Martonosi György és a Dózsa Dobcentrum

1993-ban indult el Budapest XVII. kerületében, a Dózsa Művelődési Házban egy igen rendszeres és céltudatos munka, amely azt tűzte ki céljául, hogy „dobszótól” zengjen a művelődési ház, lehetőleg nagy gyakorisággal.Valójában öncélú indíttatású volt az ötlet, mert akkor telepedtem le végleg a XVII. kerületben, hosszú, külföldön eltöltött évek után. Ebből a szempontból is szerencsés házasságkötésem lehetőséget biztosított számomra, hogy a Dózsa Művelődési Házban megvalósíthassam minden dobbal kapcsolatos elképzelésemet – hiszen feleségem azóta is a Ház igazgatója.

Óriási segítséget kaptam tőle az első lépések megtételéhez, hiszen nem vagyok benne abban a szűk csoportban, akik a magyar zenei életet irányították és ma is irányítják.

Mint „outsider” kerültem kapcsolatba 1994-ben a Hohner Music Magyarországgal, akik a már meglévő nemzetközi Zildjian endorseri szerződésem mellé felajánlották a Sonor lehetőséget. Csodás dobot és sok segítséget kaptam tőlük, melyet igyekeztem tisztességgel megszolgálni az időközben elkészült első Martonosi György első könyvemmel és a Zenész Magazinban írt cikkeimmel.

A Hohner Music és Kármán Sándor Nemzetközi Dobosgáláinak mintájára, de szerényebb lehetőségeim határain belül, a sorozatos kisebb dobos témájú rendezvények mellé kitaláltuk a Dobosok Farsangja elnevezésű sorozatot, melynek óriási sikerű ötödik, jubileumi eseménye február 19-én volt. E rendezvényekhez bemutatókat, kurzusokat csatolunk, mert ezt tartom a legfontosabbnak a fiatalok fejlődése szempontjából.

Nálunk voltak először az országban rendszeresen dobkurzusok, amelyek igen sikeresek voltak. Sajnos a magyar dobtanárok 90%-a teljesen elzárkózik, valamiféle buta önérzetesség lehet az ok, pedig ki kell mondani, hogy nagyon elmaradott nálunk a tanítás. Van azért előrelépés, mert egyre több vidéki zeneiskola tanárai jönnek el diákostól a nemzetközi kurzusokra és a Dobosok Farsangjá-ra. A kitartó munka eredményhez vezetett.

Sok segítséget kapok a hangszergyártó cégek magyarországi képviseleteitől, mert ők hozzák el azokat a nagy neveket, akiktől mind szakmailag, mind emberileg sokat tanulhatunk. Nálunk „divat” volt, hogy a menők átnéznek a maguknál gyengébbnek „tartott” zenészeken.

Hogy mennyire más egy igazi nagy egyéniség, azt bizonyítja a következő személyes sztori, melyet Cegléden élhettem át. A Sonor jóvoltából érkezett a Nemzetközi Ütős Gálára Steve Smith. A repülőtérről autóval hozták Kármán Sándorék házához, ahol jelen lehettem a fogadásán. Amikor kiszállt az autóból bemutattak neki, mint dobtanárt. Elmosolyodott és hóna alól elővett egy összehajtott kottát, majd ezt mondta: „Most voltam dobórán Gary Chaffee-nél, nézt mit talált ki már megint nekem!” Akkor értettem meg igazán, hogy miért mások ők mint mi. Steve Smith a földkerekség egyik legképzettebb és legnépszerűbb dobosa, nem szégyellte elmondani nekem a 100. európai senkinek, hogy dobórán volt! De ez lenne a természetes nálunk is. Ha sok képzetlen kortársam kinyílna és hozzálátna gyakorolni, befogadni az újat, azaz nem is az újat, hanem a helyes módszereket, akkor remény lenne, hogy elindulhatna valami Magyarországon is. Mindig ráfogjuk a rendszerváltozás előtti időkre a lemaradás tényét, okát, de akkor hogyan lehetett a cseheknél, lengyeleknél fejlett az oktatás, hiszen ott is hasonló volt a „KGST”.

Emlékszem, hogy már egész kezdő koromtól zengték az öregek, hogy a gyakorlás és a technika megöli a „feelinget”. Drága Jó Istenem! Milyen ökör voltam, hogy hittem nekik és inkább csajoztam és hagytam magam sodorni a langyos árral. Ma már tudom, hogy az imádott „istenek” Tony Williams, Jo Jones, Art Blakey, Roy Haynes, Elvin Jones, Gadd, Colaiuta, Johnette , „Tain” Watts iszonyúan képzettek és ezért tudják magukat gátlás nélkül kifejezni a hangszerükön. Kevés szókincs csak arra elég, hogy elkérjük a vacsorát!

Ha őszinte akarok lenni hozzátok, akkor be kell vallanom, hogy 40 évesen kezdett nyiladozni a tudatom a dobolás lényegét illetően – azaz akkoriban rémültem meg igazán attól, hogy mennyire nem tudom a szakmát – nemzetközi szinten.

Nagyon sok évet töltöttem külföldön zenészként, melynek túlnyomó részében vendéglátóztam, mint minden magyar zenész, aki külföldre mehetett. Sokan persze „koncertútnak” titulálják azóta is, én vállalom, mert elég nagy kihívás is volt igazán jól megfelelni.

Kísértem nemzetközi baletteket, játszottam amerikai klubokban, holland jazz-kocsmákban, színházakban, hajókon, streap-lokálban, tanultam és tanítottam kinti iskolákban – egyszóval mindent megcsináltam amihoz lehetőséget kaptam. Valójában Finnországban vettem észre, hogy más az oktatás lényege mint nálunk, és akkor kezdtem el begyűteni azokat a kottákat, melyek segítettek abban, hogy bennem is legyen „rendszerváltozás”.

