Egy életre való útmutatót adott…

2002 szeptember 6-án Székely Gábortól, a Kanadában élő egykori tanítványtól értesültem a szomorú hírről. Többszöri egyeztetés után sikerült egy időpontot megbeszélnem Csermely Zsuzsával, aki felesége, zenész partnere és hű társa volt az utolsó percig. Kezdetben nem tudtam megfogalmazni mitől érdekes ez a beszélgetés, majd rájöttem, hogy bármilyen kézenfekvő is, a legritkább esetben kérdezik egy zenész életútjáról a feleségét. Előkerült a hagyatékból egy önéletrajz.„1921-ben Hódmezővásárhelyen születtem és az akkori időben ott divat volt a házi zenélés. Sok család szórakozását jelentette, hogy a baráti családok kis kamarazenekarokat alakítottak. Édesanyám is állandóan részt vett ezeken az összejöveteleken. Klasszikus zenét játszott cimbalommal, amit szinte naponta hallgattam. Már négyéves koromban könnyebb etűdöket, dalocskákat én is cimbalmoztam, anyám végtelen türelmű segítségével. Hamarább ismertem a hangjegyeket, mint a betűket. Később az iskola zenekarában cimbalommal a zongorát pótoltam. 14 éves koromban felcseréltem a cimbalmot klarinéttal. Pummer Károly városi karnagytól nemcsak klarinétot, hanem zenei műveltséget is tanultam.

Előbb cserkész levente zenekarban, majd 16 éves koromtól a városi szimfonikus zenekar első klarinétosaként játszottam, mint klarinétos kerültem a Nemzeti Zenedébe Váczi Gyula tanár úrhoz. Közben meghalt édesapám és nekem kellett eltartani magamat. Esz-alto szaxofonnal tánciskolákban játszottam, mint harmadik altos kerültem a Bechtold zenekarba, de túl fiatal voltam és »hivatalosan« csárós* minőségben dolgozhattam. A zenekar dobosa katona lett és nekem kellett dobolni, mivel az akkori számok dobkíséretét és a műsort betéve tudtam. Ekkor szerettem bele a dobolásba és a tánczene ritmusaiba. Beiratkoztam a Budai Zeneakadémiára Roubál Rezső tanár úrhoz. Klasszikus dobot és ütőhangszereket tanultam, azután átvitt Roubál tanár úr a főiskolára, melyet az ő irányítása mellett végeztem el.

1941-ben nagy szerencse ért. Bemutattak Weisz Józsefnek, az akkori magyar jazz-királynak, minden idők legnagyobb magyar dobosának. Weisz Api két éven keresztül minden áldott reggel – mivel akkor szabadnap nem volt – tanított a Moulin Rouge öltözőjében. Rengeteget tanultam tőle és mivel én vagyok az egyetlen tanítványa, erre vagyok a legbüszkébb. 1941-ben zeneileg is, munka szempontjából is szédületes sodrásba kerültem, előbb Heinemann Ede zenekarába, majd a legnagyobb magyar jazz-big-band, a 16 tagú Szabó Quitter zenekar dobosa lettem. Velük három évet az Arizonában, közben három nyarat az Angol Park nagyszínpadán játszottam. Ez idő alatt Martiny Lajos vezényletével, a Polydor nagyzenekarral rengeteg lemezfelvételt készítettünk. A Hunnia Filmgyár zenekarával a korabeli filmek szinkron zenefelvételein doboltam, ebben az időben sok koncerten játszottam a Vigadóban és a Városi Színházban, Louis Prima: Sing, Sing Singjétől Henderson: Jungle Rhythmjéig én mutattam be ezeket először Magyarországon. E sikerek eredménye volt, hogy hét éven keresztül birtokoltam az Europäische Bekanter kitüntetést, amit később Szudi János növendékem két évig mondhatott a magáénak.

Sajnos mindezt megtörte és feledésbe juttatta a háború. 1944 március 19-én este nem nyitott ki az Arizona. Igaz később újra üzemelt, de nélkülem. Az Arizona tulajdonosa Rozsnyai Sándor ajánlólevelével iszonyú kalandokon keresztül, végül betegen megérkeztem az amerikaiakhoz. Három évet töltöttem ott, ami meghatározta az egész életemet, zenei működésemet. Örök hálám nagy zenész kollégáimnak, akik arra tanítottak, hogy egy fokkal jobban, egy fokkal szorgalmasabban, és ha átadod a dobverőket egy fokkal igazabban játssz! Itt nem csak dobolni tanultam, hanem a ritmust minden mennyiségben és nagyon tudatosan próbáltam megtanulni.

