A dobok hangosítása – Keverőpultok I.

Az előző (mikrofonozásról szóló) cikk folytatásaként beszéljünk a jelfeldolgozás következő eszközéről, a keverőpultról. Nagyon sokszor kerülhetnek a zenekarok szorult helyzetbe amiatt, hogy a dobok hangosítása sok sávot és jelentős beállítási időt igényel.Fesztiválokon, TV vagy rádió közvetítéskor stb. fontos, hogy gyorsan végezzen a banda a szereléssel és „beállással”. Ilyen esetekben sokat segít, ha a dobok kevert és hangszínezett hangját két csatornán (sztereó mix) készen adjuk a központi keverőbe. Nos, akkor növeljük a mikrofonokkal és állványokkal felfegyverzett dobos arzenálját (költségeit) egy kisebb keverővel. Ezen létrehozhatjuk a kívánt hangszíneket és arányokat a saját elképzelésünk szerint. A sok hangszert használó billentyűsök régóta alkalmazzák ezt a módszert, de más, nagy létszámú hangszercsoport (pl. vonós, fúvós, ütősök stb.) hangosításakor is hasznos lehet ez a megoldás.

Mielőtt elmerülnénk a keverők tengerében, meg kell ismerkednünk néhány alapvető elektromos és jelátviteli fogalommal. (Reszkessetek laikusok!)

Jelszintek: A mikrofonok kb. 3–50mV között, a kommersz (HI-FI) berendezések 100–500mV, körül a profi(bb) cuccok 0,775–1.55V közötti jelfeszültséggel dolgoznak. Ezt figyelembe kell venni az egymáshoz való csatlakoztatásuk során.

Itt tegyünk némi kitérőt! A hangtechnikában a jelszintek, ill. azok arányainak megadásához a tízes alapú logaritmus függvényből származtatott dB-t (deciBell-t) használják. A képlet egyszerű és könnyen számolgathatunk vele: erősítés v. csillapítás [dB] = 20 x lg x (U1/U2), Ahol az U1, ill. U2 a két arányítandó feszültség. Lásd táblázat a lap alján!

Pl: ha azt mondjuk hogy az erősítés 40 dB, akkor százszorosára növeltük a jel nagyságát, vagy ha a hangszínszabályzóval a magasakat +6 dB-el „megemeljük”, akkor ebben a tartományban kétszeres jelnövelést hajtottunk végre. Negatív előjeles dB értéknél csillapításról ill. vágásról beszélünk. Vannak olyan rögzített dB értékek, amelyek nem arányt, hanem abszolút feszültségszintet adnak meg. Itt a dB után egy betűvel jelzik, hogy az, milyen jelszintre vonatkozik: 0dBu = 0,775 V, 0 dBv = 1 V

Több berendezésen a ki és bemenetek érzékenysége választható egy kapcsolóval (-10dBu/0 dBu/+6dBu stb.), a keverők és előerősítők bemenetei univerzálisak univerzálisak (–70dBu és +10 dBu között folyamatosan állíthatók).

Be és kimeneti impedancia (impedancia egyszerűsítve= ellenállás, ami frekvenciafüggő). Jele a Z, mértékegysége az ohm [?]. Minden jelelőállító berendezésnek (mikrofon, gitár, szinti, kütyü stb.), van valamennyi kimeneti impedanciája, ami miatt nem lehet bármilyen fogyasztóval (itt valamilyen bemenettel) „terhelni”. A forrásokat „illeszteni” kell, mivel a kimeneti és a bemeneti impedancia feszültségosztót alkot. Nagyon egyszerűen a lényeg: a forrás kimenő impedanciájával legalább megegyezőnek kell lennie a bemeneti impedanciának. A hangtechnikai gyakorlatban a bemenet impedanciája legyen min. az ötszöröse, de inkább tízszerese a kimenetinek. Abban az esetben, ha a bemenet ellenállása kisebb mint a kimeneté, akkor a kimenetet „túlterheljük” és a forrásunk kisebb jelet fog szolgáltatni. Ráadásul rosszul, tompán fátyolosan vagy „girnyán”, erőtlenül szólal meg. Lássuk a gyakorlati értékeket! Mikrofon kimenete 50–600 ?, szinti, HIFI motyó: néhány k?, a profi cuccoké néhányszor 10 ?, a gitároké több 10 k?. Ezekből kifolyólag az egyes forrásokat fogadó bemenetek gyakorlati impedanciái a következők: mikrofon bemenet (MIC): 1–3 k?, vonal bemenet (LINE): 10–20 k?, gitár bemenet (INSTRUMENT): 0,5–1 M?.

