Itt járt

Herbie Hancock igazi élő legenda, aki alapvetően határozta meg az elmúlt negyven év jazz-zenéjét. Koncertjére három generáció tagjai érkeztek a Kongresszusi Központba. Mi is ott jártunk, fotóztunk, videóztunk, jegyzeteltünk.Jazzlegendával viszonylag ritkán találkozik az ember. Vagy találkozik, aztán kiderül, hogy nem is az, vagy csak neki az, vagy már rég halott és csak az emlékzenekar plakátját olvasta félre. Herbie Hancock azonban nem ilyen, ő igazi élő legenda, aki alapvetően határozta meg az elmúlt negyven év jazz-zenéjét. Koncertjére három generáció tagjai érkeznek a Kongresszusi Központba, akik vagy a kezdetektől, vagy visszamenőleg tették magukévá a zongorista munkásságát, szerezték be összes lemezét.

A levegőben valamiféle visszafojtott ünnepélyesség és kíváncsi várakozás van. Hancock több alkalommal járt már nálunk, de mostani fellépése igazi unikumnak számít régi tisztelői számára is. Ezúttal ugyanis még 98-ban rögzített, Gershwin világa című anyagát hozza el közönségének, de egészen más, új köntösben. Barátja, Robert Sadin kezdeményezésére szimfonikus zenekarra hangszerelték át a zeneszerző születésének századik évfordulójára készített, három Grammy-díjjal is jutalmazott Gershwin-feldolgozásokat. A koncerten a zongorista friss quartettje mögött-mellett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara közreműködik. Hancockék egyébként az európai turné során minden ország saját közszolgálati rádiójának szimfonikus zenekarával dolgoznak össze. Számunkra azonban külön ünnep, hogy a Magyar Rádió idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik esztendejét. Egyszóval mindenképpen jeles alkalom ez a mostani.

A nagy rajongók számára is izgalmas kérdés azonban, mit fog művelni az örök kísérletező chicago-i zongorista a több mint hatvan éve, a legmagasabb színvonalon működő budapesti Rádiózenekarral közösen. Nem mintha nem mozogna mindkettő otthonosan a másik területén. És éppen Gershwin óta már jóval szabadabb az átjárás is. De hogyan kell felöltözni egy ilyen fúzióhoz, teszem fel magamnak a kérdést. Úgy veszem észre azonban, ezen mások is elgondolkoztak.

A nagyzenekar esetében ez persze fel sem merül, jazz ide vagy oda, a szimfonikusokhoz szmoking és kisestélyi dukál. Bob Sadin, a produkció kiötlője, hangszerelője és karmestere is csak kócos frizurájával hordja magán a jazzt. Az első rész Bach-hal kezdődik, mint a konferanszból kiderül, azért, mert Gershwin számára Bach zenéje volt a legfőbb inspiráció. Egyfajta felütés ez, melyben a Rádiózenekaré a főszerep, és a quartett tagjai egyelőre a háttérből figyelnek. Hancock csak ezután érkezik a színpadra. Ő már megjelenésében is a jazz maga, lila öltönye, sötét szemüvege a stílus védjegye. Megköszöni a tapsot, majd szerényen leül zongorája mögé, és Gershwint kezd játszani, úgy, ahogy senki ezen a világon.

A koncert első felében a nagyszerű zeneszerző darabjai mellett két kortársa, Duke Ellington és W. C. Handy szerzeményei is felcsendülnek. Sokáig nem értjük viszont az egész fúzió miértjét. A quartettbe Hancock, szokásához híven, nagyszerű zenészeket hívott, akiknek élvezet figyelni játékát, de jelenlétük elveszik a hatalmas térben, pedig a legtöbb számban szinte csak ők játszanak, a szimfonikusok pedig statisztaszerepet kapnak. Sokszor a zongora és a dob vagy a bőgő marad duóban, és ha egy füstös jazzklub első sorából figyelhetném a sárgás reflektorfényben vibráló zenészeket, valószínűleg a nyálam is kicsordulna az évezettől. Itt azonban egyelőre száraz maradok. A közönség reakciói is sokáig erőltetettnek és udvariaskodónak tűnnek.

