Legyen jobb Stomptól!

Aki ott lehetett a Stompon, jobb emberként jöhetett ki a Kongresszusi Központból. Mi legalábbis így éreztük magunkat. És hogy lássátok, mennyivel jobbak lettünk: képben és szövegben is kicsempésztük nektek az élményt. Legyetek ennyivel jobbak ti is, kedves olvasók!

Ritmusra élni

A Stomp a Kongresszusi Központban

Ha most azt mondanám, hogy a Budapesti Kongresszusi Központban másfél órányi csörömpölésre gyűlt össze a teltház, bizonyára megköveznének. De legalább ritmusra köveznének meg. Sorban egymás után nyúlnának a kemény darabokért az emberek, zsonglőrködnének velük kicsit, ütemesen össze is koccintgatnák a kezükben. Mindegyik másképp szólna, mélyebben, magasabban, porhanyós csattanással, vagy szög hegyesen.

Szépen dobnák az emberek a követ, a karok sorra kicsapódnának, mint az agyaggalambvetők, még az izmok feszülése is kottázható lenne – járnák a megkövező táncot. A kemény darabok csattanása a testemen, szisszem, kipréselt jajszavam pedig zakatoló csontzenévé keveredne már a túlvilágon. De szép is lenne ritmusra halni, ritmusba halni bele: ritmus általi halál. Csak egy szebb van ennél: ritmusban élni, meghallani az éltető zenét, ami ott van a lépésünkben, a lélegzetünkben, a tapsunkban is. Hát ki a mennykő tud itt csörömpölésről beszélni! Inkább a hazánkba érkező Stompról beszélek, amely minderre megtanított.

A tizenkét fős társaság egyesével, partvissal a kézben jön a színpadra. A tagok idegenkedve köszöntik egymást, mint szomszéd srácok a focipálya szélén, de a következő pillanatban már együtt verik-sikálják a ritmust a BKK színpadán. Egyszerre lehetünk szemtanúi a Stomp és a zene születésének. Mert hát tényleg nincs itt szó többről, mint két brighton-i srác, Luke Cresswell és Steve McNicholas 1991-ben beinduló önszórakoztatásáról, amihez aztán mind többen csatlakoztak. Ma öt vagy hat Stomp formáció is járja a világot showjával, a világ pedig állva tapsol nekik. És ebbe a hangulatba belefér, hogy törnek a partvisnyelek, mert a társaság kizökkenthetetlen játékából, egyszerűen azért, mert élvezik.

A sötét után négyen maradnak a színpadon, gyufásskatulyát rángatnak hihetetlen ütemben, egymást próbálják felülmúlni. Négy ember, négy stílus, négy különböző ütem – a zenei karakterek mellet a színháziak is megjelennek. A jelenetek átkötését például egy nyakigláb halásznadrágos srácra bízzák, aki remek ritmus- és stílusérzékkel hozza a tipikus burleszk humort. Nem lehet nem nevetni szerencsétlenségein, balul elsült magánszámain. Így nincs üresjárat az egységek között, sőt, a jelenetek a közjátékokból nőnek ki, magától értetődő természetességgel.
Az este alatt előkerülő "hangszerek": a padlóra szórt liszt, a semmiből beguruló műanyagcsövek, a cuppanós WC-pumpák, vagy a félig telt mosogatótálak csodás tulajdonságai az utolsó pillanatig rejtve maradnak, így egy-egy hang- vagy eszközgeg a tökéletes meglepetés erejével hat, s ilyenkor csak leesett állal bámulunk a hang irányába.

Az eszközök megválasztása azonban nem csupán zeneileg állja meg a helyét. A hétköznapokból színpadra emelt tárgyak egyszerűségükkel a minket körülvevő ritmusra hívják fel a figyelmet, mindazonáltal színházi hatásként sem utolsók. A sötétben Zippo öngyújtók pattanásait-klattyanásait halljuk, a szemünk előtt pedig láthatóvá válik a szikrakoreográfia.

A városi utcát idéző díszlet tetején óriási vasállványzat emelkedik, vödrökkel, csövekkel, táblákkal kirakva, ezen lengenek, ugrálnak az emberek az egyik számban, és ütik és rúgják és verik, amit érnek, természetesen szigorú rendbe komponálva a zörejeket. És így van akkor is, amikor 5 literes vizes-tartályokat reptetnek páran a levegőben, melyek visszaérkezvén a kezekbe finoman kondulnak muzsikává. A csattogó fémszékek, a hárfaként pendülő, hosszú farudak, a tapsoló kukafedők és dübörgő konténerek, a surrogó újságpapír, sőt, még a krákogó hurutos köhögés is mind zenei és színházi kontextusba hangzik el. És ez így annyira egyszerű.
Egy ember a színpadon. Egyet tapsol, mi is tapsolunk. Majd kettőt, mi ismételjük megint. Észrevétlenül zenélünk, észrevétlenül él bennünk a zene. A Stomp utolsó embere nem hagyja, hogy megálljunk. Mi csak tapsoljunk, ő most elmegy, de maradjunk csak úgy. Mintha mindennap itt lenne a Stomp.