A sport-bop világbajnokai

Miért nagy Joshua Redman? Honnan jött és hová tart? És mi az a sport-bop? Mindezt megtudhatjátok, ha elolvassátok Greg cikkét, mely már nem épp a legfrissebb, de mindenkinek tartogat érdekességeket Redman legutóbbi budapesti koncertjéről és magáról a muzsikusról.A sport-bop világbajnokai
A Joshua Redman Trio Budapesten

Joshua Redman 2007. november 10-én a Millenáris Teátrumban lépett fel akusztikus triójával. A koncert 15 évnyi kihagyást kárpótolt a magyar közönség számára: a szemtelenül fiatal zenészek frenetikus repertoárral, elképesztő dinamizmussal, lenyűgöző eleganciával és hihetetlen lazasággal bűvölték el a hallgatóságot. A bebop, a hard-bop és a neo-bop után általuk megszületett: a sport-bop.

Joshua Redman, világhírű jazz szaxofonos 38 évvel ezelőtt a californiai Berkeley-ben látta meg a napvilágot. Az afrikai-amerikai-zsidó származású zenész édesapja, Dewey Redman legendás jazz muzsikus volt, édesanyja, Renee Shedroff táncosnő és könyvtáros. Josh-t anyja egyedül nevelte fel a napsütötte nyugaton, míg apja Ornette Coleman, Charie Haden, majd Keith Jarrett bandájában játszott a keleti parton. Így a fiú az apa munkásságát szinte csak az otthon hallgatott lemezekről ismerhette. A kis Redman mindvégig kitűnő tanuló volt, és a zene is egész korán foglalkoztatni kezdte. Ötéves korában az ázsiai stílusokkal ismerkedett meg először, majd furulyázni, gitározni és zongorázni is megtanult. Tízévesen a klarinét, egy évre rá már a tenor szaxofon volt a kedvenc hangszere. Iskolai tanulmányai mellett a gyakorlásra viszont nem nagyon jutott ideje. A Berkeley Gimnáziumot követően a Harvard Egyetem társadalomtudományi karának hallgatója lett. Itt Bostonban a pezsgő zenei élet valósággal magával ragadta, s a nyári szünetekben gyakran jammelt együtt a Berklee College of Music diákjaival.

Miután Redman a Harvardon summa cum laude minősítéssel végzett, felvételt nyert a Yale Egyetem jogi karára, de ezen tanulmányait már soha nem kezdte meg. Halasztást kért, s közben 1991-ben Washingtonban megnyerte a Thelonius Monk Nemzetközi Jazz Szaxofon Tehetségkutató Versenyt. Ekkor végleg eldöntötte, hogy zenésznek áll. Hihetetlenül jól tette, hiszen öt évvel később már ugyanennek a versenynek a zsűrijében ült Wayne Shorter és Joe Lovano mellett! Végül New Yorkba költözött, s első két önálló albuma ugyanabban az évben, 1993-ban jelent meg a Warner Bros. kiadásában. Már profi karrierje hajnalán olyan társakkal dolgozott együtt, mint Pat Metheny, Charlie Haden, Billy Higgis, Christian McBride, Brad Mehldau vagy Brian Blade. Különböző felállású triói, kvartettjei, az Elastic Band, valamint az SFJAZZ Collective mind-mind meghozták számára mindazt a jól megérdemelt elismerést, amelyet egy fiatal, tehetséges és intelligens muzsikus kaphat. Jelölték Grammy-díjra, szerepelt mozifilmben, illetve 1997-ben feleségül vette Gabrielle Armandot, aki abban az időben a GRP Records marketing igazgatója volt.

Az idén megjelent „Back East” című lemez Redman első akusztikus trió-felállásban készített felvétele. Az album tizenegy számot tartalmaz és három különböző ritmusszekciót vonultat fel, melyben további híres vendégművészek is közreműködnek (Chris Cheek, Joe Lovano, Dewey Redman). A neo-bop anyag koncepciója a példakép Sonny Rollins előtti tisztelgés, aki ötven évvel ezelőtt először hagyta ki a zongorát az együtteséből s lépett fel szaxofonjával mindössze egy bőgő és egy dob kíséretében. A CD-n többek között John Coltrane, Wayne Shorter, Stan Getz és Joshua Redman szerzeményei hallhatók. A sors szomorú fintora, hogy Dewey Redman nem sokkal a felvételeket követően hunyt el. Élete legutolsó művét – amely az album záróakkordja – az alt szaxofonra írt „GJ” című szólót unokájának dedikálta.

A Millenáris Teátrumban megrendezett koncert előtt joggal gondolhattam, hogy ezen lemez nótáit hallgathatjuk meg élőben is. Nem lett igazam, de korántsem bántam! Már a trió felállása is unikumnak számított, hiszen a két fiatal kísérőzenész, a fekete brooklyni dobos, Gregory Hutchinson – aki már Josh legelső szólóalbumán közreműködött – és az izraeli bőgős, Omer Avital nem játszanak az aktuális albumon. A közel másfél órás, teltházas előadás hét nótát és egy ráadást tartalmazