Mert nem voltatok Győrben

Igen, barátaim, mi ott voltunk Győrben, a Nemzetközi Ütős Fesztiválon, igen. Ti nem voltatok ott, vagy pedig jól elbújtatok. Így valószínűleg nem láthattátok-hallhattátok, amit mi. Kár, mert nagyon komoly volt. Cikkünk és a fesztről készített képeink nem adhatják vissza az élményt. Azért lehet próbálkozni. Olvass és nézz! Ütve jó

V. Győri Nemzetközi Ütős Fesztivál

A kétfős RitmusDepo úgy érkezik meg a győri vonatállomásra reggel tízkor, mint a leeresztett dobbőr. De a Richter terem, amely helyet ad a kétnapos Nemzetközi Ütős Fesztiválnak, némiképp felhangol minket. A város szívében álló, 60-as években épült egykori mozi kívülről egy szocreál szerájra emlékeztet. Belső csigalépcsői, ívelt falai-vonalai megnyugtatják a csipás szemeket. A világos kultúrpalotában azonban háremhölgyek helyett Kármán Sándor fogad. A Ceglédi Jazzdob Történeti Gyűjtemény büszke tulajdonosa most is az első és a leglelkesebb – a RitmusDepo csak ő utána következhet. Utánunk pedig Pávolics Péter és egy általa kreált Hydra-dob-szépség-és-szörnyeteg, a Scarabeus metálzenekar dobosától ellejmolva. Tekintélyt parancsoló darab.

Dél felé érkezik még pár kiállító, az egyik főleg klasszikus ütős hangszereket, marimbát, xilofont, vibrafont és üstdobokat hoz, a másik inkább congákra, bongokra és mindenféle kiegészítőkre koncentrál. A nyolcszáz fős koncertteremben azonban egyelőre csak a győri szimfonikusok próbálnak, ütőzésnek nyoma sincs.
A fesztivál kezdete, vagyis a hangszerkiállítás tizenegytől van kiírva, de a segítőkész biztonsági őrök még tőlünk kérdezgetik a programot, és hogy mennyi a belépő, s mi készséggel, de kissé kedvünket vesztve állunk rendelkezésükre. Két óra családias láblógatás után aztán úgy döntünk, praktikusabb, ha pihenni térünk, amíg be nem sűrűsödik a feszt.

A Rába Hotel ágyai túlságosan puhának bizonyulnak: háromnegyed hétkor ébredünk, héttől pedig már az első program megy: a Bartók Béla Zenei Általános Iskola és a Liszt Ferenc Zeneiskola ütős kamaracsoportja kezd a színpadon. Futásunkat tetemes embertömeg gátolja a bejáratnál. Kiöltözött öregek és ifjak lepik el a Richter előcsarnokát.

Késésünkért súlyos büntetés jár: egyikünknek kint kell maradnia a pultra felügyelni. Nincs mit szépíteni ezen, az első négy programpontról csúful lemaradok. Így a fent említett társaság által közösen előadott Afrikai képek I. (Váray László), külön a Lisztesek Párok-ja (Zempléni László), külön a BB-sek Gépszíj című darabja (Papp Balázs) és a Richter János Szakközépiskola ütős-növendékeinek Koreografikus etűdje csak fotó formájában kapcsolható az élménybeszámolóhoz.

Amíg a programok zajlanak odabenn, addig idekinn baráti hangulatban történik a semmi, nincs kitől félteni a RitmusDepo pultját – bemegyek. Az óriási koncertteremben épp a Széchenyi István Egyetem Zeneművészeti Intézet ütősei készülődnek be az Asztali-zenéhez. Holló Miklós, Pálföldi Tamás és Stöckert Ádám hangszere egy-egy bemikrofonozott asztal. Ami ezeken történik, az a zene. A konferanszból megtudjuk: a mű kottája nem éppen hétköznapi darab. Érthető: a gyors és lassú asztallap-simításnak, az ököllel, kúppá összeszorított ujjheggyel, utolsó ujjperccel vagy a kéz csontos fonákjával történő ütésnek tudtommal eleddig nem volt külön kottajele. Márpedig a három elegáns férfi ilyen formán teremti meg a zenét, mindannyiunk legnagyobb megrökönyödésére. Állítom, a kottalapozásnak is külön kottajele van.