Jelvezetés, árnyékolás: Feszültség csak két pont között jöhet létre, tehát a jeleink továbbításához két vezetékre van szükségünk. A berendezéseink, ezen két pont közötti jelkülönbséget érzékelik. Az aprócska hangfrekvenciás jelet védeni kell a mindenhol jelenlévő elektromágneses zavarok ellen. A hálózati (230V AC) vezetékek antennaként szórják az 50 Hzes „búgást” és a különböző kutyaütő módon megkonstruált háztartási gépek ill. az ipari berendezések által keltett zavarjeleket. Ezek zizegésként, pattogásként vagy brummként jelennek meg a hasznos jellel összekeveredve. Ezért a vezetékeinket egy vezető anyagból készült burokkal, azaz árnyékolással kell ellátnunk. Ezt a „védőburkot” összekötjük a berendezések fém házával vagy belső árnyékolásával (un. test pont), a benne futó szálat pedig a „melegponthoz” csatlakoztatjuk.

Kétféle jelvezetési módszert használunk. Az aszimmetrikus rendszerben az egyik vezeték a „melegpont”, a másik vezetőt a berendezés testpontjához kötjük. Pl. szinti kimenete, gitárerősítő bemenete. Szimmetrikus jelátvitelnél a berendezés – testpontjától független – két bemenetéhez csatlakoztatjuk a vezetékeket. Pl. mikrofonbemenet.

Az aszimmetrikus jelátvitelnél – az árnyékolás ellenére – a melegponti vezetőben indukált zavarjeleket a berendezés érzékeli és erősíti, mivel a másik vezető (árnyékolás) a testponton van és a zavarok zöme a föld potenciáljához képest jelenik meg. (A hálózati föld az „anyaföld” potenciálján van és emiatt rázhat meg a „220” fázisa!)

Szimmetrikus rendszerben a bemenetek csak a két -test független- vezető közötti feszültséget veszi figyelembe. Beláthatjuk, hogy az egymáshoz fizikailag közel vezetett erekben egyforma zavarjel keletkezik, amit figyelmen kívül hagy a szimmetrikus bemenet, hiszen az csak a két vezető közötti feszültségkülönbséget dolgozza fel. Itt is alkalmazunk árnyékolást a védelem fokozása érdekében, ezért szimmetrikus rendszerben összesen három eret használunk. Az általunk használt profi(bb) cuccok többnyire fémházasak, amit kötelezően összekötnek a hálózati – életvédelmiföldeléssel. Ezekben az esetekben a jelkábelünk árnyékolása azonos potenciálon van a hálózati földeléssel, ami sokszor problémát okozhat. Ezt a problémát úgy hívják: földhurok. Eredményeként búg az egész cucc. A kialakulását legtöbbször az okozza, hogy az egymástól topológiailag messze telepített és össze(vissza)kötött berendezések (nagy színpad, frontkeverés stb.) árnyékolása (doboza) a jelkábeleken és a hálózati földelésen keresztül is össze van fogva (1.ábra). Megszüntethető a probléma, ha a forrás berendezés kimeneténél leválasztjuk a jelkábel árnyékoló vezetőjét a kimenet testpontjáról. Egyes berendezéseknél gyárilag beépített kapcsolóval (GND LIFT) választhatjuk szét az elektronika testpontját a hálózati földeléstől. Elterjedt a szakmában az a módszer, hogy a villásdugó földelő érintkezőit leragasztják szigetelőszalaggal. Ilyenkor ugyan megszüntetjük a kétoldali földelést, de a berendezésünk életvédelmi földelés nélkül marad. Ezen módszer alkalmazása tilos és életveszélyes! A rossz földelések miatt kialakuló, apró potenciálkülönbségek okozta zavarok is hatványozottan jelennek meg az erősítők, keverők kimenetén!

