Ha beenged Paci

Ha egy nagy öreggel ül le beszélgetni az ember, mindig érdekes dolgok sülhetnek ki belőle. Ha azonban Horváth Zoli kollégánk bírja szóra Barile Pasquale-t, alias Pacit, abból nem csak érdekes, hanem mindenki számára tanulságos iromány is születik. Lássuk hát, mi van a kertkapun túl.

Impressziók: Barile Pasquale

AVAGY A GUMILAP MÉGSEM DOBFELSZERELÉS,
AVAGY A KETTŐ-NÉGY, MINT AZ ÁLMOK VALÓRAVÁLTÓJA, AZ ÉLET SZERVEZŐ EREJE, ÉS AZ IGAZSÁG FÉNYE (NÉMIKÉPP MÓDOSÍTVA A LATIN MONDÁST, UGYE)

Szerintem mindenki Pacinak hívja. Én is ezt a gyakorlatot követem a való életben, így nincs okom másként tenni ebben a cikkben sem.

Noshát, miután a nómenklatúrát böcsülettel rendbe is tettem, lássuk a történetet.
Miközben Pacihoz igyekeztem, próbáltam valamilyen koncepciót kiagyalni, mert a nagyok azt mondják, hogy cikk íráskor ezt így illik.

Félútra már három-négy csapásiránynak alkottam meg virtuális modelljét, a beszélgetést rendszerbe szervezendő, úgyhogy gyorsan fejet is hajtottam magamban mamutvadász őseim emléke előtt, akik ős-kreatívan mindig több megoldást vázoló problémamegoldó áttítyűdöt hagyományoztak reám a genetika csavaros, űrbéli útjait használva erre.

Ez a cikk a magyar zenei és dobos kultúra egyik legkimagaslóbb alakjáról szól, aki az R-GO-tól elrévedő szemű korosztályok sztereotípiájával ellentétben megközelíthető, közvetlen és szerény ember, pedig megjárta a magyar sztárság csillagos és szikrázó útjait (ezt csak azok miatt írtam így, akik azt hiszik, hogy ez ilyen). Úgyhogy tisztelt mai projekt – rájderek, két cédét kiadó műmosoly-csinálmányok, akikről közelről nézvést mindig kiderül, hogy csak égredobott zseblámpák, nem pedig állócsillagok, vagy messzi bolygók pislákoló fényei az égen, szóval vegyetek példát róla, mert irgumburgum! Ti úgysem értitek.

…Miután túljutottam az előre letárgyalt bezárt kutya előtti lépcsősoron, már azon kaptam magamat, hogy a kapu óta beszélgetünk. Dobról, dobolásról, ahogyan az lenni kravic, illetve szokott dobosok között, ismerjük ezt a jelenséget. Ó, hogy milyen jó ez az anyag, ja, és hallottad azt, hogy, de nem, az kicsit másképp… Aztán nagy sóhaj, és egyetértettünk abban, hogy hej, ha a mi időnkben ilyen anyagok lettek volna (pedig egy húszassal ifjabb volnék Pacinál). De ettől nem lesznek jobbak a mai dobosok, csak az a lehetőség tárult ki, ami régen zárva volt, a technika oldala, igen, a politika miatt, semmilyen anyagot sem engedtek be az országba – mesél, mesél – egymástól vették a trükköket, meglesték a nagyokat. Az a része viszont szűkre zárult, ami a lehetőségeket illeti, a kiadók hatalma, szóval így állunk ma.

Nem is kell nagyon kérdeznem, zenél a szavaival, komolyan, szeretettel, mosolyogva beszéli a múlt dolgait, figyelem, ebből okulandó, nem szól semmit, ez egy életpálya, rengeteg tapasztalattal, szinte csak ezzel foglalkozott mindig, ebből merített életet.
Hogy mikor kezdett dobolni? Ez nem kérdés volt, szégyellnék ilyet feltenni, csak felmerült, de mondja, megmozdul az idő, repülünk vissza: néhány évesen, még Olaszországban, az édesanyja mesélte mindig – egy pillanatra megáll, csak egy kicsire, kvantumnyi rezzenés a levegőben – igen, ő mesélte, hogy vasárnap mindig együtt mentek a falu főterére, ahol élőzene volt, és a leendő magyar sztár mint a csík, furakodott a dobos mögé, őt nézte, szívta magába a latin gyökerek lüktetését. Mindig ott állt a dobos mögött, akkor jobbára állatbőrökkel húzták be a szerelést, csak figyelt, és járt a két keze.

