Visszaadni a kultúrának, ami a kultúráé

Régóta követjük figyelemmel a Millenáris kulturális programjait, a múlt év decemberétől azonban egyre több zavaros hír érkezett a park működéséről és vezetéséről. A váratlanul kirúgott művészeti igazgatóval, Derdák Andrással a problémák gyökerét kerestük beszélgetésünkön.

Visszaadni a kultúrának, ami a kultúráé
Beszélgetés Derdák Andrással, a Millenáris ex-programigazgatójával

A Millenáris zavaros ügyeivel először körülbelül egy hónapja találkozhattunk, de az ország legjelentősebb kulturális intézményének helyzete – minden minisztériumi híresztelés ellenére – a mai napig sem túl rózsás. Ügyvezető és művészeti igazgatók, kuratóriumi elnökök jöttek-mentek, a park jövő évi programjainak sorsa pedig- beleértve a februári Filmszemlét is – finoman fogalmazva kétséges. Mindeközben pedig rohamosan közeledik 2005 szeptembere, amikor is a tervek szerint a nagyszabású Jövő Háza megnyitja kapuit a közönség előtt. Derdák Andrással, a park december elején váratlanul kirúgott művészeti igazgatójával azonban távolabbról indítottuk a beszélgetést, hogy viszonylag teljes képet kapjunk a Millenáris elmúlt két évéről, és a jelen helyzetről (Az interjú 2004. decemberében készült).

Voltál 1990-től III. kerületi önkormányzati képviselő, frakcióvezető, a szociális, a költségvetési és a foglalkoztatáspolitikai bizottság tagja. Művelődésszervezőként diplomáztál a Janus Pannonius Tudományegyetemen, másoddiplomádat művelődés manager szakon szerzed. Szervezted a Szigetet, a Zene Ünnepét és még számos rendezvényt. Tizennégy éven át igazgattad a III. kerületi Banán Klubot. Hogyan és mikor vezetett az utad a Millenárisra?

A 2002-es választások előtt még csak mint konkurenst figyeltem aggódva a Millenáris alakulását, mivel ugyanazokat a programokat, amiket a Banánban, a Fonóban vagy másutt megcsináltak, a Millenáris is műsorára tűzte, de háromszor annyi gázsit adott, és majdnem minden programja ingyenes volt. Nem tudtam, hogyan fogom elmagyarázni egy zenekarnak, miért kéne harmad annyiért játszania, mint amennyiért múlt héten zenélt, és mivel a Banán kicsi hely, azt sem tudtam, hogyan fogom a jegybevételből kifizetni a fellépőimet. A választások után egy héttel aztán fölhívtak a Miniszterelnöki Hivatalból azzal, hogy segítsek nekik kitalálni, mit kéne kezdeni a Millenárissal, mert tudják, hogy én ilyesmivel foglalkozom. Hónapokkal később pedig fölhívott Mizsei Zsuzsa, az új ügyvezető igazgató, hogy jöjjek segíteni.

Mi volt a véleményed, még mint "konkurens" igazgatónak, a Millenáris működéséről?

Hogy nagyon jó, hogy létrejött egy új hely, nagyon jó, hogy volt bátorságuk megcsinálni, valószínűleg képtelen összegeket loptak el belőle, és hogy jó kis programok vannak ottan, csak hát elég világos, hogy mi a programszervezés célja: a Fidesz hatalmát kell népszerűsíteni és demonstrálni. Ezért volt dömpingszerűen sok minden, és ezért fizettek ennyire sokat a fellépőknek, hogy a művészek szimpátiával viseltessenek a Fidesz iránt. Abban nem voltam biztos, hogy ez helyes dolog, mert pártok jönnek-mennek, Dresch Misiből viszont csak egy van, és nem kéne például őt felhasználni ilyesmire, még akkor sem, ha végre rendesen kap pénzt a zenéjéért. De beindult az államgépezet: a Miniszterelnöki Hivatal volt a tulajdonos, Orbán Viktor vágta át a szalagot, és persze azért korrekt munka folyt akkor is, csak hát borzasztó politikai hátszéllel. Ennek pedig az volt az egyik következménye, hogy a hely tökéletesen függetlenítette magát az aktuális piactól. Volt egy Fonó, volt egy Banán, egy Merlin, egy Trafó, egy Pecsa, meg a többi kulturális intézmény, és senki nem nézte meg, hova fog ezek mellett beállni a Millenáris, milyen programstruktúrával és hogyan viszonyul majd a többi helyhez. Pedig ugyanaz a város, ugyanaz a közönség. A másik nagy bajom az volt, hogy már akkor látszott, egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy hosszútávon mire fogják az épületeket használni, vagyis hogy olyan tereket hozzanak létre, amikben épelméjűen lehet programot szervezni.

