Benézni Millerre

Marcus Miller jött, látott és győzött. A RitmusDepo egyik tagja is jött, nem látott semmit, csak hallott, aztán ment, és nem érezte magát győztesnek. Pozitív lecsengésűm, de némiképp fanyalgó “koncertriport” a Millenárisról. A sztár ára
Marcus Miller a Millenárison

Michael ’Patches’ Stewart
Az előre tudható, hogy Marcus Miller-re még az is elmegy, aki csak a legendáját hallotta, zenéjét nem. Az viszont már csak a helyszínen derül ki, hogy e két csoport nem fér meg egymás mellett/mögött/előtt, hiszen így együtt bőven meghaladjuk a Millenáris Teátrum befogadóképességét. Tudom, elég rossz bobby lennék, de én nehezen viselem a rezzenéstelen egyhelyben állást, különösen, ha nem is azért vagyok ott, hanem zenét hallgatni. Mégis megpróbálok a feladatra koncentrálni, ami viszont régen rossz.

Asszem, jobb, ha az elején bevallom: a Marcus Miller Band nem az én zenémet játssza. A feltekert basszusú funky-jazz stílusában persze jól szól Jimmy Hendrix és Miles Davis, de nem érzem, hogy a banda el akarna vinni valahova, ami pedig egyébként is rám férne, mert hamar nyomasztani kezd a talponálló műélvezés.
Marcus mindent tud a basszusgitárról, és mindent meg is mutat. Szólói lenyűgözőek, visszaszállásai precízen robbannak. Olyankor azt mondjuk: JEEE! Ő meg minden ujjmozdulatához könnyed grimaszt társít, nem amolyan beleélős fajtát, hanem mintha szájjal pengetne. Biztos azt is tudja egyébként. Professzionális gitársuli egy rakás mozdulatlan, vájt fülű, dobozolt heringnek.

Dean Brown
Dean Brown eszeveszett gitárjátéka már nehezebb eset. Amíg asszisztál Millernek, nem tűnik fel semmi, de szólói teljesen meghatározhatatlanok: elektromos gitárjával a white metálig borzolja a húrokat, haját és néhányunk idegeit, elektroakusztikus hangszerével pedig a country-rock műfajába pogózza magát. A koncert után valaki azt meséli, hogy a fickó – aki egyébként tényleg mindent és mindenkit lejátszott hangszerével anno – nem rég megőrült, és azóta nem hajlandó sémákban gondolkodni, hanem kizárólag a legelszálltabb zenét facsarja ki a húrokból.
Poogie Bell, a nagydarab ritmusember dobjátékában viszont senki nem talál kivetni valót. Számomra talán ő az egyetlen, aki valóban beleszervül Miller zenéjébe, és karaktert ad annak. Pedig Poogie játéka nem feltűnősködik, csak egyszerűen kihúzza magát a basszus mellett, jelezve, hogy a két hangszer egy csapatban játszik.

Roger Byam
Roger Byam viszont inkább csak kiáll a szélre, a hangfalak mögé, és onnan fújja a tenorszaxofont. Sokáig észre sem venni, hogy testben és zenében jelen van. Szólói után is hiába integet neki Miller, hogy jöjjön ki a fényre, ő csak előrelép kettőt, biccent, majd visszabújik a takarásba. A plusz információt megint csak kint kapom már, a ruhatárnál: azt mondják, számára Miller csak húzónév, vele haknizik, de igazság szerint a háta közepére kívánja az egészet. Én nem tudom, ebből mi igaz, mi nem, de tény, hogy ennek megfelelően van jelen a színpadon. A játéka nem maradt meg sajnos.

És sajnos én se maradtam meg a helyemen, a koncert felénél végleg besokalltam a heringléttől. Kíváncsiságomon felülkerekedett az életösztön, ami, lássuk be, nem rossz egy heringtől. A ráadásra még megpróbálok visszacsobbanni a tömegbe, de már az ajtóból visszapattanok, odabenn megkötött a hallgatóság. Ismét megállapítom, a Millenáris Teátruma nem erre épült, egyszerűen nem világsztárokra van méretezve, hanem térdcsapkodós népszínművekre, vagy mit tudom én. Azért Millerrel – lássuk be – mégis jobban jártunk.

MARCUS MILLER BAND
Marcus Miller – basszusgitár, basszusklarinét, szopránszaxofon
Dean Brown – gitár
Poogie Bell – dob
Michael ’Patches’ Stewart – trombita
Roger Byam – tenorszaxofon
Leroy ’Scooter’ Taylor – billentyűshangszerek