Maceo Parker: Made By Maceo

Az észak-karolinai születésű Maceo Parker igazi zenészcsaládban nőtt fel. Szülei gospel-muzsikusok voltak, bácsikája pedig, aki aztán első mentora lett, a helyi Blue Notes nevű együttest vezette. A nyolcéves kis Maceo egy nap tehát szaxofont ragadott, fivérei pedig, a hétéves Melvin és a kilencéves Kellis a dobot illetve a harsonát választották.A három testvér Junior Blue Notes néven így alakított zenekart, és Hank Crawfordot, Cannonball Adderleyt és King Curtist csodálva és gyakorolva cseperedtek fel. A fiatalok játékstílusa az évek során bácsikájuk éjszakai bárjában csiszolódott, ahol gyakorta léptek fel. Ebbe a klubba tévedt be 1962-ben egy este James Brown, akinek a fülét rögtön megütötte az éppen egy vendégcsapattal fellépő Melvin dobolása. Azonnal állást ajánlott a fiúnak, aki két év múlva bátyját, Maceot is beprotezsálva így került a „Soul Keresztapjának” zenekarába. Mr. Brown akkor még nem is sejtette, hogy kire lelt a nem várt jövevény szaxofonista személyében… Maceo ugyanis gyorsan a csapat egyik legjobb tagjává fejlődött. Brown melletti hosszú pályafutása során a ’90-es évekig többször is kivált a sztár mellől, hogy számos más formációban is letegye névjegyét. Az 1989-ben készített Roots Revisited című felvételének sikerével indult szólókarrierje azóta is töretlenül ível fölfelé.

Az azóta eltelt bő egy évtized alatt Maceo Parker a funky rajongók egyik legnagyobb kedvencévé vált, hiszen szuper-funky előadásai világszerte fergeteges hangulatukról híresek. „Ha ezen a shown valaki nem táncolt, az vagy halott volt, vagy odakint szerelmeskedett. Hurrikán Maceo fújni kezdett, és többórás, szünet nélküli zárótűz alá vette a közönséget, aki már a második számra az őrjöngésbe táncolta magát.” Az újságokban megjelent ilyen és ehhez hasonló beszámolók sorozata árulkodik arról, hogy nem mindennapi bulit tud csinálni az idén hatvanéves szaxofonista, aki a színpadon korát meghazudtoló energikussággal ad bele mindent a zenélésbe. Persze mondhatnánk erre azt, hogy a funky műfaja félig már önmagában is garancia a pörgésre, ám Maceo mindent elsöprő sikerének hátterében vérbeli profizmus áll.

A februárban megjelent „Made by Maceo” című album megerősíti azt az érzést a hallgatóban, hogy a funkmester az idő múlásával mintha egyre csak fiatalodna. Maceo és jelenlegi együttesének tagjai, Rodney „Skeet” Curtis basszista, James Brown korábbi trombitása, Ron Tooley, a harsonás Greg Boyer, a tenorszaxofonista Vincent Henry, Bruno Speight gitáros, Will Boulware billentyűs és a dobos Jamal Thomas ugyanis újra egy vérpezsdítő funkgroove felvétellel rukkoltak elő. Tömören ámde szabatosan jellemezve: az egész lemez olyan, mint a rajta nyitószámként hallható „Come By And See”. A vendégszereplő Candy Dulfer forró tenor szaxofon szólói nyomán a hangulat azonnal a tetőfokára hág, és nem is hagy alább egy jó darabig. A számokban Maceo ütőhangszereken játszik és énekel (sőt, rappel!) is. De mindenekelőtt: szaxofonozik. Frenetikus stílusa tulajdonképpen a templomi zene, a blues és a soul gyökerein táplálkozik, és ezen jótékony hatások a funkyban ötvöződve hozták létre az új korongot is jellemző hangvételt. Erőteljes riffekre épülő, melodikus játékában újrafogalmazza, leegyszerűsítve variálja a témákat, a gyors akkordfutamok helyett inkább a ritmikát helyezi előtérbe szólóiban, melyekben kiváló időzítéssel, hangsúlyozással kommunikál. A szerzemények telt hangszerelésében érthetően a fúvósok játsszák a főbb szerepet. Persze a zongora, a dob és a basszus remekül hozzák a ritmust és a groove lüktetését, de 18 D O B kozott kedélyek a cédé közepén a Moonlight In Vermont érzelmes darabjában csillapodnak valamelyest. A zongora lágy kísérete Maceo szaxofonján is meghittebb szólamokat csalogat ki, noha a határozott intonáció kicsit több lírai átéléssel sem lett volna érzelgős. Ezt követően a Lady Luck blues-os felütése zökkent minket vissza a végéhez közelítő partihangulatba, beindító énekkel, vérforraló taktusokkal a trombitán és a harsonán. A Don’t Say Goodnight nyugodtabb, enyhén egyházi színezetű témájával csak rövid időre lassul az iram, a korong fesztelen örömzenéléssel zárul. A ritmusra fogékony hallgató az utolsó szám után úgy érzi, hogy ez a fajta muzsika vitathatatlanul csak élőben érvényesül igazán, ezért legalább egyszer muszáj elmennie egy Maceo-koncertre. Nos, aki szeretne egy észveszejtőnek igérkezőt együtt bulizni a funky egyik legnagyobb mesterével, ezt szerencsére 2003. április 30-án Budapesten megteheti.

De vigyázat: a bárpulton táncolni kötelező!

Maceo Parker: Made By Maceo. 2003, ESC Records.