Hogyan kezdted el a munkát egy ilyen, a politika által maximálisan lejáratott, nagyjából koncepció nélküli helyen?

Feltűrtem az ingujjamat, és azt mondtam magamban: adjuk vissza a kultúrának, ami a kultúráé, és nem a politikáé. Az első három hónapom azzal telt, hogy megértsem, mi ez a hely. Sok mindent csináltam már, de nagyon más egy fesztivált vagy egy pici házat szervezni, ahol te takarítasz, te szeded a jegyet, és ha valami nincsen jól, akkor odamész és megcsinálod. Mindenkivel leültem hát a Millenárison, aki ott dolgozott (Zsuzsáék nem raktak ki senkit a kormányváltás után), és elmondattam mindenkivel, mit csinál, és ez alapján megpróbáltam fölrajzolni az összefüggéseket, hogyan mennek a folyamatok. Biztosan hozzákezdhettem volna úgy is, hogy mindenkit kirúgatok, és fölveszem a saját embereimet. De az úgy sokkal lassabb, nekünk meg az volt a célunk, hogy minél zökkenőmentesebben folytatódjon a működés, ráadásul semmi okom nem volt az ott dolgozók nagy részének szakami kompetenciáját kétségbe vonni. Az elején volt egy beszélgetésünk Medgyessy Péterrel, ahol ő elmondta: az a dolgunk, hogy politikamentesen, minél olcsóbban, minél több és minél színvonalasabb programot szervezzünk, minél több embernek. Ez egy olyan deal, amire én bármikor jövök és adom a névjegyemet, mert ez a szakmám, ehhez értek – hurrá, csináljuk.

Nagyon más volt az a működés, amit az elődeim folytattak. Nekik hathónapnyi programra másfél milliárd forintjuk volt. Ez olyan kánaáni állapot, amiben csak ülsz, és azt mondod: rendezzen nekem új előadást a Katona József Színház, jöjjön a Fischer Iván, és vezényeljen valami tutiságot, amilyet még máshol nem csinált. A pénz nem volt szempont. Amikor azonban én elkezdtem a munkát, idővel egyre csökkent a költségvetésünk, olyannyira, hogy az utolsó félévben századannyi pénzből dolgoztunk, mint az elődeink. A munka elején megpróbáltam felállítani egy olyan működési modellt, amiben az intézménynek világos arculata lesz, kiderül, hogy micsoda, mit vállal fel a kultúrából, mit szűr át és mit enged a közönség elé. Azt az elején tudtam, hogy mindennel akarok foglalkozni, mert abban hiszek, hogy a mai világban nem nagyon születnek olyanfajta új minőségek, mint mondjuk a tűz felfedezése, igazán újat tehát csak akkor hozhatsz létre, ha összekeversz dolgokat, mondjuk a zenét a színházzal és a kiállítással. Ez után már csak be kellett ezt a konceptet tartatnom a szervezőkkel. Nem volt más dolgom, csak hogy vállaljam a döntéseim felelősségét, és konzekvensen képviseljem azokat.

Hogyan tudtál együtt dolgozni az ügyvezető igazgatóval, Mizsei Zsuzsával?

