INTERJÚ Hatvani Szabolccsal

Hatvani Szabolcsot sokan megismerhették már, hiszen a nagyobb dobos rendezvények (farsang és ceglédi gála) szinte állandó fellépője a Tam-Tam Ütőegyüttes oszlopos tagjaként. Ő a csapat showmanje, ha hülyéskedésről van szó, és szakmailag is megállja a helyét. Nem véletlenül keresik fel tanácsadásért, ha valaki a kezét rendbe szeretné tenni, hiszen a rudiments-technika jeles képviselője. Néhány fellépése alkalmával megmutatta magát dobosként is (a Tam-Tam együttes profilja más). Ebben az interjúban erről az oldaláról is bemutatkozik.– Miért és hogyan kezdtél el dobolni? A családodban van- e zenész?

– Tízéves koromban kerültem kapcsolatba a zenével, miközben az iskolai tanévnyitóra készültünk. Az énektanárnő kezembe nyomott egy csörgőt, s egész jó ritmust nyomtam az ének alá. Így derült ki, hogy van érzékem a zenéhez. Az alma nem esett messze a fájától, mert édesapám tubázott a helyi fúvószenekarban.

– Ma már a zenéből élsz. Mikor fordult komolyra a zenész-pályafutásod?

– A nagykőrösi zeneiskolában találkoztam először kitűnő tanárommal és „második apámmal”: Köte Zolival. Mivel tehetségesnek tartott, úgy gondoltuk, van értelme felvételizni a „bakakonziba”. Ez hivatalos nevén a Honvéd Zeneművészeti Szakközépiskola, innen kerültek ki a katonazenészek, köztük én is. Ma már a Magyar Honvédség Központi Zenekarában játszom.

– Mesélj a konzis éveidről!

– Úgy tekintek vissza erre az időszakra, mintha egy nagy családban éltem volna. Egy osztályban kb. tízen vagy tizenöten voltunk, együtt laktunk a kollégiumban, egymáshoz nőttünk. Ebből a jó kapcsolatból fejlődött ki a Tam-Tam Ütőegyüttes, akkori nevén Honvéd Parádé Ütőegyüttes. Mentünk az országban mindenfelé haknizgatni, persze mivel ütősök voltunk, tudtunk xilofonon, marimbán és egyéb dallamhangszeren játszani. Kemény idők voltak ezek, volt, hogy napi 12–13 órát csak gyakorlással töltöttünk, és nem volt ritka az sem, amikor a csőharangtakaróban töltöttük az éjszakát. De nem volt ez mindig így, nem voltam mindig ilyen szorgalmas. A középiskolában az első két évben a haverok meg a bulizás győzött, hiszen fölöslegesnek éreztem a gyakorlást. Az akkori tanárom gondolkodása ott ért véget, hogy: „Á, ez nagyon jó! Katonazenekarba Katonazenekarba jó lesz!” Mivel királynak éreztem magam, két év alatt teljesen elfelejtettem mindent, amit Nagykőrösön tanultam. De akkor jött a fordulat, ugyanis megjelent az iskolán új tanárunk, Mr. Rudiments (Köte Zolibá). Ő „rázott gatyába minket”, tőle tanultam meg mindazt, amivel ma a kenyeremet keresem. Nagyon örülök, hogy a középiskola második két évében ő tanított minket. Ő világított rá arra, hogy a dobolás technikai szabadsága mennyire fontos.

– Köte Zoli tanítványaként valószínűleg mindent tudsz a rudiments-ről. Miért jó, ha ez ember ismeri és alkalmazza ezt a technikát?

– Sajnos, sok dobos egyáltalán nem ismeri a rudimental technikát, vagy ha ismeri is, nincs kitől elsajátítania. A mai általános zeneiskolai oktatás az ütőhangszerek terén nagyon a béka feneke alatt van. Ezzel nem az ütőtanárokat akarom bántani, hiszen ők is ezt tanulták annak idején, a főiskolán is ebből diplomáztak. Csak sajnos, a nem megfelelő technika hagy némi kívánnivalót maga után. Az ember keze hamar begörcsöl, nem lehet elérni megfelelő gyorsulást a kézrendezésnél, vagy csak nagy erőfeszítések árán. A rudiments lényege az, hogy lazán mozogsz, mégis minden hangot pontosan ki tudsz ütni. Ott nincs sumákolás, a „papa-mama” kézrendben a második hangot is ki tudod ütni, nem sikkad el. A kezeimre büszke vagyok (és ezt ne érezze senki beképzeltségnek). Nagyon nagy elismerés az, ha valaki megkeres, hogy tegyem rendbe a kezét, mert úgy érzi, hogy nem tud esetleg gyorsulni, vagy mert fáj a keze egy fél óra gyakorlás után.

– A munkád a zenéhez kötődik, de vajon van-e elég megnyilvánulási lehetőséged más jellegű zenekarokban kamatoztatni a tudásod?

