Újrakezdés – Maria Joao – Mário Laginha Quartet a Művészetek Palotájában

Összegereblyéztük a szavakat a Maria Joao – Mário Laginha Quartet koncertjéről, hogy ne maradjon kimondatlanul az a csoda, amit ott tapasztaltunk.

Sokáig nem találjuk még a szavakat. Most is csak úgy összegereblyézem az enyéimet, hogy rend legyen a kertben, amit Maria Joao tiszteletére alakítottam ki a lelkemben. Mondják, minden vég valaminek a kezdete – a Budapest Jazz Fesztivál nyitónapján szakítottam a barátnőmmel, s nem tartozna ez senkire, ha még aznap este nem lettem volna szerelmes ebbe a portugál énekesmadárba.

Tudom, ez kissé erős kezdés, de mit tegyek, ha Maria gyakorlatilag az első hanggal szíven talál. Bejön abban az erdőszerű szénfekete szoknyájában, mögötte zenésztársai, egy pillanatnyi csend, majd magába szippant a soha nem érzett mélység, amit a zene nyit meg előttem. Maria elképesztő tartományú hangja betölti, befonja a Művészetek Palotájának óriás hangversenytermét.

Az első szám után már szokható a csoda, körül lehet nézni a színpadon. Maria hű zenésztársa a szintén portugál Mário Laginha zongorista. Kettejük kapcsolata amolyan életre szóló zenei barátság, ha kell, hallgatás van, ha kell, csak elharapott felelet, máskor elválaszthatatlan összekapaszkodás. Laginha nem befele forduló, görnyedt zongorista, hanem nyílttekintetű, figyelmes játszótárs, aki partnere minden rezdülésére képes reagálni. Erre szükség is van, hiszen Joao olyan elképesztő utakat jár be, amelyre csak kevesen tudnák követni. Gyermekien cserfes hangja a legváratlanabbul zuhan az öblös mélységbe, ahonnan aztán a gyarló, részeg, szuszogó emberek artikulálatlan beszédével képezi tovább a zenét. A test és a hang olyan mágikus ellentéte ez, amilyet eddig csak boszorkányoknak és sámánoknak tulajdonítottam.

Az esten nagy szerepe van a kvartett dobosának, Alexandre Frazaonak, aki alig észrevehető, finom varázslatokkal, biciklicsengővel, seprűzéssel, shakerrel teszi a koncertet igazi szertartássá. Színes ütőzése nem tolakvó, mégis összetéveszthetetlen, s amikor verőit PVC-csövekre cseréli a tamok felett, a jazzritmusoknak hirtelen törzsi jellege lesz. A bőgős-basszusgitáros Yuri Souza mindeközben a háttérben marad, nem oltja ki, nem súlyozza túl a többi hangot, inkább csak asszisztál.

A hangszeres szólók alatt Maria hátra vonul, de így is végig jelen van, táncol, figyel, zenét hallgat, és nincs benne semmi póz, ő így van jelen a színpadon. Aztán előre jön, a dobos, a bőgős kivonul, és a két barát, Joao és Laginha szívszaggatóan szép duóba fog. Maria egész testével képezi a hangokat, a mélyeket az öléből, a magasakat göndör fekete hajfürtjeiből emeli ki, Mário pedig csöndben visszhangzó pedállal ad szívritmust szépséges akkordjainak. A Művészetek Palotájának hangversenytermében megáll a levegő.

Joao egyedül is képes a csodatételre. Dala inkább monológ, hiszen zenéje is inkább színház. Mintha nem létező énekesek bravúros, érzékeny paródiája lenne, amit látunk-hallunk. Az arcok, a gesztusok, amik rárakódnak Maria rádióképtelen, mégis lebilincselő éneklésére, adják ki azt a hihetetlen összhatást, amit még sokáig nem fogok elfelejteni. Ha már be kell fejezni régi dolgokat, csak így érdemes újba kezdeni.