Interjú – Sramkó János

A jazztanszak Kovács Gyula emlékkoncertjén találkoztunk először a Marcibányi téren. Ahogy lejött a színpadról kerestem az alkalmat, hogy kezet szorítsak vele. Három mondat után kiderült, hogy egy szerény emberrel van dolgom, ami ebben a műfajban nem tipikus. Ez az interjú tíz évvel később, 2002 januárjában készült Cegléden. Semmit sem kellett kérdeznem…

Amióta az eszemet tudom, mindig dobos akartam lenni, bár előtte volt egy rövid időszak, amikor hegedülni szerettem volna. A családomban senki nem volt zenész. Bármilyen hihetetlen, a dobok hangjába a rádión keresztül szerettem bele, noha fogalmam sem volt róla, hogy hogyan néz ki egy dobszerelés. Az első találkozásom a dobokkal az akkori legtermészetesebb módon történt. 13 éves lehettem, a lakóhelyünk közelében hétvégenként játszott egy zenekar. Elmentem meghallgatni őket és rögtön lenyűgözött a dob. Elcsodálkoztam, ami-kor megláttam, mert a hangja alapján –magam sem tudom mit – de mást képzeltem el, és főleg az lepett meg, hogy a játékban mind a négy végtagnak szerepe van. Azonnal összebarátkoztam a dobossal és elkezdtem faggatni, hogy hogyan csinálja. Mutatott néhány dolgot, majd azt tanácsolta: iratkozzak be egy jó dobtanárhoz. Így vezetett az út Nesztor Ivánhoz, akinél másfél évet tanultam. Hálás vagyok neki azért, hogy azt a kincset, amit zenei alázatnak hívnak – átadta nekem.

Egy új dobfelszerelés elérhetetlen álomnak tűnt. 1976-ban sóvárogva néztem egy gyönyörű, átlátszó testű ASBA dobot a Triál Rákóczi úti hangszerboltjában. Később Fekete Gabi kétnagydobos plexi Ludwigja lett a vágy titokzatos tárgya.

Én nagyon korán – 16 évesen – színpadra kerültem és természetesen abban az időszakban rockzenét játszottam. Akkori példaképem Solti János volt, akinek nagyon modern, precíz játéka, funkcionális dobolása meghatározó volt számomra. Tetszett a hozzáállása, amiben a legfontosabb a tempó, a groove, na és a zene volt – a mai napig nagy művésznek tartom.

1980-ban tizennyolc évesen felvételt nyertem a jazztanszakra. Nyilván a 22 évvel ezelőtti állapotok nem hasonlíthatók a maiakhoz. Akkor még minden egy kicsit más volt. Nem voltak videók, nem láthattad, hogy van felállítva a szerelés és milyen darabokból áll. Vért izzadtam például, mire rájöttem, hogy Steve Gadd hogyan játssza a szambát, pedig a megfejtés az volt, hogy a bal kéz játssza a lábcin szólamot. A pedagógiának az a szerepe, hogy lerövidítse azt az időt, amíg a fogásokra magadtól rájönnél. Kovács Gyula tanárom zseniális volt – de hozzá kell tennem – abban a korban.

Rendeztek jazztáborokat Tatabányán. Ezek azokban az információszegény időkben nagyon hasznosak voltak, hiszen néha jónevű külföldi vendégeket is tudtak hívni. Egil Johansen svéd dobostól például sokat tanultam.

1984-ben elvégeztem a jazztanszakot és egy akkori táborban vettem néhány órát Ed Thigpentől. A verőfogástól a helyes arányokon keresztül a swing lüktetéséig nagyon sok mindent mutatott nekem. Hárs Viktorral együtt kikerültem Amerikába egy hajóra dolgozni. Ott a hajón találkoztam egy Berklee-t végzett fiúval, aki zongorázott, de eredetileg dobos és Gary Chaffee tanítványa volt! Talán így túl a jazztanszakon mulatságosan hangzik, de ő volt az, aki először megmutatta nekem a rudimentseket, amik az amerikai jazzdobolás alapját képezik. Hazajöttünk. Rengeteg zenét hallgattam, sok formációban játszottam rövidebb-hosszabb ideig. Szinopszis szextett Süle Lacival, Regős Quartet, Brass Age, majd Bontovics Katival, Kruza Richárddal, Pege Aladárral, Vukán Gyurival, saját együtteseimmel – idehaza szinte mindenkivel. Részt vettem rádiós workshopokon, külföldi fesztiválokon játszottam Jiggs Wigham-mel, Woody Shaw-val, Lee Harper trombitással stb.

Óriási hatással volt rám Buddy Rich. Amíg nem voltak videók, addig csak álmélkodás szinten hallgattam, mert nem tudtam pontosan mi történik, milyen építőkockákból rakódik össze a zene. Először egy lengyel lemezen hallottam őt. Filmet csak jóval a ‘90-es évek után láttam róla. A fordulópont – mondhatom a magyar dobosok számára is – a Buddy Rich, Steve Gadd és a Peter Erskine videókkal kezdődött. Steve Gadd megmutatja, hogy ő hogy játszik, Erskine meg azt is, hogy te hogyan játszd azt el! Ezeken túl nagy kedvenceim Omar Hakim és Marvin Smitty Smith is!

Az a vágyam, hogy megközelítsem azt a fajta professzionális dobolást, ahogy ezek az amerikai nagyságok tudnak minden stílusban otthonosan mozogni. Tavaly előtt karácsonykor volt egy lenyűgöző Pavarotti koncert. Azért volt számomra emlékezetes, mert nagyon sokáig nem lehetett látni a képernyőn, hogy ki dobol, a stílusáról mégis felismertük, hogy ez biztosan Steve Gadd. Egyik pillanatban heavy metal rock, a másikban Nathalie Cool Big Band, a harmadikban kisdobszólam egy szimfonikus zenekarban, utána egy vérbeli latin szám és a dobos mindegyiket úgy játssza, hogy azt annál jobban nem lehet… Ennél többet dobos nem érhet el!