Később, már itt, velünk, az ordas Kárpátok között, leendő sikerei és álmai helyszínén, ahol száz éve még medvék is laktak, tizenévesen rendszeresen koncertezett, de nem jutott a dobolás igazi varázsa közelébe, inkább csavargott, mondta, nem érdekelték a komoly dolgok (Bardóczy Gyuszi azt mesélte nekem erről az időszakról, hogy vagy szép volt valaki, vagy jól tudott bunyózni, vagy jól táncolt. Ilyen volt ez akkoriban). Csak a tviszt, meg az ilyenek – de az még nem A Dobolás, hol vannak még ettől a gingerbakeres iga alá vert elszállások, a billycobhames űrséták…

– Kovács Gyulához akartam járni később, de nem, ne menj oda – mondták: -évekig csak gumilapon akarsz játszani?- Valóban, a tanítványai sokkal inkább az impulzusra koncentráltak (jajj, nem kritika senki se gondolja félre!), mint arra, hogy mekkenem a felsőtamot és az rezeg, jajgatnak a bőrök, és a rezonátorbőr (bár nem volt olyan gyakori, mint manapság) görög kórusként kántálja utána a maga tónusában: jíííííííííííííííííj. Végül is nem ment oda, másra volt szüksége, a gumilap nem szerelés, mindenkinek van saját filozófiája, ugye, értitek? Ezerkilencszázhatvannyolc, tizennyolc évnyi kiforratlan, útkereső lelkesedés.

A kettő-négy, az örök, a fíling, a lélek minden rezdülése, a kőkemény, a könyörtelen kettő-négy, és azok a latin ritmusok…

Semmilyen anyag nem volt elérhető, persze volt a Kovács Gyulának egy sajátja, de azt nem adhatta ki, meg nem is akarta talán, csak az maradt, amiket morzsákból szedhetett össze az ember, de milyen értékesek azok a morzsák! Kedves kis aranyrögöcskék, drágakövek; őrült munka így gyűjtögetni, meghálálja viszont: mélyebb barázdákkal vési magát az ember szívébe, amely aztán kincsként őrzi azt.
Billy Cobham vénizett, vidizett végül vicsizett1, s azon túl, hogy – Gregg Bisonette (ha már két szonett is van a nevében, akkor biztosan igaza is van. Gregg Bizonyít) óta tudom – az ezerkilencszázhetvenkettes dzsezzgrúvját a holland emigráns, Van Halen is adoptálta a kőkemény rock-kompozícióihoz, sokak nyakát fájdította meg azzal, hogy órákon át hajoltak a hangszórókhoz közel, hátha tíz centi távolságból könnyebb felismerni azt a kézrendet, amihez három-négy kéz kell. Első hallásra. Mert lelkiismeretes politikusaink nem engedték láttatni az ilyen csodákat, gyerekek, ez emberiség elleni bűncselekmény. Paci is csak három évvel később, amikor látta is a kobam billi kezeit, akkor értette meg, hogyan verekszik amaz a dobjaival.
Hetvenhatban aztán Buddy Rich bűvölte el, aki az irdatlan kontrasztok, és mellesleg a dobolás zsenije volt. Akkor úgy döntött, hogy csak olyan zenekarba megy, ahol ő a leggyengébb; csak a kihívások, azok vezethetik el az akarat és az állhatatosság két fegyverhordozójaként azon az úton, amit úgy hívnak: Önmegvalósítás.
Aztán közben jött a család, a gyerekek (öt gyermeke van jelenleg), de rengeteg áldozattal a napi négy-öt óráját végiggyakorolta, akárcsak ma is, tartalmasan, lélekkel telve, hittel.