Most képzeljünk magunk elé egy színpadot egy csomó keresztben-kasban futó kábellel! Csoda hogy vannak zavarok? Rendet kell tartani a „világot jelentő deszkákon”! Arra azért ügyeljünk a nagy rendcsinálás közepette, hogy jelkábelt lehetőleg ne vezessünk hosszan hangfal és hálózati kábel mellett, mivel ezek is zavarforrások!

– Tápellátás, földelés: Roppant fontos a keverő és az egyéb általunk használt berendezések hálózati táplálása (230V AC), ill. érintésvédelmi kialakítása. Az alábbiakban leírtakat minden körülmények között tartsuk be!

A berendezéseink hálózati csatlakozóit egy jó minőségű, földelő-érintkezős elosztóba csatlakoztassuk! Ezt célszerű a „kütyüket” magába foglaló Rack doboz hátsó traktusába felerősíteni. Mindig a központi elosztóból ill. konnektorból „vegyük” az energiát! A „nagy” keverővel (kisebb cucc esetén a hangosítással) azonos hálózati fázisra csatlakozzunk! A hálózati forrástól lehetőleg egy, megfelelő hosszúságú és keresztmetszetű (min. 3*1-es), hajlékony hosszabbítóval hosszabbítóval vezessük a táplálást (ha gazdagok vagyunk árnyékolt hálózati kábelt is vehetünk). Kerüljük az egymásba dugdosott „hosszabbítócskák” használatát. Legyenek mindig épek a hosszabbítóink, elosztóink és a földelővezetőik is tökéletesek legyenek! Ez nem csak életvédelmi szempontból, hanem jelvezetés és zavarvédettség (búgás, zizegés, stb.) miatt fontos! Soha, soha, soha és – még egyszer – soha ne csatlakoztassuk a berendezéseinket földeletlen konnektorba, hálózatba!!! („Oda hátra bedughatjátok” mondta a kocsmáros.) Az életükkel játszanak, akik erre vetemednek (esetenként a közönségével is)! A kábelekre soha ne tegyünk semmit, főleg nehéz, ill. fém tárgyat. A székek lába alá sem kerülhet kábel! Ha bizonytalanok vagyunk ezekben a dolgokban, forduljunk szakemberhez (villanyszerelő). Nagyobb hangosítás, fesztiv ál stb. esetében konzultáljunk a helyi szakikkal.

A fizikusi és életvédelmi kitérő után jöjjenek a keverők, és azok felépítése. Pultonként más és más számú és funkciójú csatorna található, ezek között többnyire mono és sztereó bemeneti egységekkel találkozhatunk. Az előbbi az „egyke” jeleket fogadja (pl. mikrofon) és ezek hangját hangszínezés és a hangerejének beállítása után „elhelyezhetjük” a sztereó tér egy virtuális pontjában. Sztereó társa a két kétcsatornás forrásokat „kezeli” (szinti, CD stb.), amelyek eleve sztereó jelet szolgáltatnak. A jeleket két „párhuzamosan futó” egység dolgozza fel, melyek kezelőszervei közösítve vannak. A csatornák hangjait – összekeverve – megkapjuk a sztereó kimeneten.

