A hangok Varázsa

Soha nem voltam hivatásos zenész, mégis úgy alakult, hogy életem nagyobbik felét egy hangszer bűvöletében töltöttem. A következő hat epizódnak látszólag semmi köze nincs egymáshoz. Az első kettő egy véletlen szülte hangélményről szól, a továbbiak pedig olyan dobosokról, akik a saját útjukat járják.

1968 nyarán történt. Valamelyik vidéki városban léptünk fel az este, és késő éjszaka volt, mire hazaértünk. Nagyon elfáradtam, ezért megnyújtottam a lépéseket, amik egyébként is hosszúnak tűntek a telihold fényénél. Az utca teljesen üres volt. Gondolataim még az elmúlt órák helyszínén kalandoztak. Ebben a pillanatban közvetlenül mellettem egy iszonyú hang hasított az éjszaka csendjébe. Nagyon megijedtem. Olyan volt, mint egy füledbe súgott halálhörgés. Ösztönösen futásnak eredtem. (Addig nem tudtam, hogy ilyen kitűnő futó vagyok.) Teljesen persze nem tudtam megnyugodni, mert nem volt magyarázat arra, ami történt. Szépen elfelejtettem a dolgot. Másfél év telhetett el, amikor a szituáció pontosan megismétlődött. Játékból hazafelé, éjszaka egyedül az utcán, iszonyú hang, futás hazáig. Éppoly tanácstalan voltam, mint az első esetben, talán a helyszínre már egy kicsit jobban emlékeztem. Újabb idő telt el. Nappal volt, amikor ismét hallottam ezt a hangot, de már korántsem volt olyan félelmetes, hiszen az utca tele volt emberekkel és pezsgő alapzajjal. Elindultam egy nyitott nagykapu felé, mert érzékeltem, hogy a hang abból az irányból jön… Megálltam a kapu mögött, és jót nevettem magamon, mert lelepleződött az a misztikus hang, amitől kétszer is futásnak eredtem. A ház esőcsatornája elrozsdásodott. A vége kiesett a csatornavasból és egy kétméteres darab lógott az ereszről. Ahogy ezt a szél himbálta, időnként hozzásúrlódott a kapufélfát kimerevítő drótszálakhoz. Ez a természet alkotta „hangszer” az éjszaka csendjében tökéletes drámai hatást tudott elérni – legalábbis nálam.

***

A nyolcvanas évek elején járhattunk. Felkérést kaptam, hogy készítsünk ünnepi dekorációt egy gyár ebédlőjében tartandó gyűléshez. Egykedvűen szögeltem a piros textíliákat és egyáltalán nem gondoltam, hogy ez a nap bármit is tartogatna számomra. A gyűlés délután kezdődött, tehát a munkásoknak még volt közben egy ebédeltetés. Fél tizenkettő körül egy fiatal lány kijött a konyhából és elkezdte a terítést. Először minden asztalra abrosz került, majd kiosztotta a tányérokat. Az evőeszközöket valószínűleg nagyon időigényes lett volna szabályszerűen kirakni, ezért ezeket egy zsonglőr ügyességével menet közben beledobálta a mélytányérba, melyek – a helyi újításnak megfelelően –annak alján elfogadható alakzatban rendeződtek. Ezalatt egy nagyon érdekes dolog történt. Tudjuk, hogy a kerámiatányérokat kiégetik. Ezek másmás hangúak lesznek. A gyár étkészlete sem azonos időben vásárolt darabokból állt. Így a tányérok között 2–3–4 hangmagasságkülönbség is volt. Ahogy a kislány rutinos mozdulatokkal, szinte azonos ritmusban az asztalok mellett haladva végigdobálta az evőeszközöket a háromszáz tányérba, az egy semmihez nem hasonlítható zenei meglepetés volt. Persze rajtam kívül ebből senki nem vett észre semmit.

