3. nap – Bekerekezni az éjszakába

Az embernek néha szüksége van arra, hogy dologtalanul lerogyjon valami koszlott sörpadra, de nem csúszik ki a kezünkből az irányítás, annál is inkább, mivel Ivo Papasov díszes bolgár népviseletbe öltözött, szűzmosolyú énekesnője szemérmesen táncra bírja még az ördögöt is, Zap Mamáék meg úgy zenélnek, mintha egy ősi pigmeus népmese hősei lennének.Ez a pont nálam csütörtökön érkezik el, lesből támad, és – a muskotállyal összedolgozva – csírájában folytja el a lelkiismeret-furdalást.

Így ahelyett, hogy félötkor a The Wailersre bólogatnék a Nagyszínpad rasztafárijai között, majd lecövekelnék egy kis Romhányi Áron Trióra a jazzsátorban, inkább a Világzenei Színpadhoz kerekezek negyed hétre, a bolgár klarinétos Ivo Papasov koncertjére, amely egyáltalán nem is szerepelt a terveim között, egyszerűen így alakult. Persze azt, hogy kicsúszott volna a kezemből az irányítás, egyértelműen tagadom.

Annál is inkább, mivel Papasovék zenéje több mint említésre méltó – a tömény bolgár folk, a rock és a virtuóz etnojazz esküvői lakodalmának csúcspontja ez a koncert. A viszonylag kis számban összegyűlt nézősereget a tagok az őrületbe kergetik szólóikkal, süvít a klarinét, borzol a harmónika, a dob meg balkánra töri a rockot a talpunk alá. A lagzi zenitje viszont mégis az, amikor a díszes bolgár népviseletbe öltözött, szűzmosolyú énekesnő is beszáll a mulatságba, és szemérmesen táncra bírja még az ördögöt is. „Egy nagyasszony jött el hozzánk, barátom!” – üvölti az első sorban egy kalapos srác a haverjának, egyetértésüket pedig borral pecsételik meg.

A koncert után a biciklimhez megyek, sokáig keresgélem a lakatkulcsomat. Egy srác áll mellém, nézi a bonyolult műveletet, majd ennyit mond: Bicycle. Good idea. Szeretném neki elmagyarázni, miért téved, de mire hozzá fordulok, már eltűnik. Ezért most gyorsan leírom ide, nehogy az én lelkemen száradjon, ha jövőre begurulna egy libakergetővel. A kerékpár nagyon jól tud jönni a Szigeten, például akár biológia tömegfegyvert is be tudnék hozni a kocsibehajtón keresztül, anélkül, hogy bárki megkérdezné, mi az a nagy, zöld folyadékkal teli lombik a csomagtartómon, de én nem megyek ilyen messzire, megelégszem az olcsó sörrel.

És kifejezetten praktikus a délelőtti és a délutáni órákban, amikor csak az siet, akinek dolgoznia kell (én), mindenki más valami állott Milli-tejbegríz szerű állapotba merevedik. Este viszont, a nagy koncertek beindulásával már nincs menekülő útvonal, ezért a biciklis előtt két lehetőség áll: megszégyenülve és fortyogva, mint egy Kawasaki a Kinizsi utcában, vonul a tömeggel, és állja a teljesen jogos beszólásokat a plusz helyfoglalás miatt. Ez a megoldás azonban lassú és idegőrlő.

A másik variáció a legextrémebb sport, amit valaha próbáltam, ide értve a terep-frizbit és a szobabaseballt is. Az a cél, hogy a lehető leggyorsabban áthámozd magad egy minden szabálynak ellentmondóan hömpölygő tömegen, kikerülve a párjával éppen a kereked előtt teátrálisan szakító ittas gimnazistát, az ötvennel szembejaszkarizó szippantóskocsit, a motoros fotellel közlekedő hippit és egyéb terepakadályokat. Gonosz és rizikós módszer ez, de egyelőre jobbat nem találtam.

És még így is húsz percet kések a Zap Mama koncertjéről, akkora a tömeg. A belga csapat, élén az energiabomba Maria Daulne-vel, mostanra elég nagy népszerűségre tett szert ahhoz, hogy beterítse rajongóival a Világzenei Színpad előtti rétet. Zenéje ugyanis egészen frappáns és ízletes keveréke az a-capellának, az afrikai törzsi daloknak, a hiphopnak és a funky-nak. Arról nem is beszélve, hogy a varázslatos Maria mögött négy olyan dekoratív hölgy – három énekes, egy basszusgitáros – főzi ki az édes muzsikát, mintha így öten egy ősi pigmeus népmese hősei lennének.

A csodát a hiphop világából érkezett Dj teszi teljessé, aki gepárd kezei alól kieresztett, settenkedő hiphopjával cserkészi be az öt szökdécselő gazellát a színpadon, scratch-szólóinak hatását pedig a leesett állak számával mérhető legjobban. Nagyon működik ez a keverék zene – még ha félre is csúszik egy-két vokálhang –, annyira, hogy a közönség minden akcióban egyből benne van, női és férfi szólamokra oszlik, és visszaénekli Zap Mamáékat a színpadra.

Nem bírok magammal, a közös kulcscsörgetésben már én is részt veszek, és csak akkor hagyom abba, amikor ráébredek: biciklilakatom kulcsának elvesztése a világ végével, de legalábbis gigantikus lúzerséggel lenne egyenlő, itt pusztulnék el göcsbe állt vádlival a Szigeten, a gyalogosok és autósok gúnyos kacaja közepette. Zsebre vágom hát a kulcsomat és belekerekezek az éjszakai hömpölygő tömegbe.