Most pedig nézzünk bele a mixerekbe! Célszerű, ha a jel haladásával megegyező irányba járjuk végig a „kutyulónk” lelki világát. 2. ábra

– Előerősítő v. bemeneti erősítő (PRE AMP): Feladata a különböző forrásokból érkező (mikrofon, „dobagy”, szinti stb.) jelek illesztése és azok felerősítése a keverő belső normál jelszintjére (0 dBu). A csatornákon két bemeneti csatlakozót találhatunk: a szimmetrikus mikrofonbemenetet (XLR csatlakozó) és egy nagyobb jelek fogadására szánt ugyancsak szimmetrikus vonalbemenetet (6,3 Jack, más néven TRS csatlakozó). A két bemenet között vagy kapcsolóval választhatunk, vagy – egyszerűbb esetben –, ha csatlakozót dugunk a Jack aljzatba, az leválasztja a mikrofonbemenetet. A két bejáratot egyszerre nem használhatjuk! (2. ábra) A kondenzátormikrofonok +48V-os egyenáramú táplálást igényelnek, amit a keverők is képesek szolgáltatni. Furfangosan a mikrofonbemeneten (ilyenkor az csak XLR csatlakozó lehet!) „adja” ki ezt a feszültséget mindkét jelbemeneten, úgy hogy a helyesen bekötött dinamikus mikro- font nem zavarja. Ezért hívják „fantomtáp”- nak. Ezt vagy csatornánként kapcsolhatjuk, vagy egyszerre tudjuk kiadni az összes mikrofonbemenetre. Ha a fantomtáplálás be van kapcsolva, akkor tilos ide szintiket vagy más elektronikus forrást csatlakoztatni (D.I. box kivétel), mert azok tönkremehetnek! Azokat dugjuk a vonalbemenetbe!

A GAIN tekerőgombbal állíthatjuk be a szükséges erősítést (2. ábra). Az előfokban találkozhatunk még PAD feliratú kapcsolóval is, melynek szerepe a túlságosan nagy bemeneti jelek csillapítása. Egy PEAK jelzésű lámpácska (5. ábra) felvillan, ha túl nagy erősítést találtunk beállítani. Kerüljük ezt az állapotot, mert ilyenkor már torzít a csatorna elektronikája. Pontosan ellenőrizhetjük a jelszintet, ha van a pultunkon SOLO gomb (5. ábra), amit megnyomva a fő kivezérlés-mérőn (6. ábra) láthatóvá válik a kijelölt csatorna pontos szintje. Ilyenkor a fejhallgató kimeneten ennek a csatornának a hangja halható.

– Mélyvágó szűrő(HPF vagy LO CUT): A 100 Hz alatti tartományt meredeken „levágja” (2. és 7. ábra). Feladata a mikrofonok által „összeszedett” szél- és testzajok (színpadi dübörgés stb.) csökkentése. A túlzott mélytartományt megszelídíthetjük és a hálózati brummot is csökkenthetjük a használatával. A lábdob és tamok csatornáin nem célszerű bekapcsolni, de a cinek esetében hasznos az alkalmazása. Komolyabb cuccokon ez a szűrő hangolható 20–300Hz között.

– Megszakítási pont (INSERT csatlakozó): Az előfok és a mélyvágó utáni pontban megszakíthatjuk a jel útját és egy külső eszközt iktathatunk be, sorosan. (pl. dinamika processzor). Egy sztereo 6,3-s Jack aljzat szolgál a csatlakoztatásra, ami a Jack-dugó bedugásakor automatikusan megszakítja a belső jelfolyamot. A sztereo Jack-dugó hegye a kimenet (SEND), a középső gyűrű a bemenet (RETURN), a testpontja a szokásos külső (belső) gyűrű. A kimeneti pontban a jelszint 0dBu (0,775V)körüli, és a visszaküldött jel is ilyen nagyságú legyen. Un. „Y” kábelt használjunk a külső eszköz bekötéséhez. (10. ábra)