1947-ben tértem haza, rögtön a Magyar Revü Tánczenekarban kezdtem. Ezután Kelényi György zenekarában, a Rádió Kísérleti Zenekarában, a Fővárosi Tánczenekarban, majd saját big-bandemben játszottam. A Thalia Színház Ramajana darabjának teljes zenéjét én komponáltam és egyszemélyben játszottam 14 féle ütőhangszeren. A Thalia Színház összes egzotikus előadásának ütőszólamát végigjátszottam. Újra saját zenekarokkal, de most már csak combo és duó felállásban értem el a több mint negyven évi működést. Közben Thaler Gyulával egyéves tárgyalás és tervezgetés eredményeként létrehoztuk az OSZK Stúdiót, igaz az engedélyért a Császárban úszással négy aranyérmet kellett szereznünk, de sikerült! (Thaler nem csak kitűnő zongorista, de olimpiai bajnok úszó is volt, neki ez nem volt annyira nehéz feladat).

Azóta meg tudom értetni a magyar dobosokkal, hogy a ritmus nekem is, nekik is szellemi és fizikai szükséglet.

Pongrácz Zoltán tanár úr mondta: A régi kultúrával teli Európában kiforrott zenei alapokon élünk és ebből a szemszögből érzékelünk, a Bányai az, aki a teljes zeneiséget a ritmus örök mozgásán keresztül értelmezi. A ritmus a teljes emberi megszólalás minden szinten: térben, időben, hangzásban színben és az örök fejlődésben. Életem fő feladata volt mindig jól megérteni a zenét, jó tanároktól jót tanulni, jól megállni a helyem mindenféle zenekarban a klasszikusoktól a jazz-ig. Észrevenni mindent, ami érték, és csinálni még jobban. Később amikor a sok jót szinte köszönetképpen továbbadhattam, az igazra és a lényegre törekedtem. 40 éve mindenem a ritmus. Ritmusok sokaságát keltettem életre dobolással, minden elérhetőt összegyűjtöttem a ritmusirodalomból, állandóan tanulok. Óriási lemezgyűjteményem is a ritmust visszhangozza. 16 nagy tanulmányt írtam.”

Eddig az önéletrajz, melynek felolvasását beszélgetés követte
Sokat tudok róla mesélni, mert már gyermekkoromtól jól ismertem. A stúdiónak volt egy alapozó iskolája a Rózsa Ferenc utcában, édesanyám is ott tanított, kollégája volt Lajosnak. Én odajártam mint zongorista, de időnként klarinétoztam is. Az egyik fúvós kolléga ajánlotta, hogy a Bányai tanár úr zenekarában kellene játszanom.

A bátyám dobolni tanult, otthon a zongorán volt egy kék könyv és emlékeztem a borítóján lévő névre…

Bányai szerette a tanítványait. Én azért váltam a kedvencévé, mert ha hiányzott egy fúvós hangszer valamelyik szekcióból – legyen az tuba, pozan vagy klarinét – én tudtam pótolni, de ha az kellett, leültem és zongoráztam.

Ô figyelte a növendékeit, hogy ki milyen tehetséges és egy napon azt mondta nekem: „a zenekar élére kell állnod!” Ezt én elfogadtam és cseppet sem izgultam, mert nála kötetlen légkörben teltek az órák. Ilyen értelemben ő dobott először mélyvízbe. 1971 decemberében lettem 18 éves, ekkor egy pecsétgyűrű kíséretében édesanyámtól megkérte a kezemet és csak utána szólt nekem. Lajos ekkor ötven éves volt. Anyám soha sem mibe nem szólt bele, úgy gondolta, ahogy én csinálom az úgy van jól. Nagymamám vette nehezebben az akadályt, de csak addig, amíg közelebbről meg nem ismerte. (Végül úgy megszerette, hogy halálos ágyán Lajosra bízta családunk további sorsát).

50 évesen úgy nézett ki, mint egy 35 éves Lord. Sportos alkat volt, egyébként is az évtizedeken keresztül tartó doboláshoz kell egyfajta fizikai állóképesség. Mindig adott magára. Ha reggel négykor jött haza a vendéglátóból, akkor is másnap kilenckor, mire tanítani ment ing, nyakkendő, zakó vagy egy elegáns pulóver volt rajta. Ez az igényesség megmaradt az utolsó pillanatig. Ha tudván tudtuk, hogy senki sem teszi be a lábát hozzánk, ő akkor is megborotválkozott, a haját rendbe tette, elegánsan felöltözött, elmehetett volna akár egy tévéfelvételre is.

