DT-koncert, izzadságszag nélkül  

Városligeti csendrendelet ide vagy oda, a Dream Theater nagyon odatette magát a PeCsában, és végre a hangzással sem volt baj. A legendás metálbanda sötétedésig tolta a hibátlan muzsikát. Szöveges- képes beszámolónk itt.Aggodalmas, sűrűn az ég felé vetett pillantások fogadtak a PeCsához érve, de az időjárás végül ötödször is kegyes volt a progresszív metal legmeghatározóbb csapatához és rajongóihoz. Az aggodalom nem volt indokolatlan, hiszen ezúttal nem is akármilyen koncertre számíthattunk: a Dream Theatert a csapat első lemezén éneklő Charlie Dominici és friss csapata vezette fel.

A Városliget környékén életbe lépett új "csendrendelet" miatt már jó előre beharangozták, hogy időben kezdődik majd a buli, de hogy Dominiciéknak 7 óra előtt öt perccel színpadra kellett állniuk, kicsit azért túlzás. Volt is meglepetés a még vígan sörért sorban álló fiatalok között.
Nem tudom, hogy a túl korai kezdés miatt, vagy mert elveszett az "öreg pacsirta" rutinja, de sajnos a várakozások alatt teljesítettek. A frontember után szimplán Dominicinak elnevezett banda az "O3 A Trilogy Part 2" című lemezét mutatta be az alig több mint félórás koncerten. Az alkotást úgy kell elképzelni, mintha Dream Theatert hallgatnánk a 90-es évek közepéből, old school énekléssel, 2007-es hangzással – Egyszerűen zseniális! A lemez megdöbbentő ereje után viszont az előadás jó szívvel is csak közepesnek volt nevezhető. A fiatal magyar közönség számára egyelőre ismeretlen muzsikusokból álló csapat profi volt, atom pontosan hozták a matekozós prog-témákat, de mégsem jött át az az elemi erő, amire a lemez után joggal számíthattunk. Mindenesetre kultikus volt látni egy ilyen prog-hőst, de a katarzis elmaradt, és a közönség sem igazán vette a lapot.

A progresszív metal atyjának tartott Dream Theater június 4-én dobta piacra új lemezét, Systematic Chaos címmel. Jól reprezentálja az album címe a tartalmat: az avatatlan fül számára sokszor kaotikusnak tűnhet a matéria, ám kétségtelenül nagyon szigorú rendszerbe szorított muzsika ez. Jellemző ez az ambivalencia az amerikai társaság mostanra több mint 20 évet felölelő munkásságára és rajongóira is, de erről majd később.

Az este első komolyabb felhördülése akkor történt, amikor Mike Portnoy dobos legújabb hangszeréről lerántották a leplet. (Ez a pillanat mára szinte egy DT koncert szerves részévé vált. Kicsit olyan, mint amikor egy szobrot avatnak.) Az első tapsot a grandiózus méretű, Mirage Monster névre keresztelt dobfelszerelés kapta. Néhány másodperccel később a koncert egy montázs-intro után, meglepetésre, nem az aktuális album kezdődalával, hanem a zenekar számára egyértelmű világhírnevet hozó Scenes From a Memory lemez instrumentális nyitányával, és az album azt követő dalával indult. A hatás nem maradt el: a teltházas PeCsa egy emberként emelte magasba a kezét, és elkezdődött a szűk kétórás őrjöngés.

A zenekar hozta a szintet. Minden egyes dalt tökéletesen nyomott a banda. A Dream Theater sosem volt az a "színpadfelszántós" társaság, de a mostani bulin talán még a megszokottnál is statikusabb volt a színpadkép. Ennek ellenére azonban elemi erővel sújtott le a csapat. Ez valószínűleg köszönhető volt annak is, hogy végre olyan minőségben szólalt meg a társulat, amit ez a műfaj valóban megérdemel (ez volt életem hatodik DT-koncertje, és eddig minden alkalommal csapnivaló volt a sound.)

A bemelegítő dupla dal után a klasszikus Take the Time c. dal csendült fel a mára kultikussá vált Images and Word albumról – A tömeg ezt is meghálálta. Jött azonban az ellenpont, amikor az énekes James LaBrie bejelentette, hogy eljátszanak néhány dalt a friss lemezről. Mint korábban említettem, "érdekes" rajongói vannak a DT-nek. Meggyőződésem, hogy a magukat "hithű" dreamesnek nevező rajongók mind skizofrének. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy van az, hogy minden alkalommal, amikor újlemezes dalokat jelent be egy koncerten a banda, hirtelen alább hagy a nézők lelkesedése, már-már hümmögés uralkodik a nézőtéren, de amikor felcsendül egy dallam az előző sorlemezről, rögtön lelkesedés tör ki a tömegből. Mintha le lennének maradva… Nem hiszem, hogy ennyire romlana a színvonala az egymás után következő lemezeknek. Sőt! Lehet, hogy kicsit inkább lassú befogadó az egyébként mérhetetlenül lojális közönség… Sznobizmus a köbön.

