Csütörtök VOLT

A VOLT Fesztiválban az a nagyon baba, hogy minden egy köpésre van – leszámítva magát a fesztivált: a kocsiút Budapestről bruttó három óra. De ha már bent van az ember, arany élete van.Csütörtök VOLT

A VOLT Fesztiválban az a nagyon baba, hogy minden egy köpésre van – leszámítva magát a fesztivált: a kocsiút Budapestről bruttó három óra. De ha már bent van az ember, arany élete van. Nem kell világhódító stratégának lennem ahhoz, hogy olyan helyre verjem a sátramat, ami mindenhez közel van. Nekem mégis a legjobb helyre, Isten közelségébe, a hittérítők Meghallgatlak-sátra mellé sikerül letáboroznom dél körül. Forróság van, ébredő fesztiválhangulat, beépülés. Harmincéves román kutyaólsátram utolsó cövekét bököm le reményteljes könnyedséggel éppen, mikor a szomszéd sátorból elhasznált fejű srác bújik elé, és csak ennyit kérdez: Neked nem pakolták ki a sátradat? Így jobbnak látom magamra csatolni az összes digitális kütyüt, úgy vetem bele magam az első napba, teljes lelkesedéssel és könnyen múló józansággal.

Az első korsó Sopronit a Filmmúzeum sátránál veszem magamhoz, tudván, hogy a haverok a szomszédos Paprika TV-nél fognak főzőcskézni Gasztropuccs módra, és mivel ma még egy falatot sem ettem, jól fog jönni a sátormenü: kockasajtleves és tejbepuccs. A kajának osztatlan sikere van, bár egy sokat tapasztalt srác megjegyzi, hogy tejbegrízre nem jó a sör, de láthatóan ettől most ő is hajlandó eltekinteni. Teli hassal a Kisalföld Buliszínpadhoz tekergek, ahol nagyüzemben folyik a hangulatfokozás: a tisztáson a sportosabbak tollas- vagy pingpongütőt ragadnak kézzel, a voltosabbak teli söröskupicákat szájjal, a sörivóverseny keretein belül. Érkezésemkor éppen fiú issza le apját, a meccs végén összeborul a család. Odébb a meglévő, illetve a tudatmódosítók által generált művészi hajlamukat élik ki egyesek, olajfestékkenegetés és homokvárépítés formájában.

Az első zenei programnak a Tropical Transform Café Sátorbeli koncertjét tervezem, de tervemet majdhogynem meghiusítja a dohányipar. A Multifilter által szponzorált hely jó félórás csúszásban áll a nyitással, csak egy biztos, hogy egy óra múlva a zenekar felének már a Vidámpark koncertjén van jelenése. Amíg tehát mi kint várunk a beengedésre, meg aláírom a papírt, hogy nem reklámozom a cég tetves bagóját a fényképeimmel, addig a zenekar odabent rázendít, hogy kitöltsék az időt. Amit elcsípek a koncertből, az viszont remek muzsika, igazi fesztiválkezdős-tudatmelengetős tropicaljazz.

A Nagyszínpadon négytől – okosan felcserélve a Supernemmel – a United, sőt, még inkább Pély Barna hamisítja a funkyt, de délutánra jó az, amíg megissza az ember a sörét, nem tovább. Utána körbebóklászok a kempingben, szemezgetek a túrórudi pirospöttyös játékaival: a körpingpongasztallal, a pöttyugrálóval meg a pöttyhorgásszal, de mivel a szépséges pöttyhoszteszek sem igazán értik a játékszabályt, mára feladom, hogy bármelyiket is kipróbáljam. Mármint a játékokat.

Sokáig messze elkerülöm a Viva Megawatt sátrát, ahonnan reggeltől árad kifele a zúzós fémzene, de végül csak összeszedem a bátorságomat és bemerészkedek. Kőkemény hardcore-t kapok a finoman ittas arcomba, egyfajta tükör gyanánt: nekem már ez is megfelel. Persze az időközben a húrok közé csapó Supernem ezerszer kedvesebb szívemnek, báj és anarchista magvas bölcsesség van ebben a hungaropunkzenében kérem, amit ez a három tejfogú csinál.

De ha engem kérdeznek, én mégis csak az Amorf Ördögökre szavazok – punkos is, bájos is, bölcs is, no meg minden ízében magyar. Egy sátornyi tömeg skandálja itt a számaikat, ami – a Belga történetét ismerve – nem túl reménykeltő, de egyelőre felfogom közösségi élményként, aztán majd megnézem, beférek-e a koncertjükre a Szigeten. A két új énekeslány egyelőre még csak a háttérben vokálozik, de színes nyakkendőjük jelzi: magukévá tették már a zenekar szellemiségét.

A Café Drechsler koncertjéig a kicsit odébb lévő, vízipipafüsttel telt Spectrum sátor egyik puffján torzulok, az állapotomhoz tökéletesen passzoló deephous zenére. A háromtagú, osztrák instrumentális hiphop- és dnb-zenekar muzsikája kb tíz percig köt le, utána már nem találok benne fantáziát, így a jolly joker Kispál és a Borz koncertje felé irányítom lábaimat. A közönség magját a tinédzserek és a szolid zsidrópunkok képezik, de Kispálékra még a régi rajongók is hűségesen ellátogatnak.

Persze a nagy dobás a francia Sergent Garcia. A banda friss, latin hiphopból, salsából, reagge-ből és skaból kikevert zenéje mindenkit megmozgat – boldogság így ronggyá ázni az alattomosan szemerkélő esőben. A koncert után azonban állapotom kérlelhetetlen elcsigázottságba fordul, így fesztivállátogatóhoz méltatlanul éjfélkor nyugovóra térek. A másnapi történések azonban utólag engem igazolnak. Sajnos. Vajon következik-e folytatás?