Ma Magyarországon szerintem a ló másik oldalán vagyunk. Sok információ van, és a tehetséges tanulók képezhetik magukat. Ezzel szemben technikai versenydobolás folyik. Mutatós felszín kevés háttérrel. A dobosok többsége azt gondolja, hogy arról szól a zene, hogy ő milyen technikásan dobol. A zene valójában a szólistáé, és ha én ügyes háttér vagyok, inspirálom őt. Ha már ő kiprovokálja – és ehhez kell a technika –, akkor tudjak vele menni, és ha „leszakad a ház”, akkor szakadjon le a végén, de értelme kell, hogy legyen a dolognak.

Hogy valaki technikailag jó dobos legyen, az csak idő és kitartás kérdése. A „dobtornász” szintre tehát sokan eljuthatnak, de az az érdekes, ami utána jön. Itt szeretném idézni a dobolás egy stílusteremtő alakját Tony Williams-et, aki azt nyilatkozta egyszer, hogy „a technika az egy dolog és zenét játszani emberekkel embereknek az egy másik dolog”.

A rockzenében mindenki a tempót játssza: a beatre játszik rá. A swingnek más a működési elve. Ott a bőgő hozza a tempót, a dobosnak van mozgástere a tempón belül egy kicsit hátrajátszani, ill. előrejátszani pontosan a lebegés miatt. A szólista játszhat sokat előre és hátra úgy, ahogy pl. Dexter Gordon is teszi, aki szinte már hanyatt esik a beaten és így a lebegés, tehát a swing érzet állandó mozgásban van. Sokan azt csinálják, hogy swing címén eljátszanak egy betanult ritmust, amit akár egy dobgép is produkálni tudna, ami voltaképp egy legyengített shuffle. Az igazi swing és e között csak annyi a különbség, mint beszélni angolul vagy halandzsázni – ahogy azt a régi vendéglátó zenészek tették.

Tehát annak, aki nem tanulja meg a swing zene működését nem lesz hozzá kulcsa, és könnyen hiheti azt, hogy zenésztársai csak eljátsszák, hogy jól érzik magukat, mint egy rutinos szerető… Akit egyszer megérintett a swing lebegésének az érzete, az át tudja importálni más zenékbe is és ettől a ritmusfelfogása magasabb rendű lesz.

Most valami hasonlót érzek, mint amikor a keletnémet free elöntötte a térségét. Kezdtek 8-kor a free zenészek a közgáz jazzklubban, fortissimo tülkölt mindenki, mint egy megveszett kutya. Benyitottál 9-kor: ugyanaz egészen hajnali 2-ig, amíg ki nem esett a kezükből a hangszer. Unalmas volt, semmi íve nem volt a produkciónak.

Sajnos itthon az a divat, hogy kiáll egy ember, hátramutat és azt mondja: Itt vagyok én és a zenekarom. Nem mindig segítik egymást a zenészek: „a fiatal kollégának, majd jól megmutatom, hogy én vagyok itt a császár!”.

Tavaly Tommy Campbell tartott a jazztanszakon egy előadást. Azt mondta, hogy az együttzenélést azért találták ki, mert együtt többre vagyunk képesek, mint egyedül. Megpróbáljuk a gyengébbet felzárkóztatni, hogy a közös produkció még jobb legyen.

1984. óta tanítok. Gonda János küldött el először a salgótarjáni zeneiskolába jazzdobolást tanítani. Ez egy jóhírű, jó hangszerparkkal rendelkező iskola volt, ahol alapfokú jazz-zenész képzés is folyt. Később órákat adtam a budapesti amerikai iskolában, és voltak magántanítványaim is. 1997-ben Jávori Vili elhívott a Kőbányai Zenei Stúdióba tanítani. Tanítványaimnak próbálom azt a szemléletet átadni, amiről eddig beszéltem, különös tekintettel arra, amit az egyéni stílusról, a felismerhetőségről mondtam.

Jelenlegi kedvesem is dobos. Idrányi Ildikót beválogatták a Kovács Gyula tehetségkutató versenyre, reméljük az idő megmutatja majd, hogy milyen elhivatott zenész. Kritikus vagyok vele, de a legkritikusabb mégis magammal vagyok. Sokat köszönhetek a Fon-Trade-nek. Premier endorser vagyok és nagyon jó véleményem van a dobokról. Csíder Karcsi, Dunai Józsi mindig készségesen fogadnak. Egy Premier Artist Maple dobon játszom. Sok lemezfelvétel készült vele.

A sok mindenkitől tanult dolgok eszenciáját próbálom tanítani, hogy ezek a dolgok hogyan működnek a zenében. Fontos, hogy olyan tapasztalatokat adjak át, amit nap mint nap magam is kipróbálok. Soha nem gyakoroltam úgy, hogy kitettem a metronómot és ha tetszik, ha nem három óra edzés! Mindig valamilyen megoldatlan problémára kerestem a választ. Legtöbbször olyanra, amilyenre valamilyen korábbi zenei szituációban kerültem. Hálás vagyok a Mindenhatónak, hogy ennyiféle stílusban és szituációban kipróbálhattam és képezhettem magam. 2001 karácsonyán megalakítottam új zenekaromat. Sramkó János Group néven nagyszerű muzsikusokkal. Ezzel a formációval először lépek fel a Ceglédi Dobos-gálán.