Tűzzel égő ritmusok – tűzenergiákadobban

Tűz és dobszó egyaránt kísér minket az emberiség hajnalától. Mindkettő az erő, a hevület, az energia megtestesítője lehetne, mindkettő elsősorban marsikus, sokszor harcias jelentést hordozó fogalommá vált. De vajon lehet-e közvetlenebb analógiákat felfedezni tűz és dob között, s ha igen, miféle kapcsolatok ezek?A tűz természetétől fogva ugyanúgy csak forró, égető lehet, mint ahogy a dobszó is kétségtelenül az erő, az intenzív hangerő lelkes eszköze. A csak ritkán halk ritmusok visszafogottsága, a parázs szunnyadó ereje, ami lángra lobbanni, kitörni, harsogni, dübörögni kész. Az élet, a lét hevületét a ritmusok rejtélyes világa tagadhatatlanul megszólaltatni képes. Bár a hangzások és a hangszerek világa a dobszónál nyilván több síkon is létezik, nézzük meg most közelebbről miben gyökerezhet a ritmusok mágiája.

A dob az emberi hangok mellett, legősibb hangszerünk. Az emberi kultúra bármelyik területét vizsgálva a dobszót, a ritmust megtaláljuk. A ritmusban pedig, ha a valóságot figyelmesen nézzük, megláthatjuk a lét egyik alapvető tulajdonságát, a folyamatok időbeliségének matematikáját és geometriáját. Ritmus és szabályosság érezhető a szívverésben, a légzésben s akár a lépésekben éppúgy, mint a napszakok és az évszakok változásában, a keletkezés és az elmúlás örökös ismétlődéseiben. A ritmus a mozgás, a dinamika és az elevenség magja is.

A rezgések ritmikailag láthatatlanabb világa, legyen az zenei hang, fény vagy bármilyen sugárzás, szintén hullámokká válik lelassulva, süllyedések és emelkedések váltakozásának hangjaivá alakíthatóan. Ritmus a van és a nincs váltakozása is, akár a harmonikus formák és díszítő elemek egymástól különböző részeinek változása. A pulzációk lelki hatásai azonban más tudati folyamatokhoz is köthetők.

Tudatunk kapuin történelmünk kezdeteitől a ritmusok segítették az átlépést, mint ahogy ezt a samanizmus – dobok nélkül elképzelhetetlen– rítusai is példázzák. A transz állapotának kialakulása agyunk lüktetésének változásaival jár, s egyidőben azokhoz kötődik. Agyhullámaink szaporasága – tudatállapotunktól függően – általában másodpercenként másodpercenként egy és harminc között változik. Nem véletlen, hogy a módosult tudatállapotok félálomszerű állapotára jellemző kb. három és fél, négy hertzes ritmusokat – dobbal-csörgővel megszólaltatva – a sámánok éppen ennek a tudati élménynek a megidézésére használták.

Ezekben a kultúrákban a tűz és a dob további különös kapcsolatokban áll. A tűz nemcsak spirituális részét képezi a szertartásnak, de a dob „felélesztéséhez” is feltétlenül szükséges eszköz. A lapos, egykezes sámándobok bőre ugyanis mechanikusan nem feszíthető, ezért ahhoz, hogy megfelelő hangot adjon, szárítani kell. A szertartás részeként a sámán így a dobot parázs vagy tűz fölött melegíti, amit a magyar hagyomány is őriz népmeséinkben.

A samanizmus emlékeit szimbólumaiban őrző mesék gyakori szereplője az a legkisebb fiú, aki rátermettségével és furfangjával képes kiállni a próbákat, melyek közül az egyik a táltos paripa „felélesztése”. A mesék legrozzantabb gebéjét ugyanis parázzsal kell ahhoz etetni, hogy szárnyas paripává válva repítse gazdáját a szél vagy a gondolat gyorsaságával. Ebben egyebek mellett nem nehéz felfedezni a sámándob parázsfölötti megfeszítésének analógiáját sem, már csak azért sem, mert a dobot a sámán „lovának” is nevezik, amivel a szellemvilágokba szárnyal.

A tűz szertartásos szerepe az életre keltésben persze számtalan más példával is egybevethető, hiszen egy befűtött kályha vagy kemence szinte él, csakúgy mint korszakunkban a gépek jó része is a tűzzel, a robbanások erejével működik. A vasút hőskorában született lokomotívok, a fújtató „vasparipák” a ritmus és a tűz olyan varázslatát birtokolták, ami a mai ember „feléjük” érzett nosztalgiájában is érezhető. Az igazán ősi kapcsolatok azonban marsisten jegyében a harcok mezején keltek életre, átvonulva a történelem mindenkori csataterein. A dobszó ugyanis az egyik legmegfelelőbb eszköznek bizonyult a harci kedv fokozásához, az agresszió tüzes energiáinak felszításához is. Amellett, hogy szabályos ritmusával töretlen tempót diktált a katonák meneteléseihez – ezt a hipnotikus hatást közismerten az evezős gályákon is használták– egyben a felfokozott hangulatok szívdobogásához hasonló ütemeivel az idegrendszert is izgalmi állapotba hozta. Az egy ütemre lépő és érző harcosok mindezek mellett egyfajta tömegpszichózist átélve könnyebben elvesztették individuális félelmeiket és ellenérzéseiket. A dobok ritmusa ezekben az esetekben egyértelműen az erő és a hatalom vészjósló hangjait közvetítette.

