Egytucat

Az idei Ceglédi Dobos Gáláról, akármennyire is szeretnék, nem beszélhetek olyan szuperlatívuszokban, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Nem mintha a hatalmas sportcsarnok nem telt volna meg színültig idén is érdeklődőkkel.

Kétségtelen, hogy a gála az ország, sőt, talán Európa egyik legnagyobb dobos eseménye. A mennyiség azonban sokszor a minőség rovására megy.

Tizenkettedik alkalommal telt meg ritmussal a csarnok. A bejáratnál a ceglédi dobtörténelem negyed évszázadát felölelő fotókiállítást tekinthettük meg. Soha nem hallott zenekarnevek, elképesztő dobfelszerelések és frizurák mesélnek egy letűnt kor dobkultúrájáról. Kár, hogy a sokszor homályos, aláírás nélküli fotók felületességre ösztönöznek, így hamar átsiklok a legtöbb képen.

Odalenn a küzdőtéren kettőkor már felállították a standokat. Mindenki itt van, aki itt szokott lenni, a kiállítók között pedig szép lassan elindul az érdeklődők körmenete. A verőgyártóknál gyorsasági verseny, a dobiskoláknál oktató videó pereg, és persze itt van a Ferenci Pince ez évi gálabora.

A program idén is hétkor, és idén is a Leslie Alex Percussion Band fiatal és lelkes csapatának előadásával kezdődik. Az igazi dramaturgiai felütést azonban inkább Sramkó János és Markó Ádám dobpárbajától várjuk – hiába. A zene hiányzik, ami nélkül még egy dobos fesztivál sem indulhat el. A Debreceni Ütőhangszeres Együttes ugyan hoz némi harmóniát a színpadra, de kissé vértelen kamaraprodukciójuk elvész a zsezsgő arénában.

Este van már, mikor szusszanunk egyet. Jávori Vilmos néhai barátjára, Lakatos Pecek Gézára emlékezik a színpadon, amíg a közönség sörért és popcornért indul a nézőtérről, s ezért senki nem hibáztatható, egy emlékműsor alatt is lehet szomjas az ember, csak hát a mennyiség és a minőség ugye.

Végre aztán Jávori már a dobok mögül emlékezik, és a Jávori Sound Machine koncertjével a gála is beindulni látszik. A pörgős gipsy-funky-ban van erő, ami Kaszás Péter belépésével csak tovább növekszik. A koncertet azonban ismét szakmai szóló követi: Banai Szilárddal Szendőfi Péter küzd meg. Jóféle, technikás párbaj ez, csak az a baj, hogy amióta Győrben hallottuk Szendőfit Jojo Mayerrel vetélkedni, azóta kissé másként értelmezzük a dobpárbaj fogalmát: nem zenészek vetélkedéseként, hanem egymásból építkező „dobdelazagyad”-ként, ami után nyakgörcsöt kapok a bólogatástól. Most nem kapok.

Kapok viszont egy kis gondolkodási időt a második blokk kezdete előtt. Ezt arra használom, hogy megnézem az elmúlt évek gáláinak fotóit a RitmusDepo-standon, és utána kutassak, miért is jó nekem itt lenni. A Tam-tam Parádé Ütősegyüttes produkcióját, mint a második felvonás nyitó produkcióját, kissé finnyálva fogadom. Szeretem, amit csinálnak, de műsoruk – jellegéből adódóan – sokkal jobban passzol a győri főutcára, mint akármilyen színpadra, pláne évente háromszor-négyszer. Most mégis sikerül meglepniük, és őszintén kalapot emelek a „Baromi nagy dobos” című dobosparódiájuk előtt. Olyan zenei és színházi kikacsintás ez, ami mostanáig hiányzott a szigorú szakmai légkörből, és a közönség hálás ezért.

De a show-nak folytatódnia kell, még pedig újabb dobszólókkal, Köte Zoltán és Horváth Zoltán verőjéből. Éjfélig kell várni az első valamire való zenei élményre. A Ricardo Salsa Club fieszta hangulata gyakorlatilag légüres térbe robban be, tapsol is a közönség, ahogy a tenyere bírja. Kár, hogy mostanra teljesen elcsigázódtunk.

Szentmihályi Gábor, a Freeport dobosa is elég enerváltan veszi át a neki járó Pro Ritmo díjat, és Kaszás Péter is csak halványan mosolyog, pedig idén övé az Arany Dobverő.

A nagy név pedig még csak most érkezik. A tavalyi év legmeghatározóbb élményét Benny Greb hozta el nekünk, és most is tőle várjuk a nagy áttörést. Benny azonban velünk együtt itt vár hét óta, s már közönségbarát humora sem a régi. Viccesen rákérdez: nincs-e elegünk mára a dobszólókból? Szeretnék egy jó nagy deeee-t mondani, meg hogy gyere vissza holnap Benny, hidd el, mindenkinek jobb lesz, de Benny most van itt, most kell odafigyelni nagyon, mert megéri. Dupla lábdobos, szétkapott sramliját sosem feledem, tízperces stílus-sűrítménye azonban már elvész az éjszakába.

Fél kettő is elmúlik már, mire a harmadik, záró blokkhoz érkezünk, de ezt mi már nem várjuk, nem várhatjuk meg, mert elfáradt a fülünk, a szemünk, a lábunk, és erősen tartunk a maradandó károsodástól. Pedig a világhírű Jose J. Cortijo zenéje nyilván üdítőleg hatna, de addig még lenne egy Freeport, ami már tavaly is volt, Dörnyei Gábor briliáns szólójára pedig hajnali négy körül már kevéssé vagyok kíváncsi. A fél ház menekülőre fogja.

Asszem, talán már érthető, mit értek azon, hogy a mennyiség a minőség rovására megy. Nem tudom, hogyan oldható fel ez a probléma: mindenki számára élvezhető dobos gálát szervezni újra és megint, de egy biztos, erre is csak Kármán Sándor lesz képes, ha valaki egyáltalán. Én mindenesetre szurkolok neki.

close

Hírlevél

Értesülj a legújabb tesztekről, interjúkról és kedvezményekről.

Dobosoktól - Dobosoknak