Az ütős kuriózumot egy klasszikus darab követi – Bartók Béla: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (2. és 3. tétel). Zongorán Szűcs Katalin és Kerékgyártó Csilla közreműködik. Az ütőhangszerek mögött Váray László és Holló Miklós foglal helyet. A produkciót, a hangszerek elhelyezése miatt, a karzatról kísérjük figyelemmel. Érdekes látni, hogy míg más hangszerek mesterei a szólamuk kezdete előtti pillanatban állnak be kezdésre, addig az ütősök folyamatos mozgásban vannak. Filccel borított tálcákról emelik fel halkan a különböző ütőket: Váray az üstdobokhoz, Holló a marimbához valót, egymás kezébe csúsztatják át a bőrszíjas cintányérokat, majd ugrás a tamtamhoz (tévesen gong, ahogy megtudtam), majd megint vissza, párat ütni a fémpálcával a triangulumra, s így körbe-körbe, ahogy kavarog a bartóki zene.

A szünetben megtelik a Richter terem folyosója. Az ünneplőbe öltözött gyerkőcök a hangszereket próbálgatják, a felnőttek a prospektusokat böngészik. Vannak itt zenészek, néptáncosok, győri érdeklődők, pesti laikusok, mesterek és tanítványok. Szembetűnő, mennyire vegyes a társaság más dobos rendezvények közönségéhez képest, ahol egy négyzetméterre három ritmusfelelős jut. De ők hol vannak ilyenkor?
A gondolatmenetet a 30 éves Győri Ütőegyüttes jubileumi koncertje szakítja meg, már odabenn. A Váray által vezetett, az új felállásban három éve működő együttes elsőként Szambához áll sorba, hangszerrel a nyakban, a kézben vagy a láb között: timbales, bongo, kolomp, egy szál conga, pergődob – együtt és szólóban is söpör a Szamba. A közönség hálás a könnyedebb ritmusokért. Hát még azért a különleges kísérletért, amelynek Dobtánc a címe. A győri Barátok táncegyüttes egyébként is elég ropogós magyar néptáncot jár a színpad elején, de így, dobbal, kolomppal, congával kiegészítve rockos őserőt kap a tánc.

Edgar Varese “Ionisation” című darabjáról azonban többen kivonulnak, így mi is kénytelenek vagyunk a rendelkezésükre állni odakinn. De talán nem is baj, a fesztivál első napja már-már fejfájássá sűrűsödik itt a végére. Mindenestre azért lelkesek vagyunk. A győri ütősök levonulása után a közönség még szusszan egyet, naivan étel-italszerzéssel próbálkozik az emeleti pangó büfében, majd szép lassan mindenki elszivárog – hiába no, a RitmusDepora is ráfér a pihenés a második nap előtt.
Másnap már rutinosan csak délután érkezünk, de még az is korainak bizonyul: a Győr utcáin korzózó nagycsaládosokon kívül senki be se szagol a Richterbe. Mi is inkább sétálni indulunk, minthogy idő előtt besokalljunk a fémesen fel-felrobbanó tamtamtól. Öt körül azonban már rendes a népsűrűség a fesztivál helyszínén, s úgy látjuk, ezúttal teljesen más arcok bukkannak fel. Borlaiék, úgy látszik, nem a Bartókra hegyezett füleknek valók.