Jöttek tehát az új dalok: Constant Motion, The Dark Eternal Night. A maximálisan teljesítő zenekar játékán a Dark Eternal Night rettentő progresszív futamaiban lehetett még némi bizonytalanságot érezni, de tudjuk be ezt annak, hogy a turné harmadik koncertjén voltunk jelen. Eme kis szőrszálhasogatást leszámítva azonban olyan erővel csapott le a két dal, hogy azt hiszem, aki eddig szkeptikus volt az egyébként fantasztikus új lemezt illetően, azt most meggyőzték.

Ezután következett az Endless Sacrifice a Train of Thought albumról (megint az érthetetlen rajongói viselkedés: eszelős lelkesedés, holott amikor megjelent a lemez szénné fikázták azt is). Elhangzott az I Walk Beside You című, kicsit lazább szerkezetű, dallamosabb nóta az Octavarium lemezről, majd számomra eljött az est fénypontja: nagyon finom, jazzy jammeléssel vezették fel a Sourronded című klasszikust, majd egy teljesen áthangszerelt változatban hallgathattuk meg a nótát, amit végül újabb jammelés követett, és egy Marillion dalból kiragadott részlettel zárult. Zseniális volt! Itt bizonyította be ismét a banda, hogy nemcsak állkapocshullasztó, matekprofokat megszégyenítő, 4.000.000 BPM-es, káprázatos, ugyanakkor bemagolt futamokra, és sokszor öncélúnak tűnő, sötét zúzdára képes, hanem tökéletes ízléssel nyúlnak a nagyon finom, dallamos, improvizatív témákhoz is.Vissza a Földre: jött a Panic Attack című keményebb darab, majd az új lemez "slágerének" nevezhető, zseniális refrénnel megáldott Forsaken, és a ráadás előtti utolsó dal, a majd’ negyedórás Home.

Pár perc tombolás után ismét a színpadon termett a Dream, és egy rövidke billentyűs felvezetés után belecsaptak a The Spirit Carries On című dalba. Azt hiszem méltán nevezhető ez a nóta a Dream Theater himnuszának. Minden kéz a magasban, öngyújtózás, üvöltve éneklés, minden, ami kell. De hát egy metalkoncert nem érhet véget lassú érzelmes dallal, így a koncertet 10 óra előtt néhány perccel, az As I Am című kőkemény opusszal zárták.

Azt kell, hogy mondjam, minden alkalommal fantasztikus élmény látni ezt a supergroupot. Minden tag maximálisan teljesített, de kicsit mintha érződne, hogy öregszenek a srácok (Tény mondjuk, hogy a csapat legfiatalabb tagja is idén lesz 40). Kiemelném a fantasztikusan teljesítő James LaBrie énekest, aki sok éves mélypontja után – állítólag komoly hangszálproblémái voltak – ismét kitűnően dalol. A többiek: John Petrucci – gitár, John Myung – basszusgitár, Jordan Rudess – billentyűk, hozták a kötelezőt, ahogy Mike Portnoy is, de mintha ő is kicsit lehiggadt volna. Nem bohóckodta végig a koncertet, ahogy régebben mindig, hanem – bár a dobverő dobálás megvolt – nagyon koncentráltan, összeszedetten nyomta a dalokat. Egy dologról nem bírt leszokni: a köpködésről.

Nagyon vártuk, hogy – ha már néhány koncerten a volt énekes vezeti fel a DT-t – lesz egy kis rocktörténelem, és látunk valami közös produkciót Charlie Dominicivel, de ez sajnos elmaradt (Amióta elváltak útjaik egyetlen alkalommal volt ilyen: 2004. március 6-án Los Angelesben, amikor a közösen elkészített When Dream and Day Unite című lemez megjelenésének 15. évfordulóját ünnepelték). A buliról végül úgy mentem haza, hogy hihetetlen, hogy több mint húsz év együtt zenélés után – sok rajongóval ellentétben – még mindig nem érzem az izzadságszagot.
Biztos, hogy legközelebb is elmegyek megnézni őket, mert abban végképp megerősítettek, hogy egy Dream Theater koncerten nem érhet igazi csalódás.

P.s.: ezt a "csendrendeletet" azért át kéne gondolni, mert nem volt annyira feelinges, hogy éppen vége lett a koncertnek, mire besötétedett.

Setlist:
Overture 1928
Strange Deja Vu
Take The Time
Constant Motion
Dark Eternal Night
Endless Sacrifice
I Walk Beside You
Surrounded
Panic Attack
Forsaken
Home
———————–
The Spirit Carries On
As I Am