INTERJÚ Balogh Zsuzsával

Balogh Zsuzsi nevét ugyan még nem sokan ismerik, de annál többen láthatták már a Tam-Tam Ütőegyüttes színeiben kisdobbal a nyakában vagy éppen vödrökön kalimpálva. Most egy másik oldaláról mutatkozik be.

– Hogyan kerültél a zenével kapcsolatba, és hogyan kezdtél el dobolni?

– Nem származom zenészcsaládból, legalábbis a hagyományos értelemben vett zenészcsaládból. Bár a nővérem hegedült, a bátyám pedig basszusgitáros, de csak hobby- szinten művelték a zenét. Hatévesen kezdtem járni a XX. Kerületi Lajtha László Zeneiskolába. Egy év előképző után választottak nekem hangszert. Nagy választási lehetőségem nem volt, mivel a zenetanárnő közölte a szüleimmel: „mivel jó a kislány hallása, a hegedűt vagy a csellót javasolnám”. A hegedűt ismertem, de egyáltalán nem tetszett, így lett a cselló az első hangszerem, amit végül 12 évig nyúztam. Idővel megszerettem, de a tanárnőmnek azért majdnem minden órán elmondtam, hogy mennyire utálom ezt csinálni. A zeneiskolában akkoriban nyári táborokat is szerveztek, és ott ismerkedtem meg először a dobbal kb. 15 évesen. A dobos srác a kerületi fúvószenekarban dobolt, ahol főleg könnyűzenei számokat kellett kísérnie. Valahogy izgalmasabbnak tűnt egy fúvószenekart hallgatni, mint egy vonószenekarban játszani. Ennek hatására kezdtem el dobolni, és egy ideig párhuzamosan csináltam a csellóval.

– Mesélj a tanáraidról!

– Mizsák Istvánnál kezdtem ismerkedni a dobolással, ő a Lajtha László Zeneiskola ütőtanára. Igen elismert tanár, bár saját bevallása szerint inkább a dallamhangszerekhez ért, így tovább- küldött más tanárhoz. Tőle kerültem Martonosi Gyurihoz, akihez pár évig jártam. Gyuritól nagyon sokat tanultam mind zeneileg, mind emberileg. Szerettem hozzá járni, és az külön jó volt, hogy Gyurinak balkezes dobja volt, így egyszerre tudtunk gyakorolni. Olyan ez, mintha az ember tükörben játszana, így jó pár fogást el lehet lesni. Azt is hozzáteszem, hogy csak úgy voltam hajlandó bármit is lejátszani, ha ő is beült a dob mögé. Jártam másfél évet a Kőbányai Zenei Stúdióba is, ott Jávori Vilmos tanított.

Kb. 19 évesen találkoztam két másik tanárommal, Köte Zoltánnal és tanítványával. Zolibá nagy szakértője a rudimental technikának, úgyhogy nagy szerencse, hogy megismerhettem őt. (Szabolcs révén most már „mostohalánya” vagyok, mindig ezt mondja.) Az ő tanítványa és „második fia” Hatvani Szabolcs (Szemy), ő vett a szárnyai alá: eleinte csak a dobolás terén, de pár évvel később férjhez is mentem hozzá. Így már két dudás van egy csárdában, szerencsére jól megférünk egymással. Van egy csapat, akikkel együtt játszunk: ők a Tam-Tam Ütőegyüttes. Már kb. öt éve velük vagyok, szeretek velük játszani. Amikor bekerültem hozzájuk, csak katonák voltak, és igen nehéz volt beleszokni ebbe a teljesen fiús világba. Zolibá szerint most már fiúsítva vagyok. Sokáig én voltam az egyetlen lány a csapatban, most már vannak rajtam kívül mások is, bár ők inkább a felnövekvő új generációhoz tartoznak. Ők lesznek a jelenlegi ütőscsapat utánpótlása. Kitüntetett figyelemmel bánnak velem, ez nagyon jól esik.

– Egyre több lány választja ezt a hangszert talán a férfiaknak való bizonyítási kényszer hatására, vagy egyszerűen csak azért, mert ki akar tűnni az énekesnők vagy zongoristák közül. Mégis csak töredéküknek adatott meg, hogy zenekarban játsszon. Te hogy állsz ezzel a kérdéssel?

– Igazi hagyományos zenekarban nem játszom. Ennek több oka van, de a legfőbb ok a félénkségem. Nagy nyilvánosság előtt nem nagyon szeretem megmutatni, hogy mit tudok. Az viszont nagy örömmel tölt el, hogy aki hallja a dobolásomat, meglepődik. Sokan mondták már, hogy nagyon jó a feelingem. Sajnos, gyakorlásra sokszor nem jut időm, így fejlődni sem lehet. Valószínűleg „garázsdobos” maradok, de az az igazság, hogy én akkor is élvezem a zenét, ha magamnak játszom. Így ha egész életemben nem adatik meg az a lehetőség, hogy egy bandával játsszam, akkor is jól fogom érezni magam (titkon azért vágyom egy zenekarra).

A Kőbányai Stúdió esetében másfél év után rá kellett döbbennem, hogy sok zenész előtt még félénkebb vagyok, épp ezért nem tartottam magam alkalmasnak arra, hogy kiszenekari formációban doboljak. Sokan azt gondolták, hogy semmit nem tudok, de azért nem kis elismerést kaptam az ottani tanároktól (Babos Gyula, Póka Egon, Jávori Vilmos), amikor úgymond bedobtak a mélyvízbe egy zenekarba, mert nem volt ott a dobosuk.

