Isten veled Armand!

Armand Zildjian, a családja nevét viselő híres cintányér és dobverőgyár elnöke, 2002. december 26-án Scottsdale Arizona beli otthonában 81 évesen álmában békésen elhunyt. A sors úgy hozta, hogy előbb egy órát, később egy napot együtt tölthettem vele. Nagyszerű életútjáról, majd személyes érintettségemről szólnék néhány szót.Nekrológ
Armand 1921-ben Avedis III. és Alice Zildjian gyermekeként az első Zildjian volt, aki már az USA-ban (Milton, MA) született. 1929-ben három évszázados törökországi működés után a cintányérkészítés titka a legidősebb férfi Zildjian örökösre, Avedisre szállt.

Miután a cintányérokat már Quincy-ben (MA), a család lakhelyén gyártották, Armand kamaszkorától aktívan részt vett a gyár életében, miközben a helyi iskolába és a Thayer Akadémiára járt.

A Colgate Egyetem elvégzése után besorozták. A II. Világháború alatt a Fülöpszigeteken szolgált. Hazatérése után teljes lendülettel lépet be a családi vállalkozásba, ami ekkorra már a világ legnagyobb cintányérgyárává nőtte ki magát. Armand amatőr zenészként kivételes helyzetben érezhette magát, hogy egy olyan zenei dinasztiába született, melynek gyökerei 1623-ba nyúlnak viszsza. Ahogy múlt az idő, a gyártás minden folyamatában részt vett az öntéstől a lábcinek párosításáig. Édesapja halála előtt két évvel elnökké nevezték ki, 1977-ben átvette a család pátriárkájának szerepét és több mint két évtizedig vezette a céget. Armand ismert volt karizmatikus egyéniségéről, meleg, személyes kapcsolattartásáról.

A jazz-korszak nagy dobosaival szorosan együtt dolgozva lett a cég első „cintányértesztelője”. Ez olyan pozíció, mely a mai napig is a legnagyobb tisztelettel bír. Armand olyan érzékre tett szert a tesztelésben, hogy például képes volt kézzel lábcinen játszani állvány segítsége nélkül. Olyan dobosoknak válogatott össze cintányérokat mint Gene Krupa, Buddy Rich, Max Roach, Jo Jones és még sokan mások. A Bostoni Szimfonikusoknak és a világ számos vezető zenekarának is állított össze cintányérokat. Édesapjával közösen indították el azt a hagyományt, hogy dobosokkal együttműködve kreáltak új cintányérhangzásokat. Armand, mint a cintányérhangzás legfőbb szakértője új fejlesztéseket dolgozott ki, követve a zenészek állandóan változó igényeit.

A profitot rendre visszaforgatta a termelésbe, hogy olyan forradalmi újdonságokat finanszírozzon mint a forgó olvasztótégely, a computer vezérelt kalapálás stb. Armand vezetése alatt a cég hatalmas léptekkel jobbította a minőséget, kutatott, fejlesztett. Armand mindig úgy érezte, hogy tartozik annak a közösségnek mely a céget oly sok éven keresztül sikerhez segítette. A Zildjian jelenleg több mint évi százezer dollár ösztöndíjjal támogat olyan workshopokat, melyet vezető dobosok és oktatók tartanak diákok részére. Az évek során a zenei világnak nyújtott támogatásai elismeréseként Armandot a Berklee College of Music díszdoktorává fogadta, felvették a Művészetek Társaságának Hírességek Csarnokába, a hollywoodi Guitar Center’s Rock Walkba, és a közelmúltban kapta meg a Modern Drummer Magazin szerkesztői életműdíját.

Párhuzamok
1979-ben Pataky Ferenc történelemtanár úr megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy a vezetéknevem honnan származik? Ô ugyanis ekkor fejezte be kutatásait Nagykáta múltjáról, ahol édesapám is született. Levéltári anyagokból pontosan tudta, hogy a 150 éves török tartózkodás ideje alatt Nagykáta és környéke központi táborhely volt, ahol a helyiek és a letelepült idegenek természetes módon keveredtek egymással. A máig nagy számú Kármán előnév az egykori Karaman „hegyi ember” vagy (fekete emberből) magyarított név. Azonnal elővettem a történelemkönyvet és felidéztem az évszámokat.

