4. nap – Ingertelenség

Marcel kőkemény elektronikája megteszi a kellő hatást, kétszázan pihennek meg Soma keblein, az Oi Va Voi-n jó lenne londoni zsidónak lenni, de jó szerencsés magyarnak is, aki sört talál, és részegen kerekezik a Roma Sátor fergeteg bulijai körül.Szükségem van valamiféle egyszerűségre, mert már Borlai és Kaltenecker koncertjén besokallok a RitmusDeponál. Ezért a szombatot a Wan2-ban kezdem, ahol Marcel Street Sonic Squad projectje vár Senaval és MC Cee-Rock "The Fury"-val felturbózva. A kőkemény elektronika megteszi a kellő hatást: addig élvezkedek a táncos-hujjogós koncerten, amíg fel nem ébred bennem az igény valami finomabb és zeneibb élmény iránt. Soma keblein pihenek meg tehát a Pesti Estnél, majd kétszáz sorstársammal egyetemben – na most akkor ezt képzeljük el. Finom, érzékeny, remegő hangú jazz ez, ami jótékonyan tisztítja a hallójáratokat, egészen addig, amíg rám nem tör megint az ingeréhség.

A tavalyi nagy világász, az Oi Va Voi éppen megteszi. Sokáig csak az énekesnő hosszú barna combjai ugrasztják ki az ingernyulat a bokorból, de szép lassan kinyílik a koncert, és egy falka ingernyúl szabadul el a Világzenei Színpad körül. A londoni banda zenéje meghatározhatatlan mix – nem mondanám gyökértelennek, inkább ezerszálú bolyhos gyökerűnek – de leginkább huszonegyedik századi jiddis zeneként aposztrofálható. A klarinét, a vad hegedű, a klasszikus gitár és a fújós zongora (?) friss-ropogós drum and bass- és techno ritmusokra táncol, így képezve költői tánczenét, amilyet nem hallani minden diszkóban.

A punkhajú, langaléta hegedűs csaj szépen meg is köszöni, hogy a tavalyi hatalmas siker után ismét visszatérhettek ide, szívesen máskor is, ordítom magamban, és úgy de úgy szeretnék brit zsidó lenni egy kicsit. Mikor azonban Németh Juci a színpadra lép, és a zenekar érzékeny feldolgozásában elénekli az A csitári hegyek alatt-ot, hirtelen annyira jó lesz magyarnak lenni, hogy feláll a hátamon a karikás ostor. Muszáj magyar sör után néznem, különben kiszáradok a hazaszeretetben. Alig lépek párat a Dalmát pultja felé, amikor valami keményet érzek a talpam alatt. Egy dobozos Drehert taposok éppen, jó alaposan, mert nem hiszek a szememnek: egy origi doboz sör hever szombat este a Sziget porában. Hiába, a csodák mindig párban járnak.

Mint mondtam, szombat este van, borzasztó tömeg, hiszen ma volt a Korn is a Nagyszínpadon, ami engem mondjuk hidegen hagy, de ahogy hallottam, a koncerten forró volt a hangulat. Pontosat persze senki nem tud, csak annyit, hogy félbeszakították a koncertet, de míg valaki fesztiválkatasztrófát emleget, mentővel, kordonon átdobált, ájult emberekkel meg ilyenek, addig mások technikai hibát emlegetnek, ami azért még mindig a jobbik eset.

Faludy Gyuri bácsi és Para-Kovács Imruska ez alatt az első világháború szórakoztató borzalmairól motyorászik, csekély érdeklődés mellett a Hócipő Sátorban – Érdektelenségbe fulladok. Inkább mesterfokra fejlesztem a részegen, sörrel a kézben, cigivel a szájban történő félkezes biciklizést. Az időzítés nem a legjobb, de a Sziget után már úgysem tolerálja az ilyesmit a társadalom. Tök igazuk van.

Valahogy még elvergődök a Roma Sátorig, ahol a következő, klasszikusnak számító telefonbeszélgetést folytatom le egy ott bulizó barátommal:
– Hol vagytok?
– ZSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS!!!
– ITT ÁLLOK A ROMA SÁTOR BAL SARKÁBAN A FA ALATT!
– ZSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS!!!
Csodával határos módon a fél füllel meghallgatott Karandila utolsó száma után mégis találkozunk a megbeszélt helyen. Terveim közt szerepel, hogy az elvileg fél egykor, gyakorlatilag fél kettőkor kezdődő Mahai Rai Banda koncertjén még elégetem utolsó energiatartalékaimat, de végül győz a „józan” ész és a belül dolgozó álombrigád, így inkább septiben hazamenekülök. Szükségem van valamiféle ingertelenségre.