– Hangszínszabályzó (EQ): Segítségével megváltoztathatjuk a csatornán áthaladó jel egyes frekvencia összetevőinek nagyságát. A frekvenciasávhoz rendelt kezelőszervek középállásban (0) nem avatkoznak be, negatív irányba elfordítva csillapítják, pozitív irányban erősítik a hozzájuk tartozó tartományt (3. ábra). A kiemelés és a vágás legalább 12dB legyen, de inkább 15dB. Jellemzően így adjuk meg ezt az adatot: a kiemelés/vágás +15/-15 dB. A keverőkön illik legalább kétsávos EQ-nak lenni (mély: 60–100Hz és magas: 10- 15kHz), ám a dobok hangszínezéséhez legalább hármas EQ-ra van szükségünk (8. ábra). Ezek jellemző frekvencia értékei mélyeknél: 60–100Hz, közepeknél: 1–3kHz, magasaknál: 10–15kHz. A lábdob és a tamok hangszínezése miatt még szerencsésebb, ha a középszabályzó frekvenciája folyamatosan hangolható (un. sweep v. semi-parametric). Ilyenkor változtatni tudjuk a kiemelésen/ vágáson túl azt is, hogy „hol” (pl. 300Hz–6kHz között) avatkozunk be frekvenciamenetbe. Ezáltal még szélesebb tartományban tudunk „garázdálkodni”. Általában az ilyen EQ már elegendő a dobok hangszínezésére. Még több lehetőségünk adódik finomítani (elrontani) a hangzást, ha két „hangolható” középszabályzónk van a mély és a magas mellet. Elég jó eredményt nyújt az a fajta EQ is, amely két fix frekvenciájú közepet tartalmaz, ha azok 400–500Hz ill. 3–5 kHz körüli pontra vannak beállítva. Nagyon elvetemült profi keverőkön mind a négy szabályzó frekvenciája hangolható, még durvább esetben mindegyik tartományban az is meghatározható, hogy milyen széles legyen az a frekvenciasáv, amelyben beavatkozunk (un. full parametric). Ilyenkor egy tartományhoz 3 db „tekerő” tartozik (kiemelés/vágás, frekvencia és Q = jósági tényező), ami négyes EQ esetén 12 db gombot jelent (a zenészek rémálma). Jó ha kikapcsolható az EQ egység, mert „0” állásban is egy picit „beletúr” a hangba, másrészt az un. A-B tesztel (EQ be-EQ ki) jobban haljuk a natúr és a színezett hangzás közötti különbséget. A hangszín egységgel lehet a legtöbbet ártani a hangzásnak! Fontos hogy mértékkel csavargassuk a sok és csábító kezelőszervet. Ritka az a helyzet, amikor a kiemelés/vágás gombot „koppanásig” kell tekerni, ez főleg a kiemelésre igaz. Azt szoktam mondani: hogy ha az „agyig” tekert gomb lenne a jó beállítás, akkor a gyárban csak egy kapcsolót szereltek volna a poti helyére. Bármennyire is furcsa, de ha egy sávban sokat kiemelünk, az bántóbb mintha ugyanilyen mértékben vágnánk. EQ és EQ között is van különbség! Sok pultnak a szabályzója ugyan elégé hatásos (elektromos értelemben is jó), de valahogy bántóvá, karcossá teszi a hangzást. A tapasztalatok szerint az Angol ill. USA gyártású (tervezésű) keverőknek „zeneibb” a hangzásuk. Ha tehetjük, ilyeneket vásároljunk.

