1. nap – Győzni kell!

Faék egyszerűségű anarchia, megfűszerezve némi spanyolos zenei és színpadképi extrával (Ska-P), a Watcha Clan énekesnője az egész Szigetet elégíti ki orálisan és manuálisan, Cheikha Rimitti pedig olyan ütős rai-zenét hoz, mintha ő maga legalábbis egy kígyótetkós, bőrnadrágos arab rockercsávó lenne.A magam részéről Revolution és Dj Gerysson beatbox és scratch-sulijával indítom az idei Szigetet, a RitmusDepo hazai pályáján. De hiába formálok fingópárnát a számból, nem érhetek fel a magyar szájdob-bajnokhoz – csak teleköpöm a tenyerem, és rém szomjas leszek. Ezen viszont, hál istennek, itt a Szigeten elég könnyen lehet segíteni.

Mire a spanyol – egész közelről baszk – Ska-P koncertjére érek a Nagyszínpadhoz, már öblítettem. Pedig a port még csak most verik fel először igazán a koncertre szó szerint beeső honi és külhoni punkok, akik tényleg nem haltak még meg, sőt, annyira élénkek, hogy többet ki kell hurcolni a sajtózónából. Anarchia van itt kérem, igazi jóféle, faék egyszerűségű anarchia, megfűszerezve némi spanyolos zenei és színpadképi extrával. A ravaszul hangszerelt ska-punkhoz ugyanis a rendőr és egyéb jelmezbe bújt tarajos hivatásos ordítóember tesz hozzá plusz erőt. Nem csoda hát, hogy a hallgatóság kemény magja öt perc után koordinálatlanul ugrál, dőlnek egymás nyakába (öröm)ittasan, és az első sorból még egy középerejű „Fuck the police” is felröppen a színpadra. Mivel azonban nekem semmi bajom a rend őreivel, sőt, szeretem őket, és a barátaim is, békésebb koncertet keresek.

Nem találok. A Watcha Clan „csak” zenéjében különbözik a spanyol punkoktól, szellemiségében hozza a mai világunk elleni lázadást. Szembetűnő, hogy a tagok már látványra is a világzene sokszínűségét képviselik. A hiphoper frontember, a szektás-csuklyás tangóharmonikás, a gipsy-kalapos bőgős, a visszafogott europer dobos és az indiai istennő énekes meghökkentően mély és sokrétegű muzsikát importál nekünk a Világzenei Színpad délutáni sávjába. Az az érzése az embernek, hogy a bandát semmi más nem köti össze, csak a zene, de az nagyon. De ezt nyilván sokkal jobban tudja a szép számmal összegyűlt francia közönség, akit csak irigyelni tudok ezért az erős hazaiért. A Clan persze mindenkinek megadja, ami jár, a finom, elmélyült duboktól a pattogós-jungles raggán át a cigánybasszusú drum and bass-ig. Az énekesnő Sista Ka meg olyan energiával énekel és táncol, mintha az egész Szigetet akarná kielégíteni orálisan és manuálisan. Annyit mondok, nekem megvolt. Hát csoda, hogy kifütyüljük a leszerelő roadokat?

A koncert után valahogy másfajta idegpályákat bekocsizó ingerekre vágyom. Így a Színház Sátor oldalához térek, ahol a francia Dynamogčne Leltár miatt nyitva című utcaszínházának második részét csípem el. Két, a zenegép ritmusára élő boldog autista egy napja ez, ahol a két szeretetre méltó fogyatékost kimondatlan, rögzült szabályaik igazgatják el az életben. A remek színészpáros, Frank Charron és Fred Rebiereirector koncentrált játéka nemzetiségtől függetlenül mindenki számára szórakoztató, és az előadás után úgy állok fel, hogy van valami emberi szépség az autizmusban, amit talán csak a színház tud ilyen érzékenyen megragadni.

De a két zenegépész harmadik napjára már nincs idő, mert a Világzenei Színpadon a fesztivál első napjának számomra legizgalmasabbnak ígérkező produkciója kezdődik. Az általam eddig nem ismert, nyolcvanegy éves Cheikha Rimitti olyan ütős rai-zenét hoz, mintha ő maga legalábbis egy kígyótetkós, bőrnadrágos arab rockercsávó lenne. Pedig csak áll, néha háttal a közönségnek, csípőre tett kézzel, a mikrofont három ujja közé csippentve, úgy énekel. A hangzás (és a látvány) viszont, amit zenekara hoz – az arab furulya, a darbuka, a vad elektromosgitár és nem utolsó sorban a gyönyörű hastáncosnő – homokviharos rait pakol Rimitti mögé. Csak győzzem végigtáncolni a koncertet. Győzöm.