Hightechtől a fadarabig

A kilencedik Ceglédi Dobos-Ütős Gálán az esemény szervezőjével a gála múltjáról és jövőjéről beszélgettünk a backstage-ben.

Ez a kilencedik dobos-ütős gála. Mit lát, ha most innen visszatekint?

Azok a félelmek, amik egykor fönnálltak – az elsőnél még, hogy az egész kudarcba fullad, vagy a harmadik-negyedik alkalommal anyagi támogatás, vagy kellő muníció híján az egészet be kell fejezni -, most már lassan elmúlnak. Bár minden évben meg kell harcolni a támogatók kegyeiért, vagy azért, hogy az ember meg tudja tölteni ötlettel ezt az egész gálát. De mint a beszűrődő tapsok igazolják, megéri.

Milyen változáson ment át a gála ez alatt a kilenc év alatt?

Érdekes, dolog ez. Azt nem lehet érezni, ahogy az ember fejlődik, növekszik a teste és gazdagodik a lelke. Az ember mindig úgy gondolja az adott pillanatban, hogy a lehető legjobban csinálja a munkáját, de három év múlva már másként csinálná. Én minden pillanatban teljes erőbedobással teszem a dolgom, hogy semmi olyan ne maradjon hátra, amit utólag fölróhatok magamnak. Ez minden évben így történt, de mindig mások voltak a feltételek. Egyre több ismeretség adódik, és a végén a rendezvény a saját lábára kezd állni. Azt veszem észre, hogy a közönség már várja ezt a dobos gálát, és ez egyfajta bíztatás nekem, hogy jó dolog, és csinálni kell.

Mik az idei tanulságok?

Van egy neuralgikus pontja a szervezésnek: a zenészek többsége budapesti, és miután tudják, hogy ez egy hajnalba nyúló gála, nem akarnak lejönni már délelőtt vagy délután, mert borzasztó hosszú az idő a fellépésükig. Ezért mindenki kitolja az soundcheck-jét, így a közönség beengedéséig húzódik a dolog, sőt, még tovább. Ebből adódnak azok a kellemetlen szituációk, amiket én annak élek meg ezekben a percekben, hogy a számok között történnek a hangbeállások, és ez nagyon meghosszítja a várakozási időt.

Ez egy részprobléma. Mikor fogja azt érezni, hogy kihozta a dobos-ütős gálából a maximumot?

Érdekes dolog ez. Megmondom őszintén, az első gáláknál egy nagyon masszív, nagyon tömény, hatalmas, égig érő dobfelszereléses, csillogó-villogó műsorra esküdtem, ami ellentmondást nem tűrően jelzi, hogy itt minden oda lett téve a helyére. Most már sokkal többre becsülöm a szinte akusztikus, unpluged szerű egzotikus produkciókat, bambusznáddal, haranggal, kolomppal, reszelővel, súrolóval, akármivel, mert ez valami olyan szegmensét mutatja meg az ütőhangszeres világnak, amit mondjuk az Amadinda együttes képvisel. Különböző hangszerek ritmuskeltéséből, apró lelki rugókat mozgatva is lehet egészen mély érzéseket generálni, nem kell ahhoz tízezer watt, és plafonig érő dobfelszerelés. Ez sokkal izgalmasabb. Minden ütőhangszernek van mondanivalója, lehet az egy fadarab, bármi.