Életünk nagyobbik részében duóban játszottunk vendéglátóban. Zenei érzésvilágunk egyforma volt. Ô magas mércét állított, de felfogtam, hogy csak így tudunk előrehaladni, megélni és így lehet sikerünk. Az én főiskolám a vele való játék volt. Megtanított arra, hogy nem csak háromperces zeneszámokban kell gondolkodni, hanem abban, hogy hogyan építsek fel egy estét! Az egész persze úgy kezdődött, hogy mindenhová időben érkezett. A vége ugyanúgy időben történt: ha kíváncsi az a vendég, legyen szerencsénk holnap is, de ez munka, amit ha az ember szívvel-lélekkel csinál éppúgy el lehet fáradni, mint bármi másban és ha pontos volt a kezdés, legyen pontos a befejezés is! Ezt a mindenkori főnökség is helyeselte, és soha senki nem várt el pluszmunkát. Munkaidőben viszont a vendéget ki kellett szolgálni. Ennek érdekében hihetetlen fegyelemmel vitte az életünket. A tévében, rádióban futó slágereket azonnal megtanultuk, s ha kellett odaállt és nem egyszer, nem kétszer főzött, hogy én addig gyakoroljak. Más téren is maximalista volt. Nem értett hozzá hogyan építsen fel egy faházat a kertünkben,de addig spekulált és gyötörte magát éjszakánként, hogy végül is megépítette. Lehet, hogy háromszor annyi időt és szeget használt mint akinek van hozzá érzéke, de megoldotta a problémát. Amikor például a „Ritmus improvizáció” című könyvén dolgozott, hiába mentünk ki esztergomi kertünkbe ahol hétágra sütött a nap, ő bezárkózott a szobájába és akkor is azt írta. Rendkívül szívós volt, ezt édesanyjától örökölte.

Úgy szólaltatta meg a dobot, hogy nem csak kopogást hallottam – tisztelet a kivételnek ma sok fiatal harkály módjára teszi – hanem a különböző hangmagasságú dobokból álló felszerelést, mint komplex instrumentumot (önálló zenekarként) kezelte. Egy szólista számára mindig az a legfontosabb, hogy ki a kísérő, mert annak az intelligenciájától függ a siker nyolcvan százaléka. Később fogtam fel, hogy az én játékom azért tudott kiforrni, mert ő átadta magát, figyelt rám – kitűnő kamarazenész partner volt! Nem akarta saját egyéniségét fölém helyezni. Ugyanakkor voltak olyan vendégek, akik csak azért jöttek be, hogy tőle egy latin dobszólót hallgassanak és ajándékokkal halmozzák el.

Stuttgartban volt olyan vendég, aki az est minden dobszólója után letett a zenekari dobogó elé egy elefánt szobrot, a műsor végére megvolt a teljes sorozat. Mások a swingtől voltak megőrülve. Úgy éreztem, hogy Lajos ezt az ízt ugyanúgy csinálja, ahogy a lemezekről hallom, de akkor hittem el igazán, amikor az amerikai vendégek igazolták viszsza, hogy itt valami nagyon jól szól. Később ilyen lüktető swing játékot a fiatal Lakatos Pecek Gézától hallottam.

Teljes valójával ott volt amit csinált emberileg, szakmailag. Bármilyen nagy volt az a terem, ő mindig tudta, hogy mi történik. Ha a terem végében a pincér leejtett egy tányért, mintha műsort kísért volna, azonnal reagált hangszerével a hangulatváltozásra. A dob kifejező eszközévé vált, bármit le tudott fordítani erre a nyelvre. Tudatosan tartotta magát jó kondícióban annak ellenére, hogy nem volt ideje sportolni. Közös külföldi életünk alatt azért vettünk biciklit, mert úgy döntöttünk eleget villamosoztunk, ezentúl kerékpárral járjuk be a környéket.

Kovács Gyulával való viszonyuk sérülékeny volt. Nem kellett volna föltétlenül rosszul alakulnia, hiszen volt az jó is. Gyula korábban járt a lakásán, vásárolt tőle dobot is, verőt is. Szerintem Gyulát valaki Lajos ellen hangolta, és rájátszottak a hiúságára. Ahogy létrejött a jazztanszak, a vendéglátó másodosztályú hely lett, és ez időnként feszültséget okozott a zenészek és a tanári kar tagjai között is. Bányai bölcsen viselkedett, nem állt oda védeni magát. Ô az életben hitt, úgy gondolta idővel letisztulnak a dolgok.