A munkába fogott tűzhöz hasonlóan ugyanakkor ezeknek a csoporthatásoknak is meg lehet és meg van a pozitív hatása. A már említett sámáni kultúrákban a szertartások alatt nemcsak a sámán kerül célzottan módosult tudatállapotba, de a szertartásban résztvevők is összehangolódnak ami által egy sajátos csoporttudat alakul ki. Bár ez minden zenei hatásnál megfigyelhető kisebbnagyobb mértékben, a ritmus mintha itt is elsőrendű és gyökeres erő lenne.

A ritmusok tüzes hatásának mederbe terelése építő, gyógyító, esetenként terápiás jellegű is lehet. Miután magam is több éve dobköröket vezetek, ezeknek a hatásoknak sokféle változatát ismertem meg. Egyik dobkörünk alapvetően a sámáni hagyományokra épülve elsősorban a tudati összehangolódásokat, a csoportos „révüléseket” szolgálja. A dobkör szertartásos találkozóin formálisan is tűzerőket idézünk meg, ilyenkor a kör közepén gyertyalángok lobognak, elsősorban szimbolikus jelentésükkel szelídítve meg a tűz vadságát, emésztő, pusztító erejét. A „sámánok lovára” nemcsak felülni kell tudni, de azt meglovagolni is. A visszafogott erő feltámasztás és egyben levezetés ilyenkor.

A dobok erőket ébresztenek és közvetítenek, és itt nyilvánvalóan tudati erőkről beszélünk. Eltekintve attól, hogy a monoton ritmusok bizonyos pszichés betegségek –például az epilepszia esetében – rohamot is kiválthatnak, azért is vigyázni kell, mert az elme ilyen hipnotikusan fogékony állapotban sok mindenre nyitott. Amit a spiritizmusban megszállottságnak neveznek, az egyfajta veszélyként az ilyen közös transszal járó szertartásokon is fenyegethet.

Az erők biztonságos irányítása, a közös lelki szándékok egyértelmű tisztázásán, a tudati éberség fenntartásán múlik. A dobolást megelőző közös meditatív elcsendesedés a ki ki által magával hozott divergens erők, indulatok feloldását, szublimálását szolgálja, csakúgy, mint a „szellemi segítők” szertartásos megfogalmazott megidézése is, a hagyományok biztonságos, tiszta medrébe tereli a révülés folyamatát. Egy szépen összehangolt dobkör, már együtt lélegzik, a dobokkal együtt dobbannak a szívek is. Az ilyenkor áramló erők tüze már nem éget, de gyógyít, a transz már nem egzaltál, hanem felszabadít.

A dobolás világszerte létező egzotikus útjaiból dobköreinkben egy másik, távol keleti irányzatot is meghonosítottunk, a japándob, a taiko művészetét. Ebben az igen látványos és elementáris – színpadi előadói – műfajban ritmus és energia, dob és tűz másképp találkozik. A taiko sok szempontból a keleti harcművészeti ágazatokra emlékeztet, már csak azért is mert előadásmódja nagyfokú koncentráltságot és fegyelmet igényel. Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy csoportunk számai között szerepelnek olyanok, amelyekben egyidejűleg tizennégy- tizennégy- tizenhét ember is dobol, elképzelhetjük milyen kézben tartandó energiák ébrednek ilyenkor.

A taiko – sokszor egy méternél is nagyobb átmérőjű – óriási dobjai nemcsak a levegőben keltenek rezgéseket. A már említett tudati összehangolódás a csoportban egyértelműen a közönség felé is sugárzik, az együttrezgés, a testi-szellemi- lelki koherencia egymást hatványozó élményét adva. A taiko vitathatatlan népszerűségét talán éppen annak a mágiának a megtapasztalása okozza, ami az erő és a tűz magas szintjét, precízen megkoreografált ritmus- és mozgássorozatba zárva tudja kezelni, ha kell megfékezve, ha kell utánaengedve, de mindenképp aktívan áramoltatva.

A dob – mint ezt az írás legelején is említettem – leginkább tüzes, energikus, olykor agresszív hangszer. Ezzel együtt az uralt tűz – a keleti filozófiák tigrislovaglásához hasonlóan – már nem a zabolátlan vadság szimbóluma. Taiko dobcsoportunk névválasztása az előzőek értelmében is többértelmű rátalálást eredményezett törekvésünk spirituális lényegére. Az eredetileg magyar, de japános hangzású „kiokító” név itt önmagunk okítására, önnevelésünk igényére célzott, ám mint kiderült a japán japán leirat „kiyo-kito” szintén misztikusan mély, szép jelentéssel bír: „visszatérés az ártatlansághoz, visszatérés a tisztasághoz”.

Minden erő megszelídíthető, minden energia a szépség, a játék és a boldogság eszközévé tehető. A ritmusok tüzes világának útjain a bakancscsattogós dobpergős masírozástól, a rituális dobgyakorlatokon és transzcendens révüléseken keresztül eljuthatunk végül magáig a zenéig, a szublimált erők felszabadult táncáig, ahol a tüzek sem a pusztítást, csak mint minden szívdobbanás, az élet elpusztíthatatlan energiáit dicsérik. Hogy dobolni felszabadultan, boldogan és dinamikusan végső soron milyen, talán a szív lenne igazán a megmondhatója.