Életem első főnökével nagyon hamar kialakult egy jóféle munkamegosztás. A kulturális programokba Zsuzsa nem nagyon szólt bele, viszont biztosította a működés jogi és anyagi hátterét. Megmondta, hogy mennyi pénz van, és betartatta velem, hogy azt ne lépjem túl. Ő találta ki azt az egyébként remekül működő, organikus szervezeti struktúrát is, amiben a művészeti igazgatónak dolgozik be a másik kettő, a pénzügyi és a műszaki igazgató is. Ez nagyon hálás leosztás volt, nem azért, mert én hataloméhes lennék, hanem mert tényleg mindent a programoknak kell alárendelni. Pár dologban azonban homlokegyenest különböző nézeten voltunk. Az egyik vesztett csatám Mizseivel például a biztonsági őrökről szólt. Én azt mondtam, hogy nem nagyon kell ide őr, vagy ha kell, legyen civilben, hogy ne vegyem észre. Ő meg úgy vélte, hogy kell, mert a fiatalok drogoznak, és a Millenáris, igenis, legyen egy biztonságos hely ebben a városban. De az ilyen vitákat leszámítva a munkakapcsolatunkat a bizalom és egymás közös elismerése jellemezte. Szövetséget kötöttünk, amit aztán mindketten tűzön-vízen át betartottunk.

Nyilván az ilyen vesztett csatákon túl is jó pár kompromisszumra volt szükség…

Ami igazán kompromisszumra késztetett, az a hely adottsága volt. De huszonkétezer négyzetméteren, azt gondoltam, nem kell nagyon megalkudni, mert ami nem működik az egyik sarokban, azt kialakítod a másikban. Úgy okoskodtunk, hogy mivel az épületek architektúrája modern, ide valószínűleg időtörés lenne klasszikus operákat vagy népszínműveket behozni. De mivel a legkisebb tér is háromezer négyzetméter, az olyan intim programok, mint például a kortárs komolyzene, sem él meg. Olyasvalamit kerestünk, ami modern és sok embert vonz. Ebből pedig adódott, hogy koncertben nem nagyon maradt más választásunk, mint a jazz és a worldmusic – ami személy szerint engem is a legjobban érdekel a zenében. Elektronikus zenei műfajokat még behozhattunk volna a Millenárisra, de egy ilyen buli tízkor kezdődik, a Fogadó viszont nincs hangszigetelve, vagyis azonnal jöttek volna a feljelentések, ráadásul itt hangterelés nélkül a zene élvezhetetlen. A Teátrum már szigetelt, viszont baromi drága, mivel a technikát a Millenáris csak lízingeli egy cégtől. Épp ezért kellett a Teátrumot folyamatosan kiadnunk olyan nagy tévés produkcióknak, mint a Megasztár vagy Az ország tesztje, mert abból van a bevétel. Ha tehát a Teátrumba beengedek egy elektronikus zenei estét, másnap nem tudom kiadni, vagy a bulin meg kell tiltsam, hogy bent egyenek, igyanak, dohányozzanak, ami meg annyira kellemetlenné teszi az egészet, hogy akkor inkább ne csináljunk semmit. A színházi előadásokkal ugyanez volt a helyzet. A Millenárison nincsen igazi színházi tér, nincs zsinórpadlás, nincs próbaterem. Ezért csak olyan társulatokkal tudtunk dolgozni, akik kicsi díszletigénnyel és rövid próbaidőszak alatt létre tudtak hozni valami értékeset, vagy olyan kész produkciót hoztak, ami bepakolható volt ebbe a lehetetlen térbe. Így jött az együttműködés a Krétakörrel és így találta ki a színházi szervező a felolvasó színház-sorozatot.

És hogyan oldottátok meg a kiállításokat? A Millenáris kétharmada kiállítócsarnok.