Amikor a szakszervezet felajánlotta, hogy mehetek bárkivel játszani, részemről nem megjátszás volt, hogy nem vállaltam. Közös repertoárunkat napról napra gyakorolva bővítettük új számokkal, kit tudtam volna leakasztani a szögről, aki mindezt kapásból tudja?

Erős egyéniség volt, mindent komolyan vett. Sokszor nem volt könnyű vele együtt élni. Puritánság, precizitás, szigorúság, hűség – szép, de nehéz tulajdonságok. Ô bevallotta, hogy rajtam kívül senki mással nem tudott volna ennyi ideig sem játszani, sem együtt élni. El kellett fogadnom a hihetetlen nagy tapasztalatát, mert sajnos mindig bejött, hogy neki volt igaza. Főnökei is látták, hogy fegyelmezett, megbízható ember. Többször előfordult, hogy jómódú üzlet vagy szállodatulajdonosok bízták rá napokra, hetekre a boltot távollétükben. Hosszú ideig tanított a Szófia utcai stúdióban és a Rózsa Ferenc utcában is. Igazgatói állást nem fogadott el, de szakfelügyelő és zsűrielnök sokszor volt. 68 évesen ment nyugdíjba, akkor őt leépítették, félreállították. Utána még tanított a Rózsa Ferenc utcában, de néhány év múlva az iskola elköltözött, s 72 évesen már nem kellett velük mennie. Egy-két tanítványa az utolsó időkig feljárt hozzá órára. Arra is nevelte őket, hogy higgyenek saját kitartásukban és akkor minden feladat megoldható.

1978-ban lettem hivatalosan a felesége és az első fejezet 1988-ig tartott. Ekkor várandós lettem kisfiammal, aki nem ebből a házasságból született. Ô is, én is nagyon sajnáltuk, hogy nekünk nem született közös gyermekünk. Lajos elfogadta ezt a helyzetet, és ha már a nevére nem vehette, az édesapával való jó viszony miatt is keresztapaságot vállalt. Ô lett a „Tata”, aki Gergelyt saját gyermekeként szerette élete végéig. Fiam édesapjával baráti kapcsolatban maradtunk. Sokan úgy gondolják, hogy a tőlem jóval idősebb Lajossal való kapcsolatom egy apai kompenzáció volt.

Most, hogy már nincs pontosan látom, hogy olyan barátot, szellemi partnert veszítettem, aki egy életre való útmutatót adott. Találkozásunk előtt három házassága volt, melyből négy gyermeke született: három fiú és egy leány. Halála előtt fél évvel hazajött Amerikából legidősebb fia Tamás. Itthon élő Gyuri és Péter fiaival illetve a legkisebb Bányaival együtt készült volna egy közös fotó, ami a gép hibájából nem sikerült. Péter, apja fizikai alkatát, Zsuzsa a kézügyességét örökölte. Egyik gyermek sem akart dobos lenni.

Az utolsó felvétel 2002 márciusában készült róla a Rádió 22-es stúdiójában. A képen Bányai Lajos mellett Szabó Ágnes – a legendás Szabó József zongorista lánya – és Kóródi Iván állnak, a zongoránál Gallusz György és én ülünk.

A halálos ágyán lerajzoltam a kezét. Ez a hihetetlen gyors és jó reflexű „munkásmarok” dobverőre született. Rendkívül jól seprűzött. Latin közben a seprű mellé fogott egy kis csörgőt, amitől az valami fantasztikus tömören szólt!

Munkássága alatt öt dobkottát írt.
Ezek sorrendben:
I. A jazzdobolás alapismeretei (kék) 1965.
II. Ritmusvilág (fehér) 1975.
III. Ritmus improvizációk I. (sárga) 1980.
IV. Ritmus improvizációk II. (sárga) 1985.
V. Szintetizátor – stúdió és koncertdobolás 2000.

Egykori növendékei ma híres dobosok, mint Brunner Győző, Jávori Vimos, Kőszegi Imre, Lakatos Pecek Géza, Solti János, Szentmihályi Gábor, Vígh Tamás stb.

A Bányai Lajos által alapított „Pro Ritmo” aranymedált eddig öten kapták meg. Díja halála után is továbbél, és minden évben megtalálja azt a személyt, aki az ütőhangszerek bűvöletében kiemelkedő zenei teljesítményt.

csárós* – A személyzet azon tagja, aki az érkező és távozó vendégekkel foglalkozik.