Emlékezzünk a Bevándorlókra!

Bár már rég történt, még mindig élénken él bennünk az Oi Va Voi Intro Fesztiválon való szereplése a Millenárison. Hogy nektek se múljon el nyomtalanul a remek koncert, fotós és szöveges beszámolót is közzé teszünk most, hogy legyen mivel kihúzni, mire újra visszatérnek a bevándorlók, remélhetőleg akkor már az új lemezzel bőröndjükben.

Visszajönnek. Azt ígérik, visszajönnek. Ötödször is. Nik, Josh, Bridget, Steve, Leo, a talányos nevű Lemez Lovas és talán Sophie is, aki ezúttal nem tépett húrokat. És nyilván ugyanúgy fognak kezdeni, ahogy most a Millenárison: az Oi Va Voi zavartan mosolyogva bebaktat a színpadra, a zenészek a csillagtalan fényekben előkészítik hangszereiket, mint egy ki-mit-tud előselejtezőjén, kicsit még hangolnak is, és belevágnak valami felejthetőbe.

Tudtam, hogy nem kellett volna ide jönnöm. Senki nem szeret csalódni. Körbenézek: a Szigeten több ezer ember, itt meg kínos félház – rossz előjelek. Feszengünk, ők fent a színpadon, mi lent a székünkön kicsit. Túl közel vannak, túl civilek, túl amatőrök, túl… Aztán jön a Refugge.

Nem tehetek róla, ez a szám mindig a velőmig hatol. Ők tehetnek róla, tesznek is, kezdek megpuhulni. Bridget Amofa annyira szépen énekel, hogy most is – akárcsak nyáron a Világzenein – igazán oda sem figyelek hosszú combjaira. Csak a zene puhít.
Az Oi Va Voi zenéje nem import áru, készen csomagolt mirelit-halrudacska, hanem bevándorló, gyökerekkel és ambíciókkal megáldott kalandor, aki mindig újat mesél. A londoni csapat hamisítatlan jiddis zenét játszik, hegedűvel, klarinéttal meg héber dalbetétekkel. Csakhogy ehhez present perfect elektromosgitár-hangzást, feszes tört és lüktető ritmusokat, csipetnyi elektronikát és hibátlan városi basszust kevernek. A hangzás pedig a legkülönfélébb stílusokkal, drum and bass-zel, ska-val, reggea-vel, dancehall-lal, deep house-zal szűri össze a levet, és neveli át a Talmud tanításai szerint. Mindazonáltal előszeretettel barátkozik a kelet-közép-európai dallam- és ritmusvilággal is.

Azt próbálom kifürkészni, hogy ez a gyakorlatban hogyan is jön létre. Hogyan vált át az általam ismeretlen, beugrós hegedűslány egyébként cudar jó szólója fájdalmas klezmerből vaskos cigány hegedába, hogyan kapaszkodik össze Steve Levi autentikus klarinétjátéka Lemez Lovas (ez a neve!) sokszor balkáni hangulatú trombitázásával, Nik Ammar mikor vált át a népek húrjára hangolt klasszikusgitárról britpopos e-gitárra, miként pumpál alá Leo Bryant friss és táncos basszusokat, és hogyan borsozza meg ezt az egészet Josh Breslaw kőkemény clubdobolása. Az pedig külön csoda, ahogy Bridget Amofa hangjában keveredik a fekete és a zsidó nép története.

Valahol a harmadik-negyedik számnál ocsúdok. A Millenáris Teátruma idő közben szinte teljesen megtelt, és a táncos lábú bátrak már a színpad előtti zónába nyomultak. Percenként állnak fel emberek a nézőtéren, illedelmesen kisasszéznak a szélre, majd elvegyülnek a táncolók között. Mire a Ladino Songhoz érünk, az első sor előtt már egybefüggő az embertömeg, de láthatóan most senkit nem zavar, hogy a szigorú ülős koncertből állós buli lett.

Magam is nehezen tartom már az objektív megfigyelő pózt – keresztbe tett láb, bal kar a karfán megtámaszt, mutató- és hüvelykujjal állat csippent –, és a Yesterday’s Mistakes-re már csak egy apró lökés kéne, hogy hátrahagyva tollat, fényképezőgépet, kabátot bevessem magam az enyéim közé.