***

Az első hangvarázslóval 1982 nyarán találkoztam a budapesti orvosi egyetem aulájában. Már akkoriban is elfogult voltam a dobokkal, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy ezzel valaki egy másfél órás szólókoncertet adjon. Günter Sommer akkor első volt a Jazz Fórum európai népszerűségi listájának ütőhangszeres kategóriájában. Már a szerelésből sejtettem, hogy nagy dolog lehet készülőben, mert az kivitelében mindenféle „puccosságot” nélkülözött. 18 és 24 colos öreg nagydobok, egyikükre felkötözve két darbuka (melyről látszott, hogy inkább török piaci, mint hangszerbolti vétel), két fa harmónium síp, melyeket gumimatracfújó pumpákkal szólaltatott meg, gongok, csőharangok, miegymás. Tökéletes felépítésű másfél órás koncertet hallottunk, aminek volt mondanivalója, a hallgatót elvitte egy más dimenzióba, majd visszahozta, miközben katartikus élményben volt része. Ezután egy riportot készítettem Günter Sommerrel, melyből néhány mondatot idézek. „Négy éve játszom szólókoncerteket. Egyenrangúvá szeretném tenni a dobokat az egyéb szólóhangszerekkel. Ehhez ázsiai, afrikai és saját készítésű hangszereket, köznapi tárgyakat használok. Az én dobszerelésem nem egyezik meg a többség által használt felszereléssel. Ezáltal tudok új melódia- és harmóniavilágot előállítani. Muzsikálok az eszközeimmel, ugyanúgy játszom, mint egy zongorista vagy egy fúvós. A dallam, a harmónia és a ritmus egységét teremtem meg egy hagyományos értelemben vett ritmushangszeren. Egy dobfelszerelés a pódiumon nagyobb látvány, mint bármelyik hangszer. Ez leköti az embereket és a hangokra már nem mindig figyelnek! Egy rossz dobosnak is lehet sikere egy csillogó dobfelszereléssel, ha artistaként produkálja magát. Én ezért ellopom az emberektől a látvány élményét és zenei produkciómat leszűkítem a hallásra. Ezért „Hörmusic” hallászene a programom címe. Voltak amerikai példaképeim, de eljutottam arra a pontra, hogy a saját utamat kell járnom. Mert átvehetem ugyan az amerikai zenét, de az életüket, a zenei gyökereiket nem. Ezért szakítottam a példaképekkel és mintákkal. Megpróbálom kifejezni a saját zenei világomat.”

***

A második varázsló, akivel találkoztam az amerikai David Moss volt. Levelezés útján ismertem meg, és amikor Magyarországra vezetett az útja, felkeresett; összebarátkoztunk. Hangfelvételeit már ismertem, de élő koncerten a ‘80-as évek végén láttam először Budapesten. Bár húszezer kilométer választotta el Günter Sommertől, filozófiája kísértetiesen hasonlított rá. Azt mondta: „A legtöbb zenekari dobos egyforma. Megvesznek egy dobfelszerelést és szinte mindegy, hogy Európában játszik rockot vagy Kanadában swinget, beállnak egy sorba és uniformizálódnak. A jobbakat is előbb-utóbb beskatulyázzák: ez egy jó latin dobos, ez pedig jó jazzdobos. Úgy gondolom, egy művésznek a tanulás fázisában az a dolga, hogy megismerje és tanulmányozza az elődök stílusjegyeit, majd ezekből építkezve és egyéniségét hozzáadva kialakítsa saját eszköztárát.” Az 1993-as (első) ceglédi dobos gálán volt szerencsém látni ezt az arzenált. Az alap egy kölcsönkért (akármilyen) dobfelszerelés volt, hiszen ez csak a ráaplikált eszközök hangjának felerősítését szolgálta. Az összes többi David kézicsomagjában érkezett repülőn, mert olyan elvetemült tárgyakat nem lehet akárhol találni … 4-5 db összevissza repedt, görbült cintányér, melyeknek ettől teljesen extrém hangjuk volt. 5–6 műanyag flakon a pergőbőrre ragasztva, melyek megütéskor a steel drumhoz hasonló hangot adnak. Egy zsák rizs, amit a kellő pillanatban az állótamra háttal felfordított cintányérra szórt. Majd különféle mikrofonok a mellére erősítve, így a felsőtestét is bevonta a játékba. Volt egy végtelenített magnószalag is. Erre ráénekelt úgy, hogy mire körbeért már a második, majd a harmadik szólamot is hozzá tudta tenni. Az ének és az ütőhangszeres játék tökéletesen egészítették ki egymást. A hallgató az egyik ámulatból a másikba esett. A virtuóz dobjáték, a muzikalitás és a humor páratlan elegyét láttuk. A New York Times egyszerűen az ütőhangszerek Paganinijének nevezte.

