7. nap – A rabmadár felszabadul

Szappanos Gyuri és Banai Szilárd kora délutáni „szépség és szörnyeteg” koncertjéből lehet erőt meríteni, az orr és a torok viszont Palmatex ragasztó színű és állagú váladékkal telítődik, ezen pedig csak valami vérképző vörös gyógybor segíthet, meg jóféle pannonlatin Peca-zene, no és persze Khaled. És végül a rabmadár felszabadul.Szappanos Gyuri és Banai Szilárd kora délutáni „szépség és szörnyeteg” koncertjéből lehet erőt meríteni, de már nem eleget a Sziget utolsó napjára. Így otthon, munkám végeztével menthetetlenül bealszom, és arra a senkinek nem kívánt érzésre ébredek, hogy 1. Lekéstem a Pecát 2. Az orrom és a torkom Palmatex ragasztó színű és állagú váladékkal telítődött 3. És egy porcikám nem kívánja, hogy a pihe-puha, Vízipókos ágyneműből kikerekezzek a szakadó esőbe. Merthogy megint esik.

Na persze, győz a kötelességtudat, pedig – elárulhatom – civilként úgy otthon maradtam volna, mint a sicc, teszek én a Buena Vistára, a Pecára, Khaledre, hogy a többiről ne is beszéljek. Érzem, állapotomat csak valami vérképző vörös gyógybor ütheti helyre, így első utam a Hegycsúcshoz vezet, ahol egy üveg Pino Noir-ral randevúzok, kevéssé intim körülmények között.

Na! Így már el lehet indítani egy utolsó éjszakát, bár még egy akciós panyolai almapálinkát beiktathatnék a tudatközbe, hogy porrá zúzza az önsajnálatot, de mégis inkább a kerékpárszervizbe térek. Az történt ugyanis, hogy a Szigetre vezető katasztrofális bicikliút felülete (bár azt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném felületnek, ami a Tímár utcai felüljáró előtt éktelenkedik) egyszerűen kirázta a sárhányóm csavarját. Őszintén félek attól, hogy egyszer a komplett bringát rázza ki alólam mondjuk a Rákóczi út, lassan, csavaronként, hogy még csak észre se vegyem, hogy közelg a halál. De a Sziget szervizere – aki virtuális repülőgépével most épp Ottawa fölött jár a laptopon –olyan nyugodt magabiztossággal teszi helyre az ilyen apró gikszereket, mint egy üveg jóféle Pino Noir.

És ami a fő szerencse, hogy a Peca másfél órát késett a Pesti Est Színpadon, így ennek és a vörösbornak köszönhetően helyrebillen a kedvem. A Peca a legjobbféle pannonlatin muzsikát játssza, két ütőssel, két gitárral, egy pikulával és spanyol hadarással autentizálva. Milyen kár, hogy a kontinentális, azon belül is kelet-közép-európai esőre mindez semmilyen hatással nincsen, esik alattomos megnyúlt cseppekben, így úgy ázunk ronggyá, hogy még csak észre sem vesszük.

Pontosítok: én nem ázom, mert egy cunami-biztos esőkabátban suhanok keresztül-kasul a Szigeten kerékpárommal, úgy festve, mintha egy postás lennék, aki elbukott a szuperhős vizsgán. Nem, valójában az csak egy szék volt, ami lesből támadta meg az első kerekemet, kihasználva a nagydomb oldalában ilyenkor elterülő sötétséget. De semmi baj, feltápászkodom, és tovarobogok Khaledre.

A Világzenei Színpadhoz alig lehet odaférkőzni, annyian jöttek össze, hogy meghallgassák az arab pop koronázatlan királyát. Tökéletes, pozitív és szépséges zene ez az utolsó napra, még ha egy szót sem értek abból, amit Khaled énekel – bár nyilván a szerelemről dalol, úgy tippelem. Nem igazán táncolós zene ez – habár a darbuka, a konga és a keretes dob képezte arab ritmusok megrángatják kicsit a ritmus-érzékeny lelkeket –, inkább elmélyülős-ölelkezős (kár, hogy messze van, akivel lehetne), amit elsősorban Khaled hátborzongatóan szépséges és színes hangjának, valamint a rezgős arab lantnak köszönhet.

Azt érzem, itt kell abbahagyni, a csúcson, mert innen csak lefelé van, főleg, hogy a terveim között még egy színházi előadás is szerepelt, az meg mindig zsákbamacska, meg aztán meleg sincsen, hanem eső. Így akrobatikus ügyességgel a hónom alá veszem a Szigetindító szatyrokat, és hazaimbolygok biciklimen.

Nyissz! Kérdés: mindenkinek megvan az az érzés, amikor egy hét után levágja csuklójáról a karszalagot? A szabaduló rabmadár érezheti így magát, egy üveg Pino Noir és egy kupica panyolai almapálinka után.