1526 augusztusában II. Szolimán Konstantinápolyból Magyarország meghódítására indul és sajnos Mohácsnál győzelmet is arat.

1552 októberében Ahmed pasa elvezeti megtépázott seregét az egri vár alól.

1623-ban Konstantinápolyban egy alkimista felfedezi azt az ötvözetet, mely máig a cintányérgyártás alapját képezi. Nem zárható ki, hogy az alkimista elődei katonáskodhattak a hódító török seregben – akár Magyarországon is…

Armand 1966-ban járt először Budapesten. Ebben az évben amatőr zenekarunk dobfelszereléséhez három – ma már nevetséges – dolog is hozzátartozott: egy fogó, két cigányfúró és egy kulcscsomó. Az állványok csavarfeje olyan kicsi volt, hogy kézzel nem lehetett hatásosan meghúzni, a két furdancsot a padlóba hajtottuk le a nagydob elé, hogy el ne csússzon, a kulcscsomót pedig a cintányérra akasztottuk, hogy megütéskor hosszabban szóljon és a Trowa tányér hangját egy boldogabb dimenzióba emelje. Ekkor még vágyakozni is korai lett volna egy valódi Zildjian tányér után…

Armand Zildjiannal 1994-ben találkoztam először a Frankfurti Zenei Vásáron. A soron következő dobosgála ügyét beszéltük meg, és történt egy akkor még csak udvariasságnak tűnő meghívás a ceglédi dobmúzeumba. Armand 1966-os látogatásának emlékeit szerette volna felidézni amikor is úgy döntött, hogy 30 évvel később ismét ellátogat Magyarországra.

1996 március 19-én Szabó Judith közreműködésével Cegléden üdvözöltem Armand Zildjiant, feleségét valamint Yves Tiéche urat a cég európai és távol-keleti igazgatóját. Ez egy rendkívüli nap volt, sok élménnyel és sok szereplővel. Készült egy tévéfelvétel „Az első cintányérkészítő ükunokája” címmel, majd a délután során megnéztük az akkor még „garázs” dobmúzeumot. A múzeum varázsának köszönhető későbbi cintányérgarnitúrám, a bizonyos „gyártási sor” – melyet hét műhelyből emeltek ki bemutatva a cintányérkészítés fázisait és egy ritka darab 1929-ből a cég első amerikai évéből.

Miután Armand beírt a vendégkönyvbe felém fordult és a következőket mondta: „Sok helyen megfordultam a világban, de nem gondoltam volna, hogy eljövök egy magyar városba és ilyen magas színvonalú gyűjteménnyel és lelkesedéssel találkozom. Különösen meglepett a saját cégemről birtokodban lévő anyag és egyedi tervezésű dobod a Turbo Designer – ami egyszerűen fantasztikus!

Buddy Rich barátom ha tudta, hogy ül a nézőtéren egy olyan valaki aki imádja a dobokat, egész este csak neki játszott. Ha élne, és ismerne téged, biztosan neked is játszana egy este!”

A szüleim házában elköltött vacsora után Armand leült a zongorához és egy jóízű swingbe kezdett. Adamecz Józsival egymásra néztünk és perceken belül behoztunk egy dobszerelést a zongora mellé. Mindketten boldogok voltunk, hogy kísérhettük játékát: Búcsúzáskor azt mondtam: remélem nem kell harminc évig várni az újabb magyarországi találkozásra? Mire ő azt válaszolta: Ha rajtam múlik már jövőre itt vagyok!

Még hét éve sincs, hogy ezt megígérte. Az izzó vibráló hang – amit egy életen át keresett – azon az éjszakán sötéten és hosszan szólt mint egy harang, de ő mosolygott, mert munkáját jól bevégezte és könnyű léptekkel indult a fény felé… Armand Zildjian 2002. december 26-án álmában békésen elhunyt. Isten veled Armand!