– Igaz, hogy végigkísérte az életem a zene. A Központi Zenekarban dolgozom, mellette Pécsre járok fősulira, és tanítok is. Eddig talán idő hiányában nem volt alkalmam könnyűzenei formációban dobolni, de éppen néhány hónapja ért az a megtiszteltetés, hogy egy big bandben dobolhatok Horváth Zoli mellett. Ez a Jazzmánia Big Band, ami lehetőséget teremt a zenei fejlődésemre. Zoli különböző instrukciókkal lát el, hogy melyik stílus mit kíván meg. Nagyon jó gyakorlási lehetőség ez nekem.

– Eddig csak egy tanárodról beszéltél, de gyanítom, hogy más tanárok keze alatt is tanultál már. Kiket említenél meg?

– Martonosi Gyurihoz is jártam, aki sokat segített a zeneiség kialakításában. A dobolási stílusom egy időben nagyon katonás volt, ami érthető is a munkám miatt. Pusztai Csabitól tanultam még. De igazából akikkel kapcsolatba kerülök, mindenkitől tanulok valamit. Az a jó ebben, hogy az ember több helyről kap ötleteket.

– Ahhoz, hogy ilyen jó kondiban legyen a kezed, napi hány óra gyakorlásra van szükség?

– Szerencsés a helyzetem, mert a munkahelyemen alapból 3–4 órát gyakorlok, persze ebbe a dallamhangszerek is beletartoznak. Munka után van időm dobszerkón vagy bármi más hangszeren gyakorolni. Azt az elvet vallom, hogy napi egy-két óra kézrendezés mindenképpen szükséges a jó kondihoz. Sőt, sokszor fémverőzöm, ezáltal nagyon sokat sikerült elérnem a kezem gyorsulásában. Persze ennek megvannak a veszélyei, úgyhogy mindenkinek azt tanácsolom: ésszel gyakoroljon.

– Milyen stílusok állnak hozzád közel? Téged ismerve inkább valami keményebb és vagányabb stílus illik hozzád.

– Igen, sokan vadállatnak tartanak, persze azért nem mindig vagyok az. Nagyon fel tudok pörögni egy jó zene közben, amikor pedig szólózhatok valamilyen számban, alig tudnak lelőni. Az Albertirsai Gerje-party Fúvószenekarban örömzenéltem régebben nagyon sok jó haverral együtt, velük szoktunk őrültködni. Szerintem fontos, hogy az ember abszolút ki tudjon kapcsolni, és bele tudja élni magát. Hát én ez a fajta ember vagyok, nagyon belemerülök. A funk áll legközelebb a szívemhez, de szeretem a jazzt és majdnem minden stílust. Ja, és nagyon szeretem Bachot, ha már a komolyzenéről is beszélünk.

– Szakmai életed sínen van. De a magánéletedről még nem meséltél. 25 éves létedre egy éve nős vagy. Hogyan „vetemedtél” erre ilyen fiatalon, és ki a szerencsés választott?

– Igen, sokan mondják, hogy korán nősültem. Haknizós kollégáim ajánlgatják is, hogy keresztelőt-válást féláron vállalnak. Egyelőre nincs szó egyikről se, a gyerekvállaláshoz még tényleg fiatalnak tartom magam, másrészt anyagilag is meg kell alapoznunk a jövőnket. A feleségem velem együtt játszik a Tam-Tam Ütőegyüttesben, ő Zsuzsika (Balogh Zsuzsi). Amikor bekerült a csapatba, én kezdtem el tanítani a rudimental technikára. Könnyű dolgom volt, mert volt már egy bizonyos háttere. Aztán szépen összemelegedtünk, és már öt éve vagyunk együtt.

– Az életed tehát rendben van. Állásod, feleséged, zenekarod van. Milyen terveid vannak a jövőben?

– A zeneművészeti főiskolát Pécsen végzem, júniusban fogok diplomázni. Így lesz végre papírom is, ami elengedhetetlen a tanításhoz. Bár önmagamnak is szeretnék ezzel bizonyítani, elvégre egy főiskolai végzettséget megszerezni nem egyszerű dolog. Mindenképpen szeretnék tovább tanítani. Én kifejezetten szeretek tanítani, és a visszajelzésekből úgy veszem ki, hogy a tanítványaim is szeretnek. Van két nagyon ígéretes tanítványom, ők még kicsik ugyan, de nagyon nagy lelkesedéssel készülnek az órákra. Nagyon szeretek velük így dolgozni, mert van eredménye.

A tanításon kívül nagy szerepet játszik az életemben a Tam-Tam Ütőegyüttes. A kezdetektől a tagja vagyok, és mind emberileg, mind szakmailag nagy szükségem van rá. Nagyon összeszoktunk, sőt van, amikor bemegyünk próbára és végigdumáljuk az egész időt. A csapat „atyja” Köte Zoli. Bár a tagok állandóan változnak – eredetileg öt fővel indult és most már több, mint tízen vagyunk –, szeretném, ha sokáig fennmaradnánk. Ezt a műfajt egyedül képviseljük az országban, így van közönségünk. Szeretnénk fellendíteni a csapatot, vannak közép- és hosszútávú terveink, de ezekről most babonából nem beszélnék. Zolibá azt mondaná: „Ha a fele bejön, már boldog vagyok!”.