És tényleg. Amit Borlai Gergő dobos és Lukács Péter gitáros produkál a Richter színpadán, az mindenkit a székébe szögel. Borlai dobja úgy szól, mintha egy ágyú kartácslövege csapódna be véletlen és hihetetlen zeneiséggel. Lukács pedig nem is gitározik, hanem a száguldó szilánkok effektjeit csavarja ki hangszeréből minden egyes pendítéssel és pedálozással. Mi pedig e gyilkos zene boldog mártírjai vagyunk.
Így talán jobb is, hogy Josef Dodo Sosokat még drótozzák egy darabig a kulisszák mögött, így van időnk rákészülni a feltámadásra. A sámánlelkű szlovák hangszergyűjtő varázslatra készül. Suttogó furulyájával bejárja a színpadot, majd két fakalapácsért nyúl, és az embernagyságú fémcsöveken különös harangjátékba kezd. A negyedórás szertartáson nagyjából mindenféle misztikus hangú ütőhangszer előkerül, melyeknek megnevezésére nem vállalkoznék. Sosoka hihetetlen transzban improvizálja végig a színpadot, a keretre feszített vastányérokon, az elnagyolt xilofonra emlékeztető vaskos farudakon, a fém-, kagyló és bambuszcsörgőkön, a réz kolompsoron, és a jó ég tudja, még miken. Varázslatának az indító furulya vet véget.
A The Vibes & Drums duó produkcióját hosszas szerelés előzi meg. A két franciától, Fabrice Alibaux jazzdobostól és Arnaud Delolme-tól a leírás alapján vibrafonos és marimbás dallamot vár az ember. Ehhez képest a legelvetemültebb ütős performance-t kapja. Fabrice két verővel végigüti a koncerttermet, a lambériát, a zsöllyéket, a színpadot, Sosoka fennhagyott hangszereit, meg amit ér. A műsor során egyik döbbenetből a másikba esünk. Arnaud a vibrafonra nőt fektet, majd rizzsel dobálja meg az éppen dobszólózó Fabrice-t, aztán kenyérrel, a csúcsponton pedig egy zsáknyi vibrafonverővel csatáznak harcállásaikban. Az előadás legszebb pillanata az, amikor Fabrice csöndes melódiát játszik a vibrafonon, miközben Arnaud és a lány folyadékkal töltött tamokkal áll két oldalán. Fabrice megmártja verőit a lében, majd begyújtja azokat, és a finom félhomályban pici lánggolyókkal játssza tovább az édes dallamot.

Nehezen ocsúdunk fel a franciásan bolondos ritmeséből. Pedig hol van még a nap vége! A következő program a Talamba Ütőegyüttes sokszínű műsora. A Debreceni Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola friss diplomásai, Grünvald László, Kiss István, Nagy Tamás, Szitha Miklós és Zombor Levente 1999-ben álltak össze ezen a néven, hogy az ütőzés komoly, show jellegű és kortárs ágait egyaránt megismertessék a nagyérdeművel.

Ehhez mérten elsőként Minoru Miki Marimba Spiritual-jához rendeződnek körbe hangszereikkel, majd caribi hangulatba futunk a Zombor Levente által megszólaltatott steel drum dallamaival, melyhez a többiek congával, xilofonnal és kolomppal asszisztálnak. A műsort a Seregélyüldözés című hordóshow zárja, mely a színház és a zene határán mozog, mit mozog!, ugrál, szökdel, ahogy a srácok agrárjelmezben püfölik a műanyaghordókat. Nem lehet nem élvezni a showt.

Épp jókor jön a szünet, van mit megbeszélni. Mi Fabrice Alibaux-val vesszük fel a kapcsolatot, sosem lehet tudni, ilyen produkcióra bármikor szükség lehet. Sajnos a megkaparintott verőt, amit a széksorok közt (!) találtunk, vissza kell szolgáltatnunk, mert 100 euró darabja – legalább most már ezt is tudjuk.

A lélegzetvétel után a sokat ígérő Szakcsi Lakatos Béla – Horváth Kornél duó koncertjére ülünk vissza. Amit azonban tőlük kapunk, arra nem lehet felkészülni. A húszperces koncert két hihetetlen képességű zenész vibráló egymásra figyelésén, nem evilági koncentráltságán és szárnyaló improvizációs készségén alapul. Szakcsi Lakatos zongorajátéka képes elhitetni a hallgatóval, hogy a hangszer egy időben, egy helyen jött létre Horváth Kornél Európába importált ritmuseszközeivel: a congával, a behangolt, fa cipősdobozzal (?), a kagylócsörgővel, a bongoval, az uduval és a fémes gyönyörűséggel megszólaló hanggal (kézzel ütött, ufó alakú steel drum).

Innen, kérem, nincs hova tovább, hiába van még egy programpont a papíron, nekünk és mindenkinek ott ér véget a Győri Ütős Fesztivál, ahol Horváth utoljára megüti a hangot, Szakcsi húrjai pedig belerezonálnak a végtelenbe. Ne jöjjön már mű leopárdbőr-szoknyás nigériai négynegyedelni! – nem rasszizmus ez a részemről, csak a Szakcsi Lakatos féle zenei csoda ösztönös átmentése a fővárosi létbe. Némán összepakoljuk pultunkat, és egy friss ismeretséggel hazaindulunk, bele az aszfaltmonoton éjszakába -csak belül zsibong tovább valami ritmus.