Kezdetben nagy kiállításokban gondolkodtunk, hiszen elméletileg ennek kéne vinnie a helyet. De aki rendezett már ilyet, az tudja, hogy egy valamire való tárlat légkondicionált, nem ázik be hatvan helyen, egyenletesek a fényviszonyai és nem élnek galambcsaládok a tetőszerkezeten. Ráadásul ekkora tereket beépíteni nem két perc. Ezen a ponton azt a stratégiai döntést hoztam, hogy én nem szeretnék még egy 13 ezer négyzetméteres kiállítást csinálni, mint az Álmok álmodói volt, hanem bontsuk külön részekre a kiállítótereket. De amikor 2002-ben elkezdtem dolgozni, már vészesen közel volt az év vége, amikor bezár az Álmok Álmodói, ezért nagyon gyorsan elő kellett rukkolni valami nagy kiállítással. Körbelestünk Európában, hogy miket lehet megvenni. Kinéztünk egy dán kiállítást az emberi agyról, amely hetvenvalahány húzogatható, kipróbálható tárgyon keresztül mutatja meg, hogyan működik az agy. Eközben pedig megpróbáltuk magunk létrehozni a Neon kiállítást, amely a 60-70-80-as évek tánc-kultúra-életmód témakörében adott volna komplex képet, koncertekkel, tánccal, büfével, kiállítással, mozival, satöbbi. Erre pedig rögtön lehetett volna építeni egy kilenc hónapra szóló programstruktúrát. Az én fő törekvésem ugyanis az volt, hogy a Millenáris élete legyen tematikus, amiben ha egy program fokuszál valamire, akkor az egész park arra a témára álljon rá. Ilyen volt az Ability Park, ami köré hasonló üzenetű színházi előadásokat és fotókiállítást szerveztünk.

Mennyire terveztél hosszútávra?

Az első másfél év amolyan kegyelmi időszak volt, amiben a kutya nem szólt bele, hogy mit csináljunk. De ha egy ekkora intézményt elkezdesz vezetni, igazából csak négy év múlva lehet megmondani, milyen munkát végeztél. Ez az az idő, ami alatt szép lépcsőzetesen átalakítod a szervezetet, megtalálod a közönségedet, kialakítod a hely arculatát és a közönség megérti, mit akarsz valójában. Úgy véltem, nem eltörölni kell az előző évek itteni történéseit, hanem kijavítani. Épp ezért az elejétől fogva határozottan azt mondtam, hogy nem kell átnevezni a Millenárist, pedig sokan úgy gondolták, hogy ez a név túlságosan a Fideszhez kötődik. Ez szerintem hülyeség, mert ugyanabban az országban élünk, mint 2002 előtt, és nem változott semmi attól, hogy a politikai hatalom kicserélődött. Abból pedig nagyon elegem van, hogy mindenki a névtáblák lecserélésével kezdi a regnálását. Ugyanebből a megfontolásból sokáig megtartottuk a Millenáris arculatát is, és azt alakítgattuk „kulturálisabbra”. Csak ezután írtunk ki egy négyfordulós, teljes arculat-pályázatot, amiben minden benne volt: a programfüzet, a plakát, a belső dekoráció, a házon lévő kiírások, a névjegykártya, a levélpapír, tehát minden megjelenés. Az elkészült munkát 2004-ben vezettük volna be. És mostanra jutott volna el odáig a Millenáris, hogy már kiléphetett volna nemzetközi színtérre, mert kialakultak azok a francia, spanyol, német és egyéb külföldi kapcsolatok, amelyek segítségével sokkal könnyebben szerezhettünk volna programokat. Most kezdhettük volna el reklámozni a Teátrum tévéstúdióját Nyugat-Európában és Cannes-ban, hogy tessék, lehet ide hozni a produkciókat. Most lehetett volna tovább lépni, ha nem barmolják el az egészet…

