Itt járt Bobby

Megint itt járt, és megint hódított. Bobby McFerrin-t ezennel tiszteletbeli magyarnak szavazzuk. Aki ennyi optimizmust és ilyen varázslatos zenei hangulatot képes teremteni a Kongresszusi Központban, az többet tett a magyar jövőért, mint az összes minisztérium együttvéve. De hogyan is történt ez?

Így kerek
Bobby McFerrin a Kongresszusi Központba

Ünnepre jövünk – a ruha, a hely, minden ünnepi. Fura egy kicsit, mert az ilyen zenét nem szokás nyakkendőben ünnepelni, vagy nekem legalábbis eszembe nem jutna, és nem is jut. Pontban hétkor, izzadtan, lihegve veszem át a jegyem a Kongresszusi Központ pénztárában Bobby McFerrin koncertjére. Mire azonban a ruhatárban a számomhoz jutok, már kezd úrrá lenni rajtam az ünnepi izgalom. Bobby – mindenhol csak így emlegetik fellépései után – tavaly már járt nálunk, az Erkel Színházban adott elsöprő sikerű koncertet a Matáv Szimfonikusokkal. Arról sajnos csak elismerő elbeszélések és illegális hangfelvételek révén alkothattam véleményt. Most viszont itt guggolok a BKK színpada előtt, és fényképezővel a kézben arra várok, hogy a hang a fénykörbe lépjen.

Előbb azonban Maloschik Róbert, a koncert egyik szervezője kapja meg a mikrofont. Jól bánik vele. Szerényen és töredelmesen bevallja, hogy ez a koncert nem jöhetett volna létre, ha nincs a felesége, aki az egészre a pénzt adta. Azt azért elképzelhetjük, amikor majd 1700 ember röhög ezen a poénon a Kongresszusiban. Maloschik, aki egyébként a tavalyi koncertet is szervezte, még elmondja: az Erkel Színházbeli fellépése után McFerrin maga kérte, hogy hadd jöhessen vissza Budapestre egy szólókoncert erejéig. Ez most, a BKK 20. születésnapja alkalmából létre is jött, mert mi is így akartuk, mondja a házigazda. Mellékgondolat: vajon mit tudhat a magyar közönség, amit a hazánkba látogató sztárvendégek oly lelkesen emlegetnek. Van, aki a zeneértő közönséget dicséri. Mások a város szépségeiről beszélnek. A külföldi nagy Dj-k a fáradhatatlan bulizók teremtette party-hangulatot sírják vissza. Bobby McFerrin a magyar közönségben a muzikalitást és a zenei humorérzéket találta meg. Mondhatni, egymásra találtunk.

Egy szék, egy mikrofon és egy fejgép: ennyi, amire ezúttal szüksége van az énekesnek, és persze ránk, mert értünk van ez az egész, a kedvünkért rendezték meg ezt a zenés szertartást. Bobby a közönség felajzott hangulata ellenére nyugodt és természetes léptekkel lép ki a színpadra, mélyen meghajol, sokáig csak a lógó, alig észrevehetően őszülő raszta fürtöket látjuk a zenészből. Ilyenkor – és lassan már csak ilyenkor – jó itthon lenni ebben az országban.

Nincs integetés, nincs Tavaszi szél vizet áraszt meg Hello, Budapest – dal van, amit egy fekete férfi most csak nekünk énekel, s amelytől lassan kinyílik a kongresszusi központ fafaragványa a színpadon. Pár hű képet próbálok készíteni McFerrinről, amíg még lehet, de erre a zenére egy gép, úgy tűnik, képtelen ráfókuszálni, és meg sem lepődök azon, hogy ez engem már fel sem tud igazán bosszantani. Don’t Worry, Be Happy!

