230 km egy E.S.T.-ért

A RitmusDepo lelkes stábja a bécsi Konzerthausban járt, ahol a svéd jazz legjelentősebb formációja, az Esbjörn Svensson Trio adott frenetikus hangulatú, teltházas koncertet. Az eseményről képben és szóban is megemlékezünk.Hatkor érkezünk a még szinte üres Wiener Konzerthausba. Nem tudható, milyen és mekkora közönség fog összejönni itt másfél óra múlva, de az utcán elhelyezett E.S.T.-plakátokon nem múlik semmi, azok kellőképp figyelemfelkeltőek. Parkolót keresünk, járunk egyet a parkban, aztán egy bécsi kávé még, és máris itt a főműsoridő, amiért három órát gurultunk százzal ülve – „Haladj! előre 230 kilométert”, ahogy a GPS-hang figyelmeztetett tegező modorban.

Most meg hirtelen itt ülünk nullával, lehetünk vagy ezren, és nem szól géphang, nem szól már semmisem, csak a köhögés ellen kiosztott cukorkák papírja zörög halkan a hatalmas, elsötétülő csillárok alatt. A felúszó sarki fényekben három hangszer és három fekete alak körvonala rajzolódik ki. Halk jazzbe kezd a svéd trió. Megborzongok, akárcsak anno a Millenárison, ami azóta már Jövő Háza, de ez a zene ugyanolyan szívsimító-szőrborzoló – vannak dolgok, amiknek nem szabad megváltozniuk.

Esbjörn Svensson zongorajátéka hangról hangra lesz egyre csillogóbb, monoton akkordjai egyik pillanatról a másikra bomlanak ki ágas-bogas, szépséges melódiákká. Ezeken kúszik föl a puha bőgőhang. Dan Berglund nem is pengeti a húrokat, hanem ujjbegyeiből eregeti ki a finom basszust, minden hangjának külön színe van. Magnus Öström végletekig redukált, mégis meghökkentően karakteres dobolása pedig nélkülözhetetlen társ ebben a zenei utazásban.

Az első szám után kitör a tapsvihar, komplett családok, szétpirszingezett kölkök, öltönyös polgárok, káposztaszagú alkeszek egy emberként üdvözlik a világ egyik legjobb jazztrióját. Az E.S.T. 2006-os albumának, a Tuesday Wonderland számai éppoly mélyek és lélekzúzóak, mint akár a ’99-es Gagariné vagy az előző, 2005-ös Viaticumé.

A koncert, mondhatni, inkább tételekre tagolódik, mintsem számokra. A darabokat ugyanis egy-egy szólóimprovizáció köti össze, s ilyenkor érződik igazán, mit is gondolnak ezek a muzsikusok a zenéről. Svensson finom billentéseiből néha föláll, benyúl a zongoratestbe, és egy torzító és sejthetőleg egy „Esbjörn Svensson – jazz-zongorista” feliratú réz névtábla hozzáadásával fémesen zörgő ipari- és üveghangokká festi át a bal kézzel játszott dallamot. Berglund pedig a pedálra tapos és/vagy vonóra vált, aminek hatására a nagybőgő hangja elképesztő metamorfózisokon megy át: egyszer recsegő csellóként, máskor idegborzoló villanygitárként, majd szkreccs-effektként kapcsolódik be a számok menetébe.

Magnus Öström letisztult játéka esszenciálisan foglalja magába az E.S.T. stílusát. Az alap felszerelést – egy pergő, két tam, lábdob, pár alap cin – csupán egy halformájú fémekből kirakott gongsor fejeli meg. Ezeken varázsol Öström, seprűvel, filces verővel vagy épp ujjperccel. Katatón zakatoló ritmusai szinte éltetői az elhangzó daraboknak, leheletfinom rezdülései, váratlan kitörései a lélekkel teli zene szívveréseiként rajzolódnak ki előttünk. Öström szólója sem öncélú dobparádé, hanem a koncert dobra, emberi hangra és ezek visszhangjára írt külön tétele, a nagy történet egyik lebilincselő fejezete, melyből végtelen természetességgel nő ki a folytatás.

A triót nálunk háromszor, Bécsben csak kétszer tapsoltuk vissza, de itt talpon állt az egész Konzerthaus, mindenhonnan indiánüvöltés és bravó szólt. Odakinn az aulában aztán csöndes gyűrűbe fogják az autogramot osztó zenészeket, majd kiürül a fényes koncertpalota, mi beszállunk kocsinkba, és három balra és kettő jobbra után megszólal az ismerős hang: „Haladj előre 230 kilométert!”. Ez azonban már egy másik 230 kilométer, mint idefelé. Velünk utazik az E.S.T. Irány Budapest.