A csúnya történet főbb epizódjait ismerjük: A Millenáris Park tulajdonjogát egy kormánydöntés nyomán január 1-je óta az Informatikai és Hírközlési Minisztérium (IHM) gyakorolja, amely rögtön meghirdette, hogy a Millenáris átalakul Jövő Házává. Nyáron Mizsei Zsuzsa mellé kinevezték Tóth Józsefet ügyvezető igazgatónak, akire a munkáltatói jogkört is átruházták, így a park fél évig két igazgatóval működött. Ezek után Mizsei december 1-ji határnappal közös megegyezéssel távozott a Kht.-tól. December 3-án az új igazgató egyik napról a másikra, azonnali hatállyal és indoklás nélkül a te munkaszerződésedet felbontotta, a szakmai folyamatokat pedig Szathmári Évának adta át. Még aznap Kovács Kálmán informatikai miniszter menesztette Tóth Józsefet, a hét végén pedig ideiglenes hatállyal Marosvölgyi Zsuzsát, az addigi műszaki igazgatót nevezte ki ügyvezetőnek. Marosvölgyi hétfőn felmentette Szathmári Évát a művészeti igazgatói pozícióból, és aláírta azokat a szerződéseket, amelyek a decemberi programok lebonyolításához nélkülözhetetlenek. December 11-én Wahorn András, akit a Jövő Háza koncepciójának kidolgozására hívtak meg a Millenárisra, a park zavaros helyzetére hivatkozva felfüggesztette ténykedését. Kovács Kálmán 13-án sajtótájékoztatóján mindenkit megnyugtatott, hogy "tiszta helyzetet" teremtenek, a Jövő Háza pedig szeptemberben, vagyis egy hónappal a tervezett előtt megnyitja kapuit. De hogyan is kezdődött ez az egész rémálom?

2003 őszén kezdett el sertepertélni körülöttünk az IHM, azzal, hogy mit szólunk az ő Jövő Háza koncepciójukhoz. Meghallgattuk őket, és csináltunk egy pár oldalas elemzést, hogy szerintünk mit lehet kihozni belőle, mikorra és mennyi pénzből. Ezzel soha többet nem foglalkozott senki, hanem fölállították a saját csapatukat. A tárgyalások alatt aztán lassan világossá vált, hogy itt arra megy ki a játék, hogy megszerezzék maguknak az egész Millenárist. 2004 január 1-én aztán régi tulajdonosunk, a Miniszterelnöki Hivatal, kormánydöntésre megvált a Millenáristól, s mivel a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Művészetek Palotájával volt elfoglalva, az IHM meg nagyon ajánlkozott, így ők lettek az új tulajdonosok. Eleinte még örültünk is, hogy a park irtózatosan bonyolult tulajdonjogi ügyei így legalább megoldódnak, hiszen végre egy kézbe kerülnek az eleddig elaprózott tulajdonosi jogosítványok. Idővel aztán a minisztérium egyre direktebben folyt bele az életünkbe. Első körben azt mondták, hogy nem nagyon kéne hagyományőrző gyermekprogramokat csinálnunk, mert az nem „IHM-kompatibilis”. Ez a szó nekünk, kultúraközvetítőknek elég abszurdul hangzott, ezért csak vonogattuk a vállunkat, hiszen ezek a programok látogatottak, a családok szeretik, szerintünk pedig fontos, hogy a gyerekek tudják, nemezelni milyen jópofa dolog, hiszen így megismerhetik a magyar kultúrkör gyökereit. Aztán jött az, hogy nem adhatunk fel hirdetést és nem nyilatkozhatunk, csak az ő beleegyezésükkel. Heti tizennyolc nyilatkozatot adtam különböző sajtóorgánumoknak, olyan rendkívül érzékeny politikai témákban, hogy az Arasinda koncertje után a Baltazár Színház előadása lesz. Erre a hülyeségre tehát annyit tudtam mondani, hogy aha, és mentem tovább nyilatkozni. Ezt definiálta úgy később a miniszter, hogy én nem voltam hajlandó eltűrni a hierarchikus rendszer kötöttségeit. De azt gondolom, nekem nem az a dolgom, hogy egy minisztérium rendszerének megfeleljek, hanem hogy jól működjön a hely, és csak akkor lehet mondani, hogy rosszul dolgoztam, ha nincs közönség vagy gagyi a műsor. Ezután kezdtek el beleszólni a programba, és miközben tőlünk visszavettek pénzeket, ők egy olyan ingyenes egyhetes programot szerveztek Európai Uniós csatlakozásunk alkalmára, amire 100 millió forintot szórtak el, és mindössze ezer körüli néző jött be rá.