Rolling Stones jött, Beatles, változó idők, felfordult valóságok, kérdőjelek a falakon, és még a fák is másképp nőttek. Korong zenekar, három gitár + dob felállással, akik a salgótarjáni fesztiválon gond nélkül elragadták a hallgatóság szívét. A Beach Boys következett, mindenki Beach Boys volt, még a lányok is, nézzétek meg a filmet róluk, szenzációs. Azok az idők, messze távolba csillanó szempárok, olyan fíling, de csak a film fekete-fehér. Pacikám, milyen utakat jártál be, mennyire hittél magadban mindig, tetted a dolgodat, amit szeretsz, egymillió pár dobverő vált forgáccsá kezeidben, mindegyik egy rovás életed papírlapján.

A Beatrice együttes után (Feró kedvence volt) külföldre ment zenélni, kihívást keresni, megélni, dobolni mindent, ami egyetemesen az ember megélhetését jelenti. Rod Stuart-ot, Boney M-et, élesben, mindig változó közönségnek, akik azt akarják hallani, amitől könnybe lábad a szívük, elkapja őket az az érzés, amit ők egyenesben az előadóktól hallanak nap mint nap, nem egy olyan zárt világban, mint az akkori Magyarország, hanem a szabad zenei érzelmek között. Favágás – mondja Paci, kegyetlen túlmunka, a zenész akkor dolgozik, amikor más pihen, azért dolgozik, hogy más pihenjen, nincs gyengébb napod, mást keresnek helyetted pillanatok alatt, kimerítő őrlődés a húsdarálóban, ritmikus sportszimfónia. De egyre jó, emeli meg olaszosan a mutatóujját: stílusok, dalok, kihívás. A kreativitás kimaradt jó tíz évre, de ez csak táplálta a mélyben megbúvó parazsat, távol a család is, állj meg egyenes derékkal egy ilyen helyzetben.

Még kint, a Hello együttesben ismerte meg Szikora Robit, illetve Menyust, akit a V-Moto Rock-ból ismerünk. Robi a Hungáriával már befutott idehaza, a latinos témák is közel álltak hozzá, örült hát Pacinak, megalakították az R-Go-t.

Nem indult könnyen ez a szekér, a lemezgyár – A lemezgyár, az egyetlen, a sokszor mindenható fényében tetszelgő – nem akarta az R-Go együttest, minek ez a közönségnek, nem illik bele, gyanús, pedig a teltházas koncertek mellett az R-Go-nak arculata volt, nem olyan tingli-tangli, és R-Go hivatalosan is lett. Aki a legjobban ágált ellenük, a sors Kárpátok-beli vendettájaként, annak kellett átadnia a legnagyobb elismerést, díjat, nyilvánosan.

Frankie egyenesen Hollywoodba, az R- Go is Amerikába ment, csak úgy spontán, brahiból, kihívás, lekaszálni a kontinenst, megismertetni a zenét, a tüzet, amely a bordák alatti kazánt majd szétvetette mindegyikükben.

Cannes-ba mentek, ahová a zenekarok szerencsét próbálni zarándokoltak, meglátták a műsorukat a menedzserek, rá is haraptak, másik hotelbe vitték őket, a Carltonba, csak a pénz, felépítjük egy év alatt a zenekar körüli dolgokat – ajánlották nekik, de addig meg kell élnetek. A magyar lemezgyár tajtékzott, Amerikába? Nem adtak pénzt rá. Mindenki hazajött.

Paci később tanítani kezdett, áldja szerencséjét, aki eljutott hozzá. Azután jelentősen megváltozott az élete, csatlakozott a HIT gyülekezetéhez, vasárnaponként ott játszik az összejöveteleken, újra tanítani készül, de már többszörösen beteltek a helyek, berken belül tanít, nem akarom kizárni a világiakat – mondja, de most így akarok szolgálni.

******

Paci a DW-szereléséhez Pávolics Péter gyártotta 14”x5-ös bronzpergőt használ, ami potom tizenhárom kiló. Olyan pergőt akartam, ami nem fullad be egy bizonyos hangerő után – megnyomogatja vastag alkarját, nem is kérdéses, mire gondol.
Alább Paci üzenete olvasható:

„A pergőn Powerstroke 4-es ütőbőrt, alul Diplomat-ot használok. Semmilyen más pergőnél nem tapasztaltam azt a határtalan skálát, ami egyszerre érzékeny és harsány, mint a Pávolics Péter – féle pergőnél. Tökéletesen passzol a DW-dobfelszerelésemhez. Péter fejlesztése olyan pergőt biztosít számomra, amit bátran ajánlok mindenkinek.”