Stern, az útmutató

Ha kissé szaggatottan is, de ott voltunk a Mike Stern Band Millenárisbeli koncertjén. Hogy milyen utakat nyitott meg hallgatósága előtt a gitárfenomén, az talán kiderül itt olvasható riportunkból.
Ezerág

A Mike Stern Band a Millenáris Teátrumban

A Mike Stern Band színpadra lépését valamiféle zavart várakozás előzi meg a Millenáris Teátrumának nézőterén. A sötétben kósza tapskezdemények, krákogás, kuncogás, susmus jelzi: Stern közönsége korántsem olyan egységes, mint például Dave Wecklé, vagy Marcus Milleré volt anno. És nincs is ebben semmi különös. A 70-es évek elején berobbanó gitárfenomén különböző zenei irányai és korszakai más-más réteget szólítottak meg már a kezdetektől. Mike Stern az elmúlt két évtizedben olyan legendákkal zenélt együtt, mint Jaco Pastorius basszusmester, Don Alias ütős, vagy Miles Davis, a jazztrombitázás koronázatlan királya. Stern zenéjében a fékevesztett, modern bebopot a fusios jazz szabadságával, a rock elsöprő erejével és valami sajátos líraisággal ötvözi tökéletesen egyedi és friss hangzássá. Így talán már inkább érthető, hogy budapesti fellépésének hallgatósága miért nem egységes elvárással érkezik a világsztár koncertjére.

Én például rögvest az elején elvesztem a fonalat. Az első szám finom klubjazznek indul, melyben Stern zongorás gitárfutamai nem tűnnek ki különösebben a dobos, Lionel Cordew precíz seprűzéséből és Alain Caron hathúros gitárján lépegető basszusából. Aztán az egész alig észrevehetően rockosra durvul, és azon kapjuk magunkat, hogy Stern egyre kegyetlenebb hangokat nyüstöl ki minden effektpedál-nyomásra húrjaiból, Cordew a seprűket vastag verőre cseréli, azzal forog végig a tamokon, Caron pedig keményeket bólogat minden pengetésre.

És belép Bob Francescini. A dokkmunkás kinézetű – de mint az később kiderül, szelídlelkű – tenor szaxofonos agresszív szólóba kezd, hangszerének repedt fájdalmát egy pillanatra mindenki megérzi a nézőtéren. Hiába, most övé a terep, Stern is illedelmesen kiáll a rendezői balra, és ott élvez befelé, derékból billegő vigyázzállásban.

Különös egy arc ez a Stern egyébként: semmi manír, semmi színpadiasság, látványa – a zenében – mégis lebilincselő és rokonszenves. Egy ember belső zenei utazásáról mesél, aki mellé szívesen váltanék magam is jegyet. Ez a mostani kiruccanás viszont annyira nem jön be, úgyhogy inkább én megyek ki. A jó húszperces számba éppen belefér egy sör, a tapsra pont visszaérek.

A színpadon csak a gitáros marad. Az elvarázsolt húrok orgonasípok és fémharangok nyelvén dalolnak Stern puha ujjai alatt – zenélő anziksz egy új és más világból, ahova magam is szívesen utaznék. Utazom is. Elől, a színpad sarkából, törökülésben figyelem az embert, ahogy szenvedélyes, könnyed kézmozdulattal nyitja meg az utat, minden pendítés újabb és újabb irány lehet, de mi a legtisztábbat, a legegyenesebbet (de nem a legrövidebbet) járjuk végig most közösen.

A zenekar többi tagja lassan ismét megjelenik, és kitágul a zenei tér, ahogy Caron érzékenyen Stern mellé lép lábujjhegyen basszusgitárjával, Cordew pedig finoman és precízen a cinekkel támasztja ki Stern lebegő gitárhangzását. És megint jön Franceschini. Ezúttal azonban a takarásban hagyja repedt hangszerét, és az alkalomhoz és zenéhez illő, lírai tenor szaxofonra vált – érezzük. A kibomló zene mélyre visz a stern-i líraiságban.
Innentől kezdve pedig jöhet bármi – egy újabb elsöprő rockszám, váratlanul feszes dob- és basszusszólóval, vagy egy lüktető bebop darab, a modernebbik fajtából, ahol inkább egymásba csavarodnak a hangszerek – már rálátást kaptunk Stern (egymástól is) távoli világaira, folyó zenéjét pedig ennek megfelelően hallgatjuk. A közönség pedig végre összeérik a nézőtéren, és egy emberként tapsol, dobog, ordít a Mike Stern Bandnek. Cserébe ezerágú zenét és egy kalapnyi tenkjút kapunk.


Mike Stern – gitár
Bob Francescini – tenor szaxofon
Alain Caron – basszusgitár
Lionel Cordew – dobok