Legtöbbünk ezt a dalt hallotta először az amerikai jazzénekestől, és bár akkor még, 1988-ban keveset tudhattunk a muzsikusról, pozitivizmusa már abban a klipben átsugárzott a képernyőn, különleges énektechnikája előtt pedig leesett álla, értetlenül álltunk. Pedig nincs benne semmi különös, mindössze tudni kell négy oktávot ki-, sőt, megénekelni, bátran zenét csinálni abból, amit mi, egyszerű halandók csak munka közben, unaloműzésből próbálgatunk: mellkas-dobolást, szájpöcögtetés, satöbbit, és rendelkezni kell olyan mértékű zenei vakmerőséggel és humorérzékkel, ami nem átall akár a komolyzene, az egyházi zene, a musical vagy épp a népzene vizeire is befröcskölni.

A műfajok, amiket McFerrin zenéjében ötvöz, nem különösebben újak: az a-capella, vagyis a kizárólag egy vagy több emberi hangra alapozott zene a 17. századból ered, újraértelmezéséért pedig többek között a Flying Pickets és Janis Joplin tett elég sokat. A scat-nek, azaz az értelmetlen szótagokból ritmusosan összefont dallamnak pedig már ősi kultikus ceremóniákon nagy szerepe volt. 20. századi megfelelőjét elsősorban Ella Fitzgerald és Louis Armstrong emelte be a jazzbe. Bobby McFerrin e két műfajt játékossággal, magas fokú improvizatív-készséggel, hangszer-imitációval és jóféle humorral köti csomagba. Ezt adja most át nekünk, sok szeretettel.
A közönség – fiatalok, idősek, apukák és anyukák gyerekükkel – hálásak az ajándékért, és az olyan ismertebb darabokat, mint a Thinkin’ about your body, a From me to you, Bach Ave Maria-ja vagy a Macskák-ária, maguktól énekelni kezdik, így képezve alapot McFerrin leheletfinom szólóihoz. A mester ilyenkor becsukja szemét, a mikrofont ujjai közé csippenti, és megejtő őszinteséggel adja át magát a létrejövő zenének. Az ilyen pillanatok annyira intimre sikerülnek, hogy úgy érzem magam, mintha a nappalijában ülnék vele egy kanapén, dumálnánk az élet kisebb-nagyobb dolgairól egy csésze tea mellett, majd vidáman a szemembe nézne, és azt mondaná: Most nincs igazam, haver?

De, igazad van, Bobby. Akkor is igazad van, amikor a zenét nem tartod meg magadnak, mint valami érinthetetlen és törékeny porcelánőzikét a vitrinben, hanem körbedobod, mint egy színes strandlabdát a parton, hadd játszunk mi is, együtt veled, mert az olyan jó muri. És igazad van akkor is, amikor harminc ember jön fel a színpadra, hogy veled énekeljen, a te zenédre táncoljon, miközben te csak tizenkettőt hívtál, és nem küldesz le senkit, hanem inkább módosítasz az eredeti terven. Engem az sem zavar, ha képes vagy embereket nevetséges helyzetbe hozni, kinevettetni, eljátszani velük, mert nincsen ebben semmi rosszindulat, csak közösségi élmény, ami – ne felejtsük ezt el – annyira a zene sajátja.

Bobby McFerrin tehát egészen különlegesen viszonyul a zenéhez. Finom spirituáléi, virtuóz jazz-improvizációi, műfaji stílusparódiái nem az ő zenei nagyságát hivatottak erősíteni, sokkal inkább a közösségi szellemet. Így pedig az sem számít, hogy az énekes hangja nem éppen karcmentes, szopránja levegős, hihetetlen hangugrásai néha el-elcsúsznak. Háromszor tapsoljuk vissza Bobby-t, beleremeg a Kongresszusi Központ a lelkesedésbe. A legvégén még a Don’t Worry, Be Happy!-t is megidézzük, az énekes, egy lány és az apja a színpadon, mi a nézőtéren dudorásszuk a híres melódiát. A muzsikus csak egyetlen kérést nem teljesít: Stay here, Bobby, kiabál fel valaki a színpadra, de sajnos Bobby-nak mennie kell, mert várják máshol is. De mivel a Föld kerek, előbb-utóbb csak körbeér. Don’t Worry!