Belülről hogy nézett ki, mi történik valójában a Millenárissal?

Egyszer összeszámoltam, hogy a parkról egy hónapban átlagosan 1,2 millió példányban jelenik meg anyag: plakát, szórólap, hirdetés, műsorfüzet, stb. Az IHM pedig egy kicsike minisztérium, és nekik ez a promóció irgalmatlan nagy megjelenést jelentene. Szerintem azt gondolták, hogy át lehet forgatni úgy a Millenáris teljes működését, mintha az IHM lenne az eladandó portéka, illetve áttételesen ez jó lesz az SZDSZ-nek is, mint a minisztérium „gazdájának”.

Ez így elég erősen hangzik.

A kész arculattervet konkrétan azért kellett fiókba tenni, mert leszóltak az IHM-től, hogy a plakátnak kéknek kell lennie, mert az az SZDSZ színe.

Hogy tudtatok ilyen körülmények között tovább dolgozni?

Egy ponton már a Zsuzsa is azt mondta, hogy nem minden esetben teljesíthető, amit az IHM kér. Nyár elejére világossá vált a minisztérium számára, hogy nem vagyunk megrendszabályozhatóak. Mizseit viszont nem akarták indok nélkül kirúgni, mert az hangos botránnyal járt volna. Erre találták ki azt a briliáns rendszert, hogy két ügyvezető lesz, de persze Zsuzsa kezéből gyakorlatilag minden jogosítvány Tóth József úr kezébe vándorolt. Na most tartsál rendet egy olyan szervezetben, amiben a dolgozók nem kell hogy lojálisak legyenek hozzád, mert nem tőled függenek, ugyanakkor te dolgoztatod őket.

Mindeközben hogy állt a Jövő Háza?

Ekkorra már egy csomó olyan furcsa folyamaton mentünk keresztül, hogy a szakmai stábunk a Jövő Házára is azt mondta, nem lehet megcsinálni, főleg, hogy nyáron még mindig nem tudtuk, mi is az a Jövő Háza, mennyi pénzt szánnak rá és mit akarnak üzenni vele. Pedig egy év múlva meg kéne nyitni. Amikor még 2003 szeptemberében előálltak az ötlettel, nekem az első gondolatom az volt, milyen szuper, hogy minden politikus arra izgul, hogy a választások közeledtével a Millenárison neki kell nagykiállítást csinálnia. Mert az egész háttérgondolata nem több, minthogy a Fidesz felépítette az Álmok Álmodóival a múltat, mi viszont, a jövő kormánya, megteremtjük a jövőt. Ez nem valami bonyolult gondolat. Az első koncepcionális fenntartásom azzal kapcsolatban volt, hogy a Jövő Házába állandó kiállítást terveztek. Sokkal jobb, ha a Millenáris megmarad variálható, mobil rendezvénytérnek, és az egész havonta vagy évente változhat, megújulhat. Azt javasoltam, ha állandó kiállítást akarnak csinálni, ott áll a Fény utcai oldalon az a három épület, újítsák fel azokat, és vigyék be oda a kiállítást, mert az valóban politikai tett, ha hozzátesznek valami újat a Millenárishoz. Egy ponton persze kiderült, hogy erre már nem lesz idő, ekkor jött át a Jövő Háza a Millenáris meglévő épületeibe. Végül is abban maradtunk, hogy ezzel majd ők foglalkoznak. Januárban, amikor az IHM lett a tulajdonosunk, azzal álltak elő, hogy a három nagy csarnokba júniusig tervezhetek programot, mert utána elkezdődnek a felújítások. Más kérdés, hogy nekünk ekkor már 2006-ig előre megvoltak a terveink, többek között a makett szinten kidolgozott Neon kiállítással, de az nekik nem kellett, mert az nem A Jövő. Vonogattam a vállam, de ha ez van, ez van, történt már olyan, hogy hiába dolgozott az ember. Májusban aztán kiderült, hogy egy kapavágás nem történt az építkezés körül. Megkértek, hogy még szeptemberig csináljunk valamit. Tizenháromezer négyzetméternyi csarnokot viszont pénz nélkül, egyik napról a másikra megtölteni majdhogynem lehetetlen. Főleg, hogy szeptemberben újra kisült, szó nincs semmiféle építkezésről, és év végéig nem is lesz. Az, hogy az Ability Parkot gyakorlatilag improvizálva, semmi pénzből sikerült felhúzni, és odavonzott húszezer embert öt hét alatt, a világ csodája.

