2. nap – A legfontosabb hangszer

A második nap megcsúszunk, a DAAU kompromisszum nélküli instrumentális zenét csapol nekünk, döngnek a Bottari di Portico óriás fahordói, sok-null a káoszsziget javára, Badár és Szőke, a két embernél is emberebb ember meg csak dumál, a Mystery Gang koncertjén pedig ezer ember feszíti ki rockabilly-sre a blues-ra szabott ponyvát. „The drum is the most important instrumant.”Már a második nap mecgsúszunk, minden értelemben, Szendőfi Péter és Romhányi Áron például jó húsz percet ver rá az utánuk következő SoulBlasterre dárenbézes ritmusával, de legalább most már mindenki tudja: „The drum is the most important instrumant.” A RitmusDepo tudja.

És eleget tud erről a belga DAAU is a világzenein ahhoz, hogy rendesen megzörgesse a lelki kertkaput – Nyisd ki ember, mert különben a zenénk ledönti a kerítést, kicsavarja a fákat, és összeborzolja a hajadat! Hat bölcsészfejű csávó – brácsa, cselló, bőgő, klarinét, tangóharmónika, dob – kompromisszum nélküli instrumentális zenét csapol nekünk, a klezmer, a progresszív rock és a jazz rejtett összefolyásából, frisset, ízeset, és semmiképpen sem mosógépbe valót. Hullik a lószőr a vonókból, porzik a harmónika, ropog a dob keményen – ez a DAAU.

De ha már a ritmusnál tartok – és hol máshol tartanék, elvégre the drum is the most important instrument – maradok a világzenei színpad közelében, ahol hamarosan Enzo Avitabile és The Bottari robban be fahordókkal. És valóban. A közeli Afrika Színpad mellett szusszanok éppen, amolyan rasztafári módra, amikor az olasz hordódobosok és a karizmatikus énekhangú Avitabile belekezd a döngetésbe. A hangzás valahol a cölöpverők munkazenéje és az arab disco között feszít magának egészen sajátos, egyszerre könyörtelenül monoton és líraian dallamos keretet. Döngnek a Bottari di Portico óriás fahordói, a sötétedő égre tekeredik Avitabile göndör hangja, és csak az édes mandolin, gitár és mandocselló hangja hiányzik a teljes révülethez, amit orv módon elsikkasztott a hangosítás, mert ő így gondolkodik a dob fontosságáról, tévesen.

És itt csúszok meg másodszor, amikor elkövetem azt az alapvető szigetlakói malőrt, hogy barátokkal próbálom összehangolni a programomat. Az eredmény nulla, amennyiben a tervek sikeres végrehajtását tekintjük eredménynek, értem ez alatt Baaba Maalt és valami kétes koncerter a Klub Rádiónál, melyről a lelkes ismerős annyit mesél csak, hogy valami rapes jazz (9:30 Collective feat. Krzysztof Scieranski). És ha már a csütörtöki mulasztásoknál tartunk, a Noiz Orchestrának már csak a roadjait csípjük el a Bahián, pedig a beharangozóban említett hatszáz önkívületben tomboló tatár elég reménykeltően hangzott. Sok-null a káoszsziget javára, de cserébe kapok egy véletlenszerű Frank Zappa Emlékzenekart hátulról, mármint a back stage-ből, ami Vadász Péter dobos szemszögéből egészen ütős bulinak tűnik.

Valami, a jó ég tudja mi, azonban a Hócipő Sátorhoz vonz, ahol Szőke András és Badár Sándor beszél. Igen, a helyzet teljesen egyszerű, semmi mást nem tesznek, csak pofáznak megállás nélkül, és én azt próbálom megfejteni, megérteni, kifürkészni, sőt, feltárni, hogy miért gyűlik erre össze ötszáz ember. A megoldáshoz persze nem jutok el, pedig azon kapom magam, hogy jó másfél órát hallgattam ennek a két embernél is emberebb embernek a történeteit, görcseit, cívódásait, de mégsem. Talán majd legközelebb.

Az éjszaka folyamán még elkeveredek a Blues Sátorhoz is, -hoz és semmiképpen sem -ba, pedig a Mystery Ganggel szimpatizálok, de ezzel közelsem vagyok egyedül – kábé ezer ember feszíti ki rockabilly-sre a blues-ra szabott ponyvát. A legnagyobb pörgés persze a szabadban van, naná, ot még meg lehet mozdulni, mozdulni, amíg bírja a láb, a hát, a tödő, a máj, és főleg az akármilyen ritmusra verő szív ¬– „The drum is the most important instrumant.”