A MAO bemutatkozott

Karácsony után nem sokkal bemutatkozott Fekete-Kovács Kornél új csapata, a Modern Art Orchrestra. A Thália Színházban a Kontextus.hu is ott járt és véleményt alkotott. Itt olvashatjátok.

Art Orchestra
A Modern Art Orchestra karácsonyi koncertje a Tháliában

Fekete-Kovács Kornél igazi útkereső zenész, aki az elmúlt években a Budapest Jazz Orchestrával (BJO) minden értelemben a magyar jazz határait feszegette: újraértelmezte és áthangszerelte a régi jazz-standardeket, zenekara élére külföldi sztárszólistákat invitált meg, kihajózott a klasszikus- és a popzene vizeire, sőt, az irodalmat is leleményesen emelte be saját zenei világába. Nem régiben új formációt verbuvált, Modern Art Orchestra (MAO) néven, melynek bemutatkozását karácsony utánra időzítette a Thália Színházba.

A zenekarvezető neve már magában is elég nagynak számít a jazzkedvelők körében ahhoz, hogy új projectje megtöltsön egy színháztermet, de a teltházhoz kétségtelenül hozzátesz az is, hogy az ifjú zenészekből álló orkeszter majd húsz tagjának családja, barátai és szurkolói is eljöttek a karácsonyi bemutatkozó koncertre. A hangulat tehát ünnepi, de hogy milyen zenére számíthatunk, az egyelőre még kibontatlan ajándék marad.

Az hamar kiderül, hogy az egykori BJO-s hangzáshoz az új formációban egy billentyűs és egy gitáros is csatlakozott. Számos új, fiatal arc, ismeretlen név, akit Fekete-Kovács Kornél a MAO-ba hozott, s most elegáns feketében a színpadra lép. (Hárs Viktor a bőgő mögött például, mint örök fiatal.)

A zenészsereg a színpadon lassan elhelyezkedik, mi is elcsendesülünk. Fekete-Kovács pedig fölemeli trombitáját, és életre kelti a koncertet. Hangszere olyan puhán és levegősen szól, hogy az embernek nem is a réz, hanem sokkal inkább a bársony jut eszébe, mint a hanghoz köthető matéria. Ezt emeli meg óvatosan a harsonák és szaxofonok kórusa. Ünnepi a hangzat. Az ünnep azonban – amikor már éppen átadnám magam neki – egyszer csak leáll, és soha többet nem kezdődik el.

A rendezői jobbon egy fiatal színész, Boronyák Gergő ül egy díszletfotelban, kezében kelléknapló, mellette díszlet-éjjeliszekrényke. A naplóírás közhelyeiről és a kiüresedett karácsonyról kezd beszélni. De hogy jön ez most ide? Megmondom őszintén, engem nem nagyon érdekel, hogy Hegyi György, a felolvasott-elmondott szöveg írója mit gondol a karácsony zűrzavarairól, főleg, hogy semmi olyat nem gondol, amit ne gondolhatna bárki más ebben az országban. Méretes közhelyek, mérsékelten vicces szövegbe fűzve.

Utólag azon gondolkozom, vajon mennyivel lettek volna jobbak ezek a naplóbetétek, ha egy profibb színész olvassa fel őket. Mert Boronyák Gergő olyan mesterkélten és túlzón játssza ki az őszintének szánt szavakat, mint egy felhúzható karácsonyi Disney figura. Még ennél is kínosabb kérdés azonban, hogy mi volt ezzel a szándéka Fekete-Kovács Kornélnak. Miért kell egy karácsonyi koncertre cukormázat önteni, ami alól ki se nagyon látszik-hallatszik a zene? Így csak olcsóér vett, csillogó ajándék a koncert első fele.

De beszéljünk arról, ami mégis kilátszik. A Modern Art Orchestra zenéje hangszerelési bravúr – három trombita, öt szaxofon, három harsona, egy kürt, bőgő, gitár, zongora, dob, plusz a szólisták összehangolása –, amihez Fekete-Kovács Kornél kétségtelenül mesterfokon ért. A felcsendülő saját szerzeményekből azonban mégis hiányzik valami. Valami, ami igazán ünnepivé és izgalmassá tehetné a koncertet, ami nem olvasható ki a kottalapokból, amit nem pótol a magas fokú technikai tudás. A lélek hiányzik nekem a MAO zenéjéből.

