük: Táncolnak, aki ott van az mind-mind mozog. Jár a kezük-lábuk, hozzák a formájukat, hogy szebb legyen a vár. Sajnos kinn a parton már későre jár. Apuék érzik, ha most nem fektetik le a gyerekeket, akkor itt kő kövön, homok homokon nem marad. Apu már nem mondja, hogy a Lalala képző szerveiket vessék latba. Persze még kapnak 10 percet, de aztán már ágyba!

Fáradtan, de még egy kicsi vágyakozással telve pakolgatnak, cserélgetik vissza, keresgélik a homokkal teli játékokat. Kipirult arccal, szomorú tekintettel néznek a vár után: kicsit ferde, de elkészült és ennél nincsen jobb dolog a világon.