Vasárnap – 5. nap a Szigeten

Egyre nagyobb érdeklődés kíséri a harmadik éve a Banán Színpadon fellépő Tropical Transform Quintetet. Finoman megágyaztak a Quartet B pergős koncertjének.

Szivárványos CD
Tropical Transform Quintet: Under the Rainbow

Amikor líráról, önkifejezésről, szivárvány alá “egyfajta elvágyódásról” olvastam a Tropical Transform Quintet első lemezének borítóján, felkészültem arra, hogy vagy puttyogás vagy nyáltenger fog körbefolyni a hangfalakból. És akkor elkezdődött az első szám, és amikor már az utolsó is véget ért, akkor elölről kellett kezdeni, mert nagyon tetszett, és mert akik még hallottak belőle valamit, követelték, hogy akkor most elölről nagyon figyelve ők is élvezhessék. Lehet még egyszer nekifutni a borítónak, és elhinni, hogy tényleg, az öt fiú nem pózol, hanem fantasztikusan zenél.

Az Under the Rainbow című lemez szórakoztató jazz. Tele van latinos hangulattal, vannak rajta egész nap fejben motoszkáló refrének, elképesztően jó szólók. Profin összeraktak mindent, ami a szórakoztatásomhoz kell, háttérzenének kiváló, odafigyelve pedig sokadszor sem unalmas.

Pedig komoly buktatók lehetnének az összeállításban: Magyarországon kevesen játszanak ilyen zenét, és bár népszerű itt is funkyból lírába csapongó jazz, gyökerei nincsenek, csak a lemezek vannak. A fiúk kedvencei, Hearbie Hancock, Michel Camilo, Chick Corea, Michael Brecker meg akiket még kihagytam mind kísértenek a hetvenvalahány perc alatt, anélkül, hogy rámásznának az albumra. Az összes számot maguk írták – egy kivételével Horváth Tojás zongorista – és a fent hevenyészve meghatározott stílusba úgy illenek, hogy eredetiek maradtak. Változatos, ezért izgalmas, és mégis egységes a lemez, mintha évtizedek óta együtt csinálnák ezt, inkább nyugatra innen. A közép-európai zenei hagyományból én semmit se vettem észre a lemezen, de ez nem zavart, mert az idegen motívumok majmolása helyett ők ezt a zenei nyelvet tényleg beszélik.

Féltem attól is, hogy első lemez, tele lesz görccsel, ami ezt a felszabadult zenét másodpercek alatt tönkrevágja. Drága a stúdió, majd megírják előre a szólót is, aztán vegytisztán akarnának önkifejezni. Biztos sokat küzdöttek a felvételekkel, aztán még többet a megjelentetéssel, de ez egyáltalán nem hallatszik a lemezen. Tele van játékkal, improvizációval úgy, hogy nem estek szét, a számok átgondoltsága is megmaradt. Gondolom ezért nehéz jó jazzt játszani, de hát ettől jó, ha jó.

Nekem az is tetszik, hogy sikerült túllépniük a jazz-rock sémáin, pedig vannak teljesen rockos elemek, főleg a gitárjátékban. Kellemesen lüktetővé teszi a számokat a konga meg a többi ütőhangszer, halálpontos a dob, és ami nekem sokszor hiányzik, jól hallható és mégis a helyén van a basszus. A főszereplő a legtöbbször a zongora, amit a zeneszerző Tojás kezel, virtuózan. Az egyik számba Kaltenecker Zsolt is beszállt.

Csak a borítón látszik hogy első lemez, mert annyi mindenkinek mondanak köszönetet, ahány embert csak szeretnek. De a zenében nem hízelgőek, a legdagályosabb számok is feszesek maradtak szerencsére. Maguk sem tetszelegnek fölöslegesen, mindig akkor váltanak, amikor már indokolt, az átlagosan nyolc perces számok mind rendesen felépítettek. Ilyen lemezeknek kellene szólniuk rendes helyeken, ahol emberek az asztal körül isznak, megy az ember fülébe, van értelme, van benne feszültség, és mégis könnyed az egész.