Még csak a negyedik-ötödik számot hallgatom, de már azon kapom magam, hogy elfolyva darvadozom a Thália kényelmetlen székében valami nagyzenekarra komponált szalon-jazzre. Zenei izgalmat csak a szólisták hoznak a koncertbe: a zenekarvezető trombitás, az ifjú szaxofonos Mester Dániel és az évek alatt Fekete-Kovács mellé felnőtt szaxis, Bacsó Kristóf improvizatív szólóiért, duóiért érdemes csak ébren maradni. Oláh Szabolcs gitározása azonban nekem vértelen, Cseke Gábor billentyűzését simán leverik a fúvósok, Mohay András csupán tisztességes kézműves munkát végez a dobok mögött, Hárs Viktor pedig nyilván nem a MAO-ban fog kiteljesedni. Úgyhogy alszom, amíg dobhártyán nem vág a fúvósok tusa, vagy nem kezdődik a modern szünet.

A zenei modernséget a második résztől várom. Itt már, hál’ istennek, csak a jazznek és a meghívott neves szólistáknak jut szerep, naplószövegnek nem. Elsőként Winand Gábor próbálkozhat életet lehelni a koncertbe. Winand hangját és énekesi talentumát mindig is nagyra tartottam, de egy ideje már nem bizsergetnek meg a szólói sajnos. Most is ugyanazt hiányolom énekléséből, mint magából a zenéből: a technikán túlmutató érzékenységet, az újszerűséget, a mai jazz új ízeit.

Nem tudnám pontosan megfogalmazni, mit jelent nekem a modern, korszerű jazz. Nyilván nehéz frisset hozni ebbe a folyamatosan változó, egyfolytában új és progresszív utakat kereső műfajba. Mégis, amint az ember valami izgalmasat hall (és itt bőven lehetne sorolni a magyar példákat), fölkapja a fejét és önkéntelenül is hatalmas fülekkel fordul az új zene felé. Most azonban képtelen vagyok huzamosabb ideig odafigyelni a koncertre, a szemeim után pedig a füleim is lassan becsukódnak.

A hatvanon túli Szakcsi Lakatos Béla – Béla bácsi, ahogy FKK elnyújtott anekdotája végén bekonferálja – a mai napig a frissesség záloga. Nem ő tehet róla, hogy Duke Ellington In a Sentimental Mood című örökzöldje hozzám Boring Mood-ként jut csak el. Szakcsi szólója persze most is lenyűgöz, de a főtéma Fekete-Kovács előadásában ezúttal nem tud meghatni.
Egy felejthető Miles Davis-feldolgozásra még bent tartják az öreget, de a nagyzenekar mellet neki most inkább csak statisztaszerep jut.

Szinte hallani lehet a megkönnyebbült sóhajokat a színházteremben, mikor a hadseregnyi feketébe öltözött, komoly férfi közé egy mosolygós, piros ruhás lányka érkezik. Zsédenyi Adrienn színpadra lépte mindenképpen üde színfolt a koncerten – megjelenése, hangja kellemes, éneke energikus. De semmiképpen sem modern, még a bőven adagolt visszhang-effekttől sem. John Lennon Imagine-je Zséda előadásában Music TV-s popszámmá egyszerűsödik, aminek kicsit egyhangú a klipje.

Most viszont meglepetés következik: az orkeszter tagjai kilépnek kottatartóik mögül, és hangszerükkel törökülésben a színpad elejére ülnek. Dés László érkezik, és az Utcazene című lemezének Bolhapiaca nyílik meg itt a szemünk előtt. Most érződik, mennyire összeszokott csapat már a MAO. És a fúvós nagyzenekar előnyei is most mutatkoznak meg igazán, mikor a hangszerek egymással feleselnek, szabadon, játékosan, piaci hangulatban, melyben a rezek pár taktus erejéig akár még ritmushangszerként is funkcionálhatnak. Dés pedig a legjobb piacvezető dudás ebben a csárdában.

Hálásak vagyunk a könnyed hangulatért, amit idecsempésztek nekünk a koncert végére, de a Bolhapiacnak annyira ráadás íze van, hogy ami ez után következik, már nem sokat nyom a latba. Az igazi ráadásszám közben szépen egyesével levonulnak a zenészek a színpadról, és csak valami monoton dob marad fönt, amire nem hiszem, hogy sokáig fogok emlékezni. Én ennél azért modernebb zenével szeretném zárni a 2005-ös esztendőt.