***

A harmadik különleges dobossal 58 éves korában, 2000-ben sikerült találkoznom. Rengeteget hallottam korábban Han Bennink-ről, aki abszurd, polgárpukkasztó koncertjein azzal az erős, anarchisztikus beütéssel és pléhpofával játszik, amely jellemző a holland jazzmuzsikusokra. Játéka nem szorítkozik a dobszerelésre, alkalmanként a zsámolytól a fűrészbakig, a padlótól a falakig mindenen játszik, ami azt a soundot adja, amit keres, konzekvensen keményen bánik az ütőkkel, minden alkalommal összetör néhányat, gyakran veszélyezteti a hallgatóság tagjait. A Petőfi Csarnokba egy kitűnő zongorabőgő kísérettel érkezett. Két olyan profi fiatal volt, akikre mondani szokták: a hátukon elviszik a műsort. Elindult a zene, bejött Han joggingban és sísapkában. Egy húszéves rugalmasságával földre huppant és a padlón, a bakancsa szárán és rámáján virtuóz módon elkezdett dobolni. Kivárt egy periódust, majd talpraugrott és a dobszerelésnél befejezte a mondatot. Egész idő alatt végig mozgott és bohóckodott. Leszerelte a lábcin tányérjait, majd a nézőtéri padlóra dobta. Az pontosan addig sistergett, amíg a zene megkívánta. Ezután a másik tányért is ledobta és egy teljes számon keresztül az volt a kíséret, hogy szedte fel és dobta el a tányérokat. Ezután a pergővel beült a nézők közé és ott játszott. Könnyed és felszabadult volt. Bármikor odaült a dobhoz olyan tökéletesen folytatta, mint amikor a lemezjátszótűt feldobják a lemezre… Volt, hogy parádézás közben eltávolodott a doboktól és a végső beütésre nem ért volna oda. Ekkor letört a díszletből egy hosszú lécet és azzal ütötte meg a távolból a cintányért. Minden megmozdulása emlékezetes volt. „Semmi mondanivalóm nincs a zenémről, jobb, ha meghallgatják” – mondta.

***

Régóta kutatom, hogy egy hang tudja-e reprodukálni a hozzá kötődő érzést.

Nézzünk egy példát a fizika területéről. Ha egy motor kivezetéseihez áramot vezetünk, az a tekercsben mágneses teret indukál és megforgatja azt. De mi is a dinamó működési elve? Ugyanez megfordítva! Ha a motort megforgatjuk, a kivezetéseiben áram indukálódik.

Mi is a zene? Emberi gondolatokat, érzéseket közvetíteni hangok által. És a zenész nem olyan, mint egy jó generátor? Hangokat közvetít, amik által a hallgatókban érzéseket indukál.

Mindig csodálattal figyeltem a profi ütőhangszeres művészek játékát. Az ő hangszer-összeállításaik egyediek voltak. Néhányan farudakból vagy bambuszból összekötözött hídra akasztották fel kolompjaikat, csengőiket, mások gyári fémállványokat használtak. Tény azonban, hogy ezekből két egyformát nem látni, mert az összeállításba mindenki beleviszi az egyéniségét. Én korábban egy LP állványt használtam, de úgy megszaporodtak a kellékeim, hogy elérkezett az ideje egy nagy állvány készítésének. Már kezdetben eldöntöttem, hogy ezen csak fém idofonok kapnak helyet, hogy hirdessék: mennyi hangot köszönhet az ütőhangszeres világ a fémeknek. A hangszereket úgy válogattam össze, mint egy nemzetközi kórust. Nem az számít honnan jöttél, hanem az, hogy milyen a hangod! Az állvány közepén lévő tartóról függ három különböző, lábbal kezelhető gong. Ezen a tartón helyeztem el két és fél oktávnyi kolompsort, melyek között még Dubán és Finkey által gyártott darabok is találhatók. Feljebb Paiste, kínai és LPkis gongok váltják egymást, még feljebb Zildjian és Sabian hangtányérok, majd a kínai hangulatú fa kereszttartóban öt valódi rézharang található. Ezt a közel ötven hangot nagyon sokféle kombinációban meg lehet ütni. Meg lehet szólaltatni párokban a rokon hangokat éppúgy, mint a szélsőséges ellentéteket. Lehet játszani a tizenkét harang hangon miközben lábbal dörgedelmes basszus hangok szólnak. Természetesen minden szóba jöhet, ami fémből van, az acéllemeztől a láncig és az ágyúhüvelytől a száncsengőig. Ez az állvány tehát a „fémek dicsérete”, mely új élménnyel gazdagíthatja a ceglédi dobmúzeum látogatóit.