A hegedű-klarinét-trombita együttállása annyira erős és sodró a koncerten, hogy sokszor megfeledkezem a zene többi szereplőjéről. Ez részben persze betudható annak, hogy Breslaw cintányérjait bátortalanul hangosították, így sokszor amolyan drum and bass light jön csak ki a dobok mögül – mondjuk nekem most az is jó.

Viszont mindenképpen külön szót érdemel Nik Ammar kalandos gitárjátéka. Ammar a koncert romantikus hőse a szememben, egyszer érzékeny pengetésével, máskor kemény, zúzós akkordjaival vesz le a lábamról, és nem mellesleg igen jól énekel is.

Igaz, énekhangban a héberül énekelő-klarinétozó Steve Levi sem marad el Ammartól, bár ő inkább a tradicionális jiddis éneklésben nyílik ki igazán, az Od Yeshoma-ban például. Olyankor széttárja karját-hangját, és tekintetét az égre emelve népéről mesél.
Fontos megemlíteni viszont a koncert pár hiányosságát. A legszembetűnőbb, hogy hiányzik Sophie Solomon. Egyik cimborámnak annyira, hogy ő a harmadik szám után ki is megy sörözni: ha nincs itt Sophie, őt nem érdekli ez az egész. Végül is érthető. A punk hegedűs akkora energiával zenélt már a Szigeten is, hogy az külön koncert volt a koncertben, ahogy nagyterpeszben állt a csaj, headbangelt tarajos fejével és közben a legszívfacsaróbb klezmert húzta, szigorú londoni ritmusban. No nem mintha ez az új, szerény lyányka nem játszana vérpezsdítően hangszerén. Csak hát a színpadkép, ugye.

És Németh Juci? És a Csitári hegyek alatt? Az hol marad? Mindenesetre ezúttal nincs magyar büszkedelem, ami nyáron annyira felemelő volt több ezer ember között a Világzenei Színpad előtt. Pedig állítom, a szám a magyar népdal legjobban sikerült feldolgozása, ide értve a hardcore metálverziót is.

Már majdnem háborognék, hogy a 2003-ban megjelent Laughter Through Tears című első lemez után ideje lenne már új anyaggal előrukkolnia a bandának, mikor ráadásként egy velőtrázó jiddis-ska-t kapunk az új albumról mintadarabként. Én meg nem mondom, hol fordul át az egész őrület a Ponyvaregény nyitó számaként végérvényesen elhíresült Miserlou-ba, de a szám végére kétség nem fér hozzá, hogy az eredeti előadók, Dick Dale és az ő Delton-jai hithű zsidó zenészek voltak a hatvanas években. A szaxofon helyébe lépő trombita-klarinét-hegedű trió most is megmutatja mi a God of Jewish, Amar pedig karcos Tarantino-pengetőre vált.

Jó lenne ezzel befejezni, de a csapat nem bírja ki, hogy ne csapjon bele még egyszer a slágerbe, a Refugge-ba, ami transzponálási banánhéjból kifolyólag kiábrándítóan sikamlósan indul. Aztán persze Bridget is megleli a maga hangját, a hegedű pedig ezúttal is hátborzongatóan szép szólóval lendíti tovább a számot. Így mire a megénekeltetéshez érünk, már mi is készen állunk a feladatra. A zenekar nem is vacakol, a refrént egy az egyben ránk tolja, talán hálából a pozitív fogadtatásért. És mivel az érzés kölcsönös, a közönség sem hagyja szégyenben zenekarát, és meglepő zeneiséggel énekli mindenfajta kíséret nélkül a sorokat, olyan pontosan, hogy még Breslaw-nak sem kell beszámolnia a visszaszálláshoz.

Na, ilyenkor már illik elgondolkodni egy új lemezen. Mindenesetre megígérték, ha kész lesz, idevándorolnak megint. Mondjuk holnap? Én ráérek.

A zenekar tagjai:

Nik Ammar: gitár,
Josh Breslaw: dobok, ütőhangszerek
Leo Bryant: basszusgitár,
Steve Levi: klarinét, ének
Lemez Lovas: trombita, ének
Bridget Amofa: ének
Sophie Solomon: hegedű, brácsa, harmonika

A kontextus.hu cikke – www.kontextus.hu