Cegléd retrospektív

Nem tagadjuk, bokros teendőink sokszor gátolják az elvárható frissességet. De talán még most sem teljesen érdektelen, hogyan láttuk mi a 2004-es Ceglédi Gálát április végén. Atmoszféra, zene és tuttifruttis popcorn itt.

… Hajnalban dobolok …

A 11. Nemzetközi Dobos és Ütős Gála Cegléden

Az, hogy idén tizenegyedik alkalommal kerülhetett sor a Nemzetközi Dobos és Ütős Gálára, kisebbfajta csoda. Ezt minden évben el is mondják. A Ceglédi Sportcsarnok azonban mégis minden évben színültig tele, a színpad dettó, a popcornos pultnál pedig literszámra fogy a tuttifruttis cucc, talán itt egyedül az egész világon. Megvan a hangulata az év ezen különleges napjának.

Arról, hogy a műsor is minden évben tuttifrutti legyen, a gála atyja, Kármán Sándor gondoskodik. Róla érdemes tudni, hogy igazi megszállott, a legjobb fajtából: Cegléd szívében nem csupán egy világszínvonalú dobos gálát üt nyélbe minden évben, de ő gereblyézte össze az állandó Jazzdob történeti Gyűjteményt is a város főterére, amihez hasonlót sem lehet találni az fene nagy unióban.

http://www.ritmusdepo.hu/htm/muzeum.htm

A program – mint minden évben – idén is gazdag, mindenki megtalálhatja a neki tetsző muzsikát, formációt, korosztályt. Elsőként rögtön a Leslie Alex Percussion Band üt fel a gálának. A Sándor László vezette ifjú csapat a színpad előtt sorakozik fel. Nekem kicsit lelkes káosznak tűnik 15-20 kisdobos együttzenélése, de a fejgép fénye mindenkire egyformán vetül, és ez alapvetően jót tesz az új generációnak. Ezzel az élménnyel lép be – immáron tizenegyedszer – a Ceglédi Gála.

A következő fellépőről keveset tudunk előjáróban, csak azt, hogy fekete amerikai, és Hamid Drake-nek hívják. Pedig! Drake, leülvén hangszeréhez, valami olyan technikával üti meg a dobokat, amit eleddig nem igen láthattunk senkitől, hiába, az afrikai hangzást nem tanítják a dobsuliban. Egyfős ritmus-spirituálé ez, melyben még az ütők is révületben táncolnak Drake kezében, tótágast állva rohannak végig a cineken, majd ismét megpihennek a nagy fekete tenyérben. Olyan érzésem van, mintha rögtön az étkezés elején ráharaptam volna valami egzotikus afrikai fűszermagra, amitől most rettentően megjön az étvágyam.

Horváth Kornél és Lantos Zoltán duója előtt már szinte csapkodom az asztalt. Az, hogy Győrben már hallhattam, mire képesek együtt az ütőhangszerek egy zongorával (Horváth-Szakcsi Lakatos), csak tovább dagasztja kíváncsi étvágyamat az ütős-vonós formáció után. Nem is kell csalódnom. Bár ezúttal a congák és a bongók nem kapnak szerepet, a szétáradó zene ezernyi ízt hordoz magában. Lantos okosan effekteli szét hegedűjének vékony-finom hangfoszlányait, önmagának képezve ezzel izgalmas groove-alapokat. Erre zenél rá Horváth a már látott, behangolt cipődobozzal, a shekerének nevezett, golyóhálóval borított műanyag gömbbel, a botra fűzött száncsengővel meg a köröm- és kagylócsörgőkkel. A zene erősen improvizatív és érzelem teli, jól ötvöződnek benne Lantos Indiából importált, beépített zenei élményei Horváth Kornél gazdag és figyelmes ütőzésével.

Az első részt Kőszegi Imre és Barátai zárják. Ezt a fogást finoman félretolom, a freejazz vad ízei: Babos Gyula vágtázó gitárjátéka, Szakcsi Lakatos elementáris zongorázása és Kőszegi távolban szárnyaló dobolása nekem most túl friss, túl nyers, túl vad – inkább a mű ízű tuttifruttis popcorn felé osonok, hogy azzal tömjem el az érzékszerveimet a második részig.