Nagy trauma volt rájönni, hogy mi magyarok bizony elmaradtunk a világtól és pánikszerűen elkezdtem az önképzést.

Első tapasztalataim eredménye lett a „Modern–Dobiskola–1” könyvem, amely valójában összekötő kapocs a régi és az új módszer között. Célomat elértem az első kötettel, mert információkat tudtam továbbítani, és azok is használhatták, akiket a szisztematikus dobolás módszerei még elijesztettek volna. Megvallom őszintén, hogy előnyben részesítem a vidéken élő embereket, mert az ő képzésük volt a legelhanyagoltabb, és még ma is az, annak ellenére, hogy hozzáállásban, szorgalomban, nyitottságban mérföldekkel előzik meg a kicsit öntelt, lusta, hiú pestieket! (Sorry, hogy ennyire őszinte vagyok!)

Tapasztalataimat összegyűjtve, létrehoztam „egyszemélyes” magániskolámat a Drum-Art magániskolát, ahol lehetőségem van azt tanítani, amit az egyedüli helyes útnak tartok. Elképzelésem helyességét bizonyítják az itt járt nemzetközi sztárok bemutatói, és azok a magyarok, akik úttörői lesznek a megváltozott követelmények tanainak terjesztésében. Úgy érzem, hogy kezd beérni a munkánk gyümölcse, hiszen a fiatalok között komoly formátumú dobosok jelennek meg. Kaszás Péter, Dörnyey Gábor, Banay Szilárd, Pusztay Csaba, pár név a fiatalok közül, akiktől azt várom, hogy idővel nemzetközileg elismert művészek legyenek.

A Borlai–Szendőfi duett pedig abszolút „USA” képes, igen nagy tudással rendelkeznek bármilyen mércével mérve, pedig nem tanároktól tanulták tudásuk javát.

Sokat köszönhetek e pár fiatalnak, mert tanulok tőlük, miközben én is adhatok nekik hasznos tanácsokat. Örülök, hogy befogadtak maguk közé!

A Modern Dobiskola-2, közös munkánk Korompay Zsolttal, aki Szanyi János tanítványa volt és igen nagy elméleti tudást mondhat magáénak. Közös kurzusaikon ők magyarázták el elsőnek a szisztematikus dobolás módszereit. Kár, hogy Szanyi János neve eltűnt e körből, nagy veszteségnek tartom! Tőle is sokat tanulhattam. Valójában nagyon elégedett vagyok sorsom alakulásával, mert szakmailag is és a magánéletemben is sikeresnek érzem magam.

Nagy kitüntetés, hogy hatodik éve írhatok a Zenészben, remélem, hogy „közmegelégedésre”. Itt szeretném megköszönni a sok telefont és levelet, no és ez itt a bocsánatkérés helye is azoktól, akiknek nem válaszoltam!

Ameddig szükség van rám, tudásom határain belül igyekezni fogok hasznos dolgokról írni – ezt megígérhetem.

Endorseri sztorim is megnyugtató, mert amikor vissza kellett adnom „szerelmemet” a Sonor Highlite dobot, kicsit „megrogytam” lelkileg. Később kaptam ajánlatot a Yamahától, hogy „félhivatalos” hazai endorser-ként legyek csapattag. Most régi vágyam teljesült, amikor igen kedvező feltételekkel megkaptam a Maple Custom dobot, egy teljesen új Roy Haynes pergővel.

Megint nagy lecke volt, mert nem találtam meg egy hónapig azt a hangot, amire vágytam. Amikor most végre „megvan”, rájöttem, hogy ennek a hangszernek egyénisége, lelke van, nem könnyű meghódítani. Butaság amit írok? Szerintem ez így van, mert most értünk össze – azaz elismerem most kezdek felnőni hozzá. A régi „szeretőt” a Sonor-t kerestem benne, de ő más, büszkébb annál, hogy hasonuljon! Most viszont a cintányérjaimmal vagyok kicsit bajban, mert elhagytam azokat a Zildjiánokat, amelyek lágyak, érzékenyek voltak és az endorseri lehetőségek is végesek, nem kaphatok másikat.

Nagyon szeretem az egyéni hangzású tányérokat, ilyen az Istambul. Magában hordozza az emberi kéz munkáját, az ősi tradíciót. Igazi jazz-es hangzás! Mindig gyűlöltem az uniformizálást, a nagy sorozatszámú hangszereket, talán ezért idegenkedtem a Sabiantól is. Érdekes, hogy a Pálmai Gábornál felfedeztem, hogy a HH széria mennyire emberi, és bizony megtetszett. Hát ilyenek vagyunk mi, kicsit nem normális dobosok!

Én például – és ez titok – a napokban földhöz vágtam a lábdobot. Nem akart velem szóba állni. Ennek ellenére ő intelligensebb módon oldotta meg a problémát mint én. Megengedte, hogy a volt Sonor dobom bőrét ráhúzzam, majd nekem tetsző hangszínt produkált. Okos enged … szindróma. Most boldogok vagyunk, de szerintem ő mosolyog rajtam. Vagy ti is?!

Rájöttem, hogy ilyen kaliberű hangszer esetében, nem lehet szokványos tesztet írni. A tudat-lélek kapcsolat e doboknál már meghatározó lehet. A hangszer tud egy hangot, de a lelkét csak a tulajdonosának fogja odaadni.

Hagyjuk abba? Az hiszem eleget fecsegtem, de a következő számban azért folytatom! …