Gondolom, most kellene bombabiztos tippeket adnom a hangszínbeállításhoz. Sajnálom, de az a szabály, hogy nincs szabály. Azért álljon itt néhány gondolat. Az előző cikk nyomán van ugyebár egy jól behangolt dobunk, hozzá egy bőröndnyi jó mikrofon, és azt is tudjuk, hogy mit akarunk. Jó cuccon ez már nem szólhat rosszul! Óvatosan, mértékkel tekergessük a hangszínszabályzókat, és ha már azt sem tudjuk, hogy fiúk vagy lányok vagyunk, tartsunk 10–15 perc szünetet. Természetesen nem akkor, amikor gyorsan kell végeznünk, mert ilyenkor „a szükség törvényt bont”! Ebből következik az az egyszerű tény, hogy mindig az előkészületeknél kezdődik a buli. Tessék műszakilag is mindig felkészülni és átgondolni a dolgokat! Na de térjünk vissza a hangszínekhez!

Jazz és társai esetén nem kell agyontekergetni a gombokat, inkább csak egyszerű színezetváltozást alkalmazzunk. Pl. egy kis magasat, ha tompának tűnik a dolog stb., de hagyhatjuk az alap natúr hangzást. Általános esetben és vendéglátóban kiindulhatunk a következő beállításokból:

– Lábdob: 300–600 Hz–en – 3–10 dB vágást, 3–5 kHz-en + 4–8 dB emelést eszközöljünk. Ha csak egy „közepünk” van, akkor ugyanennyit „tehetünk” a magasra, de lehet, hogy így nagyon „csattogós” lesz. Mélyet emelhetünk is meg vághatunk is attól függően, mennyire szeretnénk „dögös” hangot, de ezt is csak mértékkel (+ 3–6 dB).

– Tamok: a lábdobhoz hasonlóan járhatunk el de a középvágást 600 Hz – 1,5 kHz körül végezzük. Ilyen beállításban kezdenek „röfögni” a tamok.

– Pergő: na, itt szabad a gazda! Bizony itt a legkülönfélébbek a dobok, és persze az elképzelések. Talán némi (+3-6 dB) középmagas (4-8 kHz) vagy magas emelést tudok első nekifutásra ajánlani, hogy fényesebb legyen a hangja.

– Cinek: kapcsoljuk be a mélyvágót (ha van) és ha szükségét érezzük, picit emelhetünk „magasban”. Esetleg vághatunk – 3–6 dB-t a mélyeken a gerjedés elkerülése végett. Ne „nyessük” ki az alsó közepeket, mert a cineknek is vannak testesebb hangjai. Csúnyán szólnak, ha csak „sziszeregnek”! Nem állhatom meg szó nélkül azt az össznépi gusztustalan szokást, hogy az otthoni HIFI erősítőkön „csurig” tekerik a mély és magas hangszín potikat. Egyrészt háttérbe szorul a zene magját hordozó frekvenciasáv (közepek), másrészt elrontjuk az ízlésünk (pl. a hegedű igaziból nem vonyít ennyire stb.), harmadsorban kinyírhatjuk a hangfalainkat.

Rock, jazz-rock stb. esetén bátrabban nyúlhatunk az EQ-hoz, de fontos tény hogy a szintezést (GAIN) elviszi az erőteljes hangszínkorrekció (pl. túlvezérlés a sok emeléstől). Figyeljük a csatorna kivezérlését ill. a PEAK lámpácskát! Továbbá ne csak magában „lőjük” a dobszerkó hangját! Igaziból a zenében kell jól szólnia, és ez igaz minden hangszerre! Sokszor a zenében zseniális hangzásúnak ítélt hangszerek, egyenként „kiszólózva” kreténül szólnak.

Itt, az EQ után már a rendelkezésünkre áll az a jel, ami úgy szól, ahogy azt mi szeretnénk. Innentől már csak a hangerőket szabályozzuk és panorámázunk, valamint különböző kimeneti jeleket hozunk létre. Ez legyen a következő irományom témája. A második részben még ajánlok néhány – a dob hangosításra – megfelelő pultot, továbbá közre adok csatlakozó bekötéseket tartalmazó ábrákat. Addig is, jó dobolást kívánok!

Kiss „Fidó” János Róbert