Budapest Jazz Fesztivál képekben

Hát lement az első Budapest Jazz Fesztivál. A hangulat természetesen visszaadhatatlan, de azért teszünk egy próbát. Elsőként képet adunk hozzá, amíg az elem kitartott.

Ötvenhat izzó-világító test

Az Első Budapest Jazz Fesztivál

Enver Izmailov, Anatolij Vapirov, Horváth Kornél, David Yengibarjan, Frank London, Gado Gábor, Barcza Horváth József, Dés András, Juhász Gábor, Palle Mikkelborg, Helen Davis, Lantos Zsolt, Szandai Mátyás, Balázs Elemér, Szalai Péter, László Attila, , Oláh Kálmán, Borbély Mihály, Lattman Béla, Szendőfi Péter, Winand Gábor, Bacsó Kristóf, Fekete-Kovács Kornél, Gőz László, Schreck Ferenc, Szakcsi Lakatos Béla (60, Az Isten éltesse!), Orbán György, Lakatos Peczek András, Rostás Mónika és Rostás Csaba, Babos Gyula, Nagy Lajos, Hárs Viktor, Borlai Gergő, Kunovics Katinka, Jelinek Emil, Dave Liebmann, Csejtey Ákos, Kollmann Gábor, Zana Zoltán, Zsári Tamás, Varga György, Bizják Gábor, Magyar Ferenc, Ducsai Szabolcs, Hámori János, Csizmadia Dávid, Gráf Ádám, Almási Attila, Skerletz Gábor, Nagy Viktor Dániel, Adamik Gábor, Cseke Gábor, Pusztai Csaba, Dés László, Balázs József.

Még szerencse, hogy a World-ben nincs tudás szerinti rendezés, különben a fenti neveknél most lefagyna a gépem, majd felolvadás után hazafutna Bill-hez. Én viszont vállalhatom, hogy a fellépés sorrendjében említem őket, egy ünnepen különben is így illik. A magyar jazz ünnepe ugyanis, melynek alkalmából összeállt e rangos társaság. Az ötvenhat nevet az Első Budapest Jazz Fesztivál vonultatta fel.

Szüksége volt erre a magyar jazzéletnek. Mert volt már itt fesztiválja külön-külön a jazz hangszereinek, a szaxofontól a dobig, és az utóbbi időben a külföldi sztárok is mind gyakrabban látogattak el hazánkba. De a mostanáig amúgy is mostohán kezelt magyar jazzre sohasem vetült még akkora fény, mint szeptember 26-án és 27-én. A külföldi fellépők senkit ne tévesszenek meg, ők nem a fesztivál húzónevei, hanem a magyar zenésztársakkal közös CD-ben-produkcióban összeforrott művészek. S mi lenne ennél ékesebb bizonyítéka a magyar jazz világszínvonalának. A rendezvénynek helyt adó Közraktár sátor mindkét nap tele. Az ünnepet megülni kell: a pótszékek a második napon már rutinszerűen érkeznek. A vendégek zakóban.

Olvasom a programfüzetből a neveket, társítok hozzájuk valami zenét, ami már megvolt valamikor, de hogy itt mi lesz, azt, bevallom, elképzelni sem tudom. Mint ahogy azt sem tudtam soha, hogy létezik egy krími tatár fickó, aki tatárul gitározik. Az a neve, hogy Enver Izmailov. Ő – meg a szaxofonos bolgár barátja, Anatolij Vapirov, és egy magor ritmussámán, Horváth Kornél – balkáni freejazzel rukkol elő a nézők előtt. Ez a Black Sea Trio európai turnéjának utolsó állomása. Ehhez a sós-ízes kumisz-zenéhez aztán Szakcsi Lakatos Béla zongora-, Lantos Zoltán pedig hegedűszót kever. Nem mondom el, milyen zene ez. Nem tudom elmondani. Nem beszélek tatárul. Csak hallgatok.

Örményül se tudok. Marad a hallgatás. David Yengibarjan harmonikás, Frank Londonnal, az amerikai klezmertrombitással készített, Pandought című új albumát mutatja be a közönségnek. Rezesen zörgő líra – rohanó harmonikahang. Ezt fűzi tovább Gadó Gábor gitárjátéka, Dés András utaztató ritmusalakítása és Barcza Horváth József keserű bőgője. Arcunkba fúj a lemeznyi szépség.

