5. nap – Nem hasadunk tovább

Dés András és Vázsonyi János regenerál, a Toy Dolls-t borra és friss anarchiára cseréljük a Tarace Boulba koncertjén, Juliette Lewis nem ajz fel minket, így meg se várjuk az orgazmust, inkább megint borozunk, hogy állapotban legyünk a Kispálra, ez sikerül, de Szörpöznénk is, ez viszont nem, helyette azonban óriás rovarok csatáját és két óra hasfalszaggató röhögést kapunk.Némi időt nyerek azzal, hogy Dés András és Vázsonyi János igazi kellemes, regeneráló, vasárnap délutáni duókoncertje után nem megyek haza dolgozni, hanem – latba vetve Volt Fesztiválon szerzett kapcsolataimat – bekönyörgöm magam a csónakházba, és ott dolgozom a Toy Dolls koncertjéig. Talán az első koncert, aminek már a legelején jelen vagyok. És itt jönnek képbe megint a barátok, akik miatt a csillogó punkvigyort hajlandó vagyok jó borra cserélni. Taréj nélkül, úgysincs semmi keresnivalóm a tömegben.

A Hegycsúcs remek fröccseit fogyasztjuk – szép kilátások mondhatom, délután ötkor bebódulni, úgyhogy nagy nehezen aktivizálom magam és a társaságot, és a Világzenei színpadhoz csoszogunk. Ami ott fogad, arra nem lehet lélekben kellőképp felkészülni: a (már megint) francia Tarace Boulba megszámlálhatatlan csapata az őrületbe hergeli közönségét. Teljes káosz, ami a színpadon van, kb. 10 fúvós – szaxis, trombitás, tubás – fúj eszelős esztrádzenét, hozzá két dob meg ütősök meg gitár jön még, és bonusznak egy Demjén-hajú félvér hangulatfelelős, aki leginkább csak vigyorog. A tömeg megőrül, amikor a komplett fúvós szekció levonul a színpadról a nézők közé, ott megy tovább a buli, a securitysek nem győzik leparancsolni a fotósálláson táncolókat a kordonról, a totális anarchia teteje pedig, amikor a színpadra egy dingókutya is megérkezik.

Jó csere volt ez, a régi punkot jó borra és friss anarchiára váltani, a sikersorozatot pedig a szintén lázadó Juliette Lewis színésznő zenekarával, a Juliett and the Licks-szel akarjuk folytatni. Érdeklődésünk a művészethalmozó színésznő muzsikája iránt pontosan 1,349 számig tart, ez alatt megállapítjuk, hogy gáz ez a festett szőke haj, viszont kúl, hogy kilátszik a bugyija, a zene meg olyan, amilyen. Persze mi finnyások a bugyiledobós-tömegbeugrós tutiról lemaradunk, de asszem, ismét jól cseréltünk: megint borra a Hegycsúcson, ahonnan már a közeljövő is muskotályos ködbe vész.

A gondosan kimunkált állapot pont megfelelő egy remek Kispál-koncerthez, ahol pogózás (igen, kedves olvasó, pogózás!) közben széles sugárban kilögybölt fröccsökkel jelöljük meg a teritóriumunkat a Nagyszínpad előtt. Az új számok is, a régi számok is, minden jöhet, csak valaki ássa el a porba köpött tüdőmet, mert rosszul hat a Halzabáló oldalában.

Miután ez rituálisan megtörtént, Váczi Eszter Szörpjét szeretnénk megkóstolni a Pesti Estnél, és sokáig abban a hitben élünk, hogy éppen ezt is tesszük. Kicsit persze gyanús, hogy egyáltalán nincs énekhang, de az ilyen apróságok fölött könnyedén átsiklik Irsai Olivér aktuális jó barátja, vagyis én. Kiderül persze, hogy galád csere történt, és végig a Pop Art Marketet hallgatjuk fél füllel. De ez legyen a legnagyobb baj, nem rossz zene ez sem.

Romáékhoz igyekeznénk, ha nem támadna ránk három óriás vöröshangya, egy lepke, egy pók meg egy imádkozó sáska a nagydomb oldalában, nem is beszélve a kemény dnb-ről. Sokáig megkövülten állunk, és figyeljük a spanyol performance-t, a rovarok csatáját. De a ma éjszaka a Hócipőé, ami most tényleg televan, mert Stand Up Comedy szól órákon keresztül, Bödőcs Tibor, Kőhalmi Zoltán és Kovács András Péter arcából egyenesen, a mi röhögő arcunkba. Annyit mondok, ezt a három fiatalembert ne veszítsék szem elől, mert ahol ők nyomják a rizst, ott kíméletlen, kínzó röhögés tizedeli a közönséget. Így érthető, hogy máma már mi sem hasadunk tovább.