– Milyen terveid vannak a jövőben a ze- nével kapcsolatban? Mi az, ami akadályoz vagy nehézséget okoz ebben a kérdésben?

– Mivel főiskolai tanulmányaimat a zenétől teljesen eltérő területen végzem (közgazdász leszek), nem sok időm és energiám volt az elmúlt pár évben gyakorolni, hiszen a suli teljesen lefoglalt. Nem a zenéből élek a fentiek miatt, abszolút civil állásom van. De a főiskola után mindenképpen belemerülök a zenébe. Az életemben nagyon fontos szerepet játszott eddig is, és ezután is így tervezem. Az volt a nagy álmom, hogy nagyon híres női dobos legyek. Azóta kinőttem ezt a kamaszkori fellángolást. Rá kellett jönnöm, hogy álomvilágban élek. Ahhoz, hogy elérjem ezt a célt, egész álló nap gyakorolnom kellene. Ehhez azonban sem elég időm, sem elég kitartásom nem volt eddig. Ha nem kéne dolgoznom és háztartást vezetnem, suliba járnom stb., több időt tudnék ráfordítani. A főiskola elvégzése után rengeteg időm felszabadul, így a gyakorlási problémám megoldódik majd. Egyébként napi fél-egy óra technikai gyakorlat gumilapon csodát tesz, és legalább szinten tart.

– Most már azt is elárultad, hogy mennyit gyakorolsz gumilapon. De van lehetőséged valódi dobszerelésen tenni ezt?

– Kb. 16 évesen kezdtem el dobot tanulni, és 19 évesen kaptam először egy hangszert. Mivel emeletes házban laktam a szüleimmel, ott nem volt megoldható a gyakorlás, így kivittük a telkünkre. Mondanom sem kell, hogy hiába volt dobom, mert a telekre egy vagy kéthetente jártunk ki, így nem sok eredményt értem el. Nemrég viszont kaptam egy Pearl gyakorlódobot, ami nagyon nagy találmány, végre csöndben is dobolhatok a lakótelepi lakásunkban. A hátránya is megvan, mivel sajnos nem adja vissza egy eredeti dob hangzásvilágát, így főleg szintén technikai gyakorlatokat tudok rajta végezni. De itt már legalább használnom kell mindkét kezem és lábam, ami sokkal jobban fejleszti a dobosok gondolkodásmódját.

– Milyen stílusok állnak hozzád közel?

– Nagyon szeretem a funk lüktetését, a jazzt is szeretem, de nem azt a nagyon „freejazz” stílust. A latin és a rock is bejön nálam, ha éppen ahhoz van kedvem. A komolyzene sem áll távol a lelkivilágomtól, talán ez érthető is a zenei múltam miatt.

– Kik a kedvenc dobosaid?

– A magyar dobosok közül két név van, akiket megemlítenék. Kaszás Péter és Pusztai Csaba. Szerintem Kaszás Peti zeneileg kiemelkedik a „nagyok” közül, Pusztai Csabának meg az agyalós játékát szeretem. A nem hazai dobosok közül nem tudok senkit kiemelni, a legtöbb híres dobos nem véletlenül lett azzá, mindegyiknek megvan hozzá a tudása. Van egy sablonválaszom is erre a kérdésre, ami egyébként teljesen igaz, minden interjúalany elmondhatná: nem külön a dobos virtuozitását figyelem, hanem a zenekar egységét. De van egy kiemelkedő zenész, akinek a zenei világa nagyon közel áll a szívemhez: ő Sting.

– Milyen érzés lányként dobolni, hogyan viszonyulnak hozzád a srácok vagy egyáltalán más hangszeresek?

– Sokan érdekesnek találják, ha egy lány ül a dobnál. Bár ma már egyre több lány kap kedvet az ütőhangszerekhez és a dobhoz, így egyre elfogadottabb lesz a női dobolás. Persze vannak olyan emberek is, akik azt gondolják, hogy a női elnyomásból akarunk kitörni azáltal, hogy férfias hangszert választunk. De ez bármilyen területen igaz, minden szakma egyre inkább elnőiesül. Én nem érzem magam ettől férfiasnak, és nem is az motivál, hogy a női elnyomásból kitörjek. Egyszerűen csak tetszik ez a hangszer, nagy lehetőséget látok benne zeneileg. Most egy picit visszatekintenék a csellós korszakomra: a cselló egy elég kötött hangszer, előre megírják a kottákban, hogy melyik hangot melyik ujjaddal kell lefogni, vagyis előre „megkoreografálják” a művet. A dob ennek pont az ellentéte, hiszen a kötött hangok csak az alapritmusra vonatkoznak, hogy a lüktetés meglegyen. Az viszont nincs megszabva, hogy melyik kezeddel vagy lábaddal melyik tomra ütsz, te magad döntöd el, persze ha van elég kreativitásod és technikai tudásod.

– Jó dobosnak tartod magad?

–  Szerintem egy lánytól sokkal többet várnak el, mint egy fiú dobostól. A fiúk lehetnek középszerűek, a lányok pedig vagy nagyon jók, vagy „ez a csaj semmit se tud” kategóriába tartoznak. Ha őszintén akarok vallani magamról, igazából mindkettőbe tartozom. Ugyanis a zenei hátterem (itt az elméletre gondolok) és érzékem megvan hozzá, de a gyakorlati tudásom igen csekély. Mindenesetre azon vagyok, hogy fejlődjek.