A ritmus

Az idő múlását csak valamilyen változáshoz képest lehet érzékelni, értelmezni. Ilyen változás a ritmus is, amely az idővel és a mozgással összefüggő jelenség illetve fogalom. Ritmus és idő egymást feltételező tényezők.

Elemi értelemben tehát a ritmus időbeli változás, elmozdulás érzete, amely formálja, szakaszolja, tagolja az időt. Létrehozható illetve érzékelhető hangjelenséggel összekapcsolva, vagy anélkül, valamint rezgés, érintés, fényjelenség, hőérzet és térbeli mozgás által közvetítve. A ritmus elvonatkoztatott (képzeletbeli illetve absztrakt) mozgásérzetet kelthet bennünk, amely lehet szabálytalan (rendszertelen) vagy szabályozott (rendszerezett). Ez a mozgásérzet távolság és tér-érzetet is létrehozhat.

Az élővilág, a biológiai lét is ritmikusan működik. Talán éppen ezért az élőlények fejlettebb fajainak, így az embernek is elemi szükséglete ritmus, ritmikus mozgás, tánc, dallamok létrehozása. Ez a természetes szükséglet az emberi kultúrában eleinte különösebb korlátot nem ismert. A természeti népeknél ez ma is megfigyelhető.

Későbbi korokban azután különböző, egyre bonyolultabb rendezőelvek alakultak ki, amelyek részben a vallási kultikus szokásokhoz kötődtek. A ritmus és a dallam legtöbbször összekapcsolódnak egymással. Ugyanakkor a ritmus nem szükségszerűen dallamos. Egyetlen hangmagasságon, például az asztalon kopogva végtelen ritmikai folyama- A ritmikai folyamatot lehet létrehozni az időben, szünetek, ritmusértékek és hangsúlyok segítségével. Dallamot is képezhetünk ritmizálás nélkül, például folyamatos csúszással (glissando).

A ritmusnak, illetve a ritmus-zenének lehet önálló, alkalmazott és társ-szerepe.

Önálló (autonom) szerepe a ritmusnak az ősidőkben nagyobbrészt a kultikus, vallási eseményeknél volt. Napjainkban ez elsősorban a hangszeres szólókban illetve a mozgásművészetekben nyilvánul meg. Társ-szerepe a dallamalkotásban illetve a zenei formák kialakításában a legjellemzőbb. Alkalmazott szerepe, illetve alárendelt funkciója a tánc és a zene kíséretében van.

A ritmus elemi szerepei (funkciói):
a, Sebességérzet, illetve meghatározott mozgássebesség létrehozása.
b, A mozgásérzet esetleges tagolása, ütemezése.
c, Ritmikai történet, időbeli esemény létrehozása amely önigazoló, és a ritmus összetevőin belül értelmezhető.

A ritmikai sebesség (metrum)
Lehet szabályozott, vagy szabályozatlan mértékű, természetes (relatív) és mesterséges (abszolút) pontosságú. Amennyiben szabályozott a mozgássebesség, akkor lehet egyenletes, egyenletesen változó és összetetten változó. Ha szabályozatlan, akkor lehet szabad (ad libitum) illetve tetszés szerinti (rubato) vagy beszédszerű (parlando). Többszólamú ritmus esetén beszélhetünk többidejű ritmusról.

A zenélés illetve ritmizálás naturális módjainál a játéksebesség az általános emberi pontosság igénye szerint, az együttjátszó hangszerek játéksebességeinek eredőjeként jelenik meg. Más esetekben a gépszerű pontosság igényei érvényesülnek. Ilyenkor metronómot használunk.

Az ütemezés
Az ütemezés nem más, mint a mozgásfolyamat, illetve érzet tagolása. Ennek az alapja a ritmus ismétlődő jellege, az ütemező hangsúly, vagy az ütemmondat, illetve mindezek együttes kombinációi. Ismétlődő jelleg (1. kotta). Ütemhangsúly (2. kotta). Ütemmondat (3. kotta).

Amennyiben a mozgásérzet és az ütemezés nem párhuzamos, nem szinkronizált, akkor relatív ütemezésről beszélhetünk. Relatív ütemezés (4. kotta).

Folyamatában az ütemezés lehet egynemű illetve egyforma (izopódikus vagy homogén) vagy többnemű illetve összetett (heteropódikus vagy heterogén). Megkülönböztetünk kis ütemeket (3/8, 2/4 stb.) nagy ütemeket (12/8, 6/4 stb.), összetett ütemeket (3+2/4), páros (4/4) és páratlan ütemeket (7/4, 9/8 stb.).

Az ütemezés viszonylagos (relatív) alapértéke bármely értékosztás lehet, persze csak elméletileg. Ezek szerint lehetne mondjuk 52/96 ütemezés. A zenei gyakorlatban 1/2, 1/4, 1/8 értékalap a leggyakoribb. Előfordul ütemmoduláció, például (5. kotta), és létezik egyidejű többüteműség.

Ritmikai történet
A ritmikai történet lehet kötött szerkezetű és kötetlen. A zenetörténet igen bonyolult formai és tartalmi rendezőelveket ismer. A „történet” a ritmusvilág paraméterei (összetevői) között tartalmazhat intellektuális, emocionális, drámai vagy humoros elemeket, lehet valóságos és elvonatkoztatott (reális és absztrakt).

A kötetlen szólók jelentéstani (szemiotikai) értelemben önigazolók kell legyenek. Ez kevésbé vonatkozik a kötött ütemezésű periodikus szólókra amelyek a megelőző, vagy követő zenei történésből levezethetők, értelmezhetők. De például egy nyolc ütemes 4/4-es dobszóló akkor „teljes” ha nem csak matematikai, számszaki értelemben teljesül, hanem azért érezzük befejezettnek, mert „annyinak keletkezik”.

A ritmikai történet lehet ismétlő jellegű (izoritmikus) és folyamatosan változó, organikus (heteroritmikus).

Az izoritmikus történés építkezhet motívumok ismétlődő és összetetten variálódó láncaiból, vagy hosszabb, több ütemű szakaszok, mondatok egyszerű, vagy kényszerítő (ostinato) ismétléséből, refrénnel, vagy anélkül. Izoritmikus sor (6. kotta). Heteroritmikus sor (7. kotta).

A ritmusfolyamat előadásbeli értelmezése az artikulációban, vagyis az értelemszerű hangsúlyok (akcentusok) és hangerő (dinamika) alkalmazásában valósul meg. A helyes, megfelelő artikuláció vagy frazeálás az egészből következtet a részre, a tartalom és a forma optimális egységében.

A következő számban folytatom a témakört, a ritmus eszközeit fogom bemutatni a zenetudomány meghatározásaival.