Akkor most én is felteszem a kézenfekvő kérdést: tulajdonképpen mi is az a Jövő Háza?

Hivatalosan egy tavasszal készült, kiállítandó tárgyakról szóló ötletbörze volt a kezemben, azóta semmi.

Ezzel szemben mondjuk az Álmok Álmodóit – ahol körülbelül 400 kiállítási tárgy volt – két és fél évig készítették elő, pedig oda csak meglévő tárgyakat kellett rekvirálni különböző múzeumokból. A Jövő Háza viszont a tervek szerint új minőséget akar létrehozni, erre pedig egészen biztosan nincs idő, vagy pedig az egész óriási bukta lesz. Annyi történt, hogy Tóth József fölvett vagy negyven embert, és kiépített egy szervezetet, amelyik nekiállt a kiállítással foglalkozni. Ősszel megjelent Wahorn András, aki kijelentette, hogy az egész eddigi koncepció hülyeség, és ki kell dolgozni egy újat, a stáb pedig kikerült a projektből. December 11-én viszont Wahorn is fölállt, és közölte, hogy köszöni szépen, neki ebből elég volt. A Jövő Házáról nekem nagyjából ennyi tudásom van.

Tudtatok volna együtt dolgozni Wahornnal?

Az ő szerepében az a nagyon furcsa, hogy mind a mai napig nincs szerződése, vagyis nem lehetett tudni, hogy ő kicsoda a rendszerben. Egyszerűen csak fölhívták, mert ő jó név. Egy elismert figura, aki nem volt itthon tizenöt évig és semelyik oldalon nem járatódott le, nem úgy, mint sok más művész, aki itthon maradt. Szerintem tudtunk volna együtt dolgozni. Wahorn nagy előnye az volt, hogy neki legalább nem kellett elmagyarázni, hogyan működik egy kulturális intézmény, szemben Tóth úrral, aki egyszerűen még a Millenáris tulajdoni viszonyait sem volt képes megérteni, és fölmondta a szerződést a Kisrókus Kft.-vel, akitől a Millenáris bérelte az épületeket. Ennek pedig olyan járulékos következményei voltak, hogy nyár óta, amióta Tóth ott van, nincs vendéglátás a Millenárison, mert egyszerűen szerződés nélkül még a vendéglátói tendert sem hirdethettük meg. És hiába magyaráztam, hogy megöli a programokat, ha még egy kávét sem lehet a helyen meginni, Tóth meg se hallotta.

Kirúgásod előtt még el tudtad képzelni, hogy ilyen körülmények között tovább működjön a Millenáris?

Egy ideig az tűnt élhető kompromisszumnak, hogy ugyan elbuktuk a két nagy csarnokot, mert oda kerül a Jövő Háza, de legalább a maradék részben megy tovább a kultúra. Ezt megígérte Kovács Kálmán, és mindenki, aki ebben az ügyben focizott. Aztán olyan jelek kezdtek mutatkozni, mintha a minisztérium mégsem ezt szeretné, hanem föl akarná számolni a parkban a kultúrát úgy ahogy van, és helyette egy technológiai parkot csinálna. Akkor megint elkezdtem szirénázni, hogy ez nem jó, sőt, szerintem bűn. És már nem politikai bűn, hanem a közjavakkal való felelőtlen gazdálkodás, ami ellen már nem is csak a szakmaiságom okán kell fellépnem. Az én apám 73 éves, ő már nem igen fog semmit sem helyrerakni ebben a világban, ő ezt a világot hagyta rám, amiben élünk. A mi gyerekeink pedig még csak néhány évesek, ők még nem tudnak semmit kezdeni a világgal. Ergo vagy valaki mi lépünk valamit, vagy nem fog lépni senki. Ha tehát meg akarnak szüntetni egy kulturális intézményt, és mi ezt nem akadályozzuk meg, akkor az a mi bűnünk.