De mindent lehet fokozni. Bár igaz, ez úgy hangzik, mintha tudás szerint rendezne a World. Mindenesetre, amilyen világot Juhász Gábor gitáros és Palle Mikkelborg trombitás vendégeivel megidéz, az káprázatos. A szellemhangok lakta, rejtett templom kapuját a dán fúvós hitvese, Helen Davis nyitja ki sarokig hárfajátékával. A trombita visszafojtott lebegését és a gitár fémes rezdüléseit Balázs Elemér dobja súlyozza ki. Teljes és egyéni hangzást Szalai Péter koncentrált tablajátéka, és Dés András precízen bújtatott ütőzése kölcsönöz a koncertnek. Improvizatív mese ez – Juhász maga – három napja tartó csodának – nevezi -, melynek valami távolról jövő tapsvihar vet véget.

A vihar utáni csendben megfáradt és telítődött turistának érzem magam, aki már csak sörre vágyik meg sramlira, különben végleg elszakad a koszlott valóságtól. Így a László Attila Band Európa Hajón tartott koncertjét a vidáman egyszerű Nyers zenekar lemezbemutatójára cserélem inkább a Kultiplexben. Kontrasztos váltás, de ennyi most kell, átvetődni a kortárs világjazzből a velőt rázó pannonrakenrollba. Majd holnap megint utazom.

Ez a nap az elszálltabb improvizáció jegyében indul. Persze lehet, hogy csak azért érzem így, mert számomra egy hangszer billentyűinek lenyomása, vagy húrjainak megpendítése sokkal konkrétabb, lejegyezhetőbb dolognak tűnik, mint a látható segédeszköz nélkül megszólaltatott emberi hang. Winand Gábor önmaga hangszere. Gadó Gábor kompozícióinak ő adja meg végső hangzásvilágát, mely a spirituális keleties népzenétől a határtalan freejazzig terjed. A titokzatosan feltörő, emberi hangot Bacsó Kristóf szaxofonja fonja nyugodt harmóniába. Felszabadító zenét kapunk.
A jazzre éhes magyar közönség azonban marad. Maradunk a Szakcsi Lakatos Trió koncertjén. A most 60 éves világhírű zongorista – aki a legnagyobbakkal, a legnagyobbaknak is zenélt már – új formációjában fiatal roma muzsikusokkal vette magát körül. A roma folklórból táplálkozó "gypsy-jazzben" Orbán György bőgőzik, Lakatos Peczek András dobol, Rostás Mónika és Rostás András pedig a roma ember hangján dalol nekünk. Hogy Szakcsi mit csinál, azt nehéz elmondani, minden világba bejáratos jazz-zenéje egyszerűen átitatja a cigány romantikát. Mintha ez a kettő mindig is együtt, egymás mellett szólalt volna meg. De szép is lett volna. De szép is most, a magyar jazz ünnepén.

Arról, hogy ez az együttélés tartós és termékeny maradjon, Babos Gyula és a Babos Project Romani gondoskodik. Mondjuk úgy: ez a koncert a felkiáltójel a mondat végén. Babosék olyan világba kalauzolnak minket, ahol – a gitáros elmondása szerint – békében élnek együtt a népek, közös a tér és közös a zene. Sorompók nincsenek. Még jó, különben a produkció olyan elemi erővel szakítaná át, hogy még a határt építő gondolat is pozdorjává törne. Jelinek Emil énekhangja vért pumpáló gejzírként robban elő, dühösen, érzelmesen, szépen, minden űrt kitöltve. Az egyszer surrogó, máskor agresszív, mindent elsöprő ritmusról Borlai Gergő gondoskodik. A tempóba Jelinek kannázása csempészi vissza a folkot. Ugyanerre a kettősségre Hárs Viktor bőgős is képes, aki szigorú öthúros basszusgitárra vált, ha a zene úgy kívánja. Babos meg, mintha nem is ő állna legelöl, csukott szemmel, alázatosan pengeti az összeforrasztó hangokat. Mi meg csak kapkodjuk a levegőt, és üvöltünk a végén egy örökérvényű vízumért.

Nekem nincs tovább, bocsánat, nincs több hely a szalagon, a fényképezőgépem is már régen lemerült. Telítve vagyok. Elégettek és szétszórtak, pernyeként szállok, csöndben, hazafelé. Félek, a Budapest Jazz Orchestra és Dave Liebmann közös koncertjén, vagy Dés László vízre tett lemezbemutatóján csak odakozmálnék, azt meg nem viselném el. Így sem értem, maguk a zenészek hogyan bírják ezt a hőfokot. Mert mi csak ültünk és töltődtünk két napon át, de az igazi izzás ott volt a színpadon. Ötvenhat izzó-világító test.