Steps Ahead: Az élet értelme  

A múlthét két esemény miatt is kiemelkedett a többi közül. Egyik a Cobham féle fúziócsoda, a másik pedig a július 6-án fellépő Steps Ahead supergroup volt. Már a koncert előtt is sejthető volt, de most tényként is lehet közölni, hogy az év legnagyobb, legnevesebb jazz koncertjét láthattuk.A múlthét két esemény miatt is kiemelkedett a többi közül. Egyik a Cobham féle fúziócsoda, a másik pedig a július 6-án fellépő Steps Ahead supergroup volt. Már a koncert előtt is sejthető volt, de most tényként is lehet közölni, hogy az év legnagyobb, legnevesebb jazz koncertjét láthattuk. Mint arról értesültünk, az egyik zenekaralapító, Brecker, nem tudott ott lenni a fellépésen betegsége miatt, de azt hiszem, teljes mértékben kárpótolt minket Bill Evans (akinek a nevét a felkonferáló rosszul mondta, mivel nem Bill Ívnsz, hanem Bill Evnsz, mert Í-vel a méltán híres zongoristáról lenne szó). Természetesen Mainieri már jól mondta.

A lázas várakozás, hogy eljöjjön a várva várt 8 óra, lassan telt, mindenki feszült figyelemmel kísérte a történéseket, és a közönség csak nagyon lassan gyülekezett. A negyedórás "hatás-késés" elérte célját, az addigra már majdnem telt házas tömeg rajongva fogadta a sztárcsapatot.

Az első különbség rögtön szembetűnő volt: Jobb a hangzás, kényelmesebb a légkör, mint a Millenárison. A koncert eleji pár szám közben még nem teljesedett ki a zenekar igazi tudása, nem törtek fel a mélyen lévő tehetségek. A közönségen is érződött, hogy még várnak valamire, még nem jött el az igazi katarzis ideje.

Az ujjongás, és ritmusra mozgolódás az első szóló közben kezdődött el, innentől fogva örömmámorban volt részünk, egy percre sem lankadt a figyelem. A koncert zseniális felépítésének köszönhetően 1-2 közös szám után a zenekar tagjai közül valaki mindig megmutatta, mire is képes igazából. Számomra ezek voltak a koncert legélvezetesebb pillanatai.

Azt hiszem, mindannyiunk számára emlékezetes marad Richard fantasztikus basszusgitár-ének szólója, ahogy a húrokon szaladgál, közben pedig egy terccel feljebb énekel úgy, ahogy nem sokan. Azt szeretem Boná-ban, a zseniális muzikalitása mellett, hogy mindig pont azt, és pont annyit játszik, amit és amennyit kell. Egy kis technika, egy kis vicc, egy kis ének, és valamikor mindezeket egyszerre.

A zenekaralapító, Mainieri bravúros és érzelmekhez szóló játéka sem maradhat említés nélkül. Talán mindenkiből előbújt a nosztalgia, mikor a híres Beatles-számot, a Yesterday-t hallhattuk felcsendülni a művész kellemes, virtuóz jazzfeldolgozásában. Ismét közös szám következett, ami elnyerte a közönség tetszését, mivel egy régi jó Steps "sláger" csendült fel.

Stern és Evans kíváló szólója, majd a Nothing Personal című szám elhangzása után kimentek a tagok a színpadról, és azt hittem vége a koncertnek. Pár másodperc múlva visszajött egyedül Steve Smith, a csillogó kopasz kobakjával, és magával ragadott egy lábcint, majd leült a színpad közepére, és felkonferálta a saját hi-hat szólóját, minek címe: Mr. Hihat! Mondanom sem kell, hogy sok dobos fan számára – köztük nekem is – ez volt az est fénypontja. Fantasztikus dinamikussággal, és energiával nekilátott püfölni a tányért, majd a püfölés átcsúszott technikába, majd a technika zsonglőrködésbe, ez utóbbi pedig üdvrivalgással és hangos tapssal fejeződött be. Majd mikor véget ért életem értelme, visszajött a zenekar, és ismét nagyot alkottak. Még oldalakon keresztül tudnám dicsérni a zenekart, de úgy gondolom nincs értelme.

Apró titok, hogy ekkora ráadást nem játszottak máshol, ez külön megtiszteltetés a hálás és hű magyar közönség számára.

A koncert óta csak vegetálok, az életem értelmet nyert 🙂