Most mégis úgy néz ki, hogy ez a valaki nem te leszel. Mik a terveid?

Megígérték, hogy visszatérhetek a Millenárisra, és szívesen vissza is mennék, mert ehhez értek, ezt szeretem csinálni, de csak ha effektív munkát végezhetek, és nem hülyeségekkel kell foglalkoznom. Gatyába ráznám a csapatot, tisztáznám a munka- és felelősségköröket, és talán cserélnék is pár poszton.

Erre, lássuk be, a jelen körülmények között viszonylag kevés az esély. Ebben az esetben mihez kezdesz?

Fogalmam sincs. Hívtak tanítani, és érkezett még pár konkrét megkeresés a napokban, de egyik sem volt olyan, ami igazán lekötne. Lehet, hogy elmennék pár évre ebből az országból. Délen jól érzem magam, Franciaország meg Spanyolország pedig jó hely. De egyelőre nincsenek távlati terveim. Pár héttel ezelőtt még Magyarország legnagyobb kulturális intézményét igazgattam, kirúgásom óta pedig folyamatosan interjúkat adok, nem is nagyon volt időm ilyesmin gondolkodni.

És ha elrugaszkodunk a realitásoktól…? Mit csinálnál a legszívesebben?

A Közraktár-projectet. Létrehoznám azt a Millenárist, ami elejétől a végéig úgy van kitalálva, hogy jól működjön. Egy olyan hely a Duna-part utolsó szabad ingatlanában, ahol van drága borozó, füstös kiskocsma és egy középkategóriás söröző is, hogy diákként és üzletemberként egyaránt oda lehessen menni. A zenei részt a nagy koncertterem vinné, ahol lehet dohányozni, hangszigetelt és nem ázik be, mellette van egy tizenöt helyiségből álló próbahely-rendszer és egy kis stúdió, ahol akár lemezt is fel lehet venni. A külföldi fellépőket pedig egy 8-10 szobából álló kis szállóban helyeznénk el, hogy ne kelljen irgalmatlan pénzeket fizetni szállodaszámlákra. A három színházi próbatermet kiadnám társulatoknak: tessék barátom, csinálj valamit, és ha jó, bemutatjuk a kis színházteremben. Nyitnék egy éjjel-nappali könyvtárat, ami szerintem marhaság, hogy még nincs a városban, itt meg tökéletes helyen lenne, mert itt van mellette a Közgáz, szemben a Műegyetem és nincs messze a SOTE.

Ez elég konkrétan hangzik.

2000-ben talált meg a Főváros azzal, hogy itt áll ez az ingatlanegyüttes, a Közraktárak, mondjam meg, hogy kéne ezt kulturálisan hasznosítani. Fél év alatt szakértőkkel írtunk egy százvalahány oldalas tanulmányt, építészeti tervekkel, működési vázlattal, kulturális stratégiával, jogi és pénzügyi tervvel, és átnyújtottuk a fővárosnak azzal, hogy szerintünk ezt kéne csinálni. Pénzügyileg úgy találtuk ki az egészet, hogy a létesítmény egyharmada, a vendéglátás biztosan nyereséges legyen, a másik egyharmada, a Pecsánál valamivel nagyobb koncertterem is megálljon a lábán, ez a kettő pedig eltartaná a veszteséges részt, a könyvtárat meg a kis látogatottságú koncerteket. Azóta természetesen nem történt semmi. Pedig, asszem, legszívesebben ezzel foglalkoznék.