Az első blokk végére, Handy St. Louis Blues-ában azonban végleg utat tör magának a zene, és kollektíve indul be a közönség nyálelválasztása. A gitáros-énekes, Lionel Louke keze alatt a hangszer bendzsóvá lényegül, énekhangja meg mintha a gyapotmezők felől szállna közénk. A hangzást Dave Carpenter visszafogott, mégis meglepően karakteres bőgőzése mélyíti el. Richie Barsay, a kölyök, meg olyan precízen és színesen dobol, hogy nem bírom levenni róla szemem, s ha mégis, akkor is csak Hancock lebilincselő zongorajátékáig jutok. Ilyenkor mondják, hogy rabul ejt a zene. Én legalábbis ilyenkor mondom.

Sadin most éppen nem vezényel, hanem Herbie felé fordul, lakkcipős lábával veszettül dobog a karmesteri emelvényen, és vigyorogva érti a zenét. Most érződik, milyen fontos kapocs is lehet ő jazz és komolyzene között. A Rádiózenekar követi is őt hűségesen. Elképesztő, ahogy a hegedűk a semmiből úsznak rá Hancock zongoraszólójára, az oboa betakarja a csöndesebb gitárfutamokat, a rezesek meg bigbandeket megszégyenítő energiával törnek be Barsay halálpontos dobszólóinak nyomában. Herbie játéka ilyenkor megbújik a sűrű hangok között, majd váratlanul újra kifut a világos rétre, ahol mindenki jól megbámulhatja magának.

A közönség tombol az első rész végén. Húsz percet szusszanhatunk, addig mindenki pótolhatja a folyadékveszteséget. A második blokk elején Herbie elmondja, hogy Gershwin világa után most a sajátja következik, állam az államban, mondhatnánk, előbbi nélkül az utóbbi sem létezik. A Hancockot és Barsay-t körbevevő elektronika most kap igazán nagy szerepet a koncerten. Amíg Louke gitárjából cybertücsök hangokat csal elő, addig Barsay elektronikus dobpadján perceli a torzult zajokat, amire Hancock böki oda-oda egy szintetizátor-gyárlátogatás hangjait. A már-már randomzenének a szimfonikusok adnak szépséges keretet Wayne Shorter Nefertiti című számában. A közönség már ért mindent, tátott szájjal hallgatjuk a megszülető zenét, a szólók után pedig önkéntelenül is tapsban törnek ki egyesek.

A végére Hancock nagy kedvencének, Ray Charles-nak a Georgia on my mind című szerzeménye marad. A dobos seprűre, a bőgős a legfinomabb sodrású húrokra vált, a nagyzenekar pedig olyan lebegő természetességgel kíséri Hancock Ray Charles iránti tiszteletével átitatott játékát, hogy sírhatnékom támad a boldogságtól. A szám végén felrobban a kongresszusi központ, konszolidált, idős emberekből tör ki az üvöltés, a fütty, miközben a Herbie Hancock Jazz Quartet szerényen levonul a színpadról.

Sokáig zúg még a taps, mígnem a jazzlegenda magányosan visszasétál hangszeréhez, és egy pillanat alatt csönd lesz a hatalmas teremben. Hancock ekkor valamit zongorázni kezd, keményen, durván, a meredten figyelő nagyzenekar előtt. Senki nem tudja, mi lesz ebből, de az első ismerős motívumra valaki beordítja: jeee. Hancock talán legnagyobb és legtöbbször feldolgozott slágere, a Cantalope Island átrendezett partvonala rajzolódik ki a viharos zongoraszólóból. A három generáció tagjai pedig együtt dúdolnak, dobolnak, bólogatnak erre a régi-új számra, és most már mindenki elhiszi, hogy egy igazi élő jazzlegenda járt itt. Itt járt Herbie Hancock.