A szünetben körbejárom a csarnokot. Aki valamit is számít a magyar ritmusvilágban, az itt kiállít: hangszertokot, magyar elektromos dobot, brazil ütőhangszereket, újságot, cd-t, a gálára készített szekszárdi borokat, sőt, dobtestből épített fotelt és szekrényt, hogy teljes legyen a kép. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy micsoda közösség alakult ki a ritmushangszerek körül, külön kis társadalom, amilyet más hangszerek képviselőinél ritkán lát az ember. Ha van ellenvetés, annak csak örülök.

A második részt a Birta Quartett és Szendőfi Péter indítja, kemény, elszállós jazzrockkal. Majd lazításként jön az állandó vendég, a Tam-tam Parádé Ütős Együttes ifjú csapata, hogy egy kicsit bevezessen minket a teátrális muzsikálás nálunk még újszerű világába, ahol hangszer lehet egy szék, egy lufi, egy hordó vagy akár egy zsebkendő is.

A sztárvendéget Kármán a második rész végére tartogatta. A német Benny Grebbel sokan itt, Cegléden ismerkedhettek meg, de bizonyára mostantól mindenki nyomon fogja követni a fiatal dobvirtuóz pályafutását. Greb ugyanis lélegzetelállító produkcióval kápráztatja el a nagyérdeműt. Játékának különlegességét nem csupán az akrobatikus elemek – verődobálás-pörgetés – , hanem a speciális hangszerleosztás is adja. Greb specialitása – mint azt tőle megtudjuk – főleg lábtechnikájában rejlik. Míg odalenn zakatol a ritmus, addig odafönn a kezek hihetetlen kombinációkat és színeket hoznak be a zenébe. Maga az ember pedig pimasz és humoros, néha önironikus, máskor rutinosan komoly, jelenlétéből és zenéléséből hiányzik a nagyzolás – pedig bőven lenne mire. Harmadik ráadása után is vastaps kíséri le a színpadról, előadása után pedig összesúg a nép: ki ez a gyerek, és miért nem hallottam eddig róla? Hát most itt volt az alkalom, de még milyen!

Igen, igen, most szünetnek kell következni, különben zenébe fulladunk – így csak popcornba ismét, ezúttal tejfölös. Majd jöhet a folytatás, jöhet a Freeport, jöhet az elsöprő funky, igen, az mindig jöhet! Lobog a hajunk, ahogy fújnak a rezesek, Szentmihályi Gábor dobolására kocog a talpunk a felfestett kosárpálya linóleumán, Pocsai Krisztinának meg olyan hangja van, hogy az ember elfelejti: már megint, idén is 1 óra van – ceglédi funky & soul éjszaka.

És még hátra van Dörnyei Gábor, aki Pedro Weiss családi ügyei miatt szólózni kénytelen. Nem mondanám azért, hogy produkcióját veszteségként élném meg: Dörnyei precízen felépített, rétegelt szólói mindig izgalmasak, bár erről inkább a szakma tudna nyilatkozni. És nyilatkozik is: 2004-ben Dörnyei Gábor érdemli ki az Arany Dobverő díjat.

A végére a Felkai Jam Hendrix-feldolgozásai maradnak. A magas színvonalon előadott füstös zenéhez Jánky Zsolt pörgeti az ütemet. Jó muzsika ez, nincs vele baj, de be kell látni, hogy hajnali fél háromkor nem jó ötlet átragasztani az idegekre a gitárborzolást. A továbbra is nagyszámú közönség azonban kitart a végéig, és idén először magam is megvárom az utolsó hangokat.

A Győri Ütős Fesztiválon megismert sofőrünk, akit mi csábítottunk Ceglédre, ezúttal már maga ajánlkozik, hogy hazafuvaroz minket Budapestre. Út közben rákérdezünk: nem bánta-e meg, hogy eljött Ceglédre. Válasz helyett egy egykori dobos, ma kíváncsi civil, kormányon dobolós lelkendezését hallgatjuk hazáig a wunderbaumos éjszakában. Mi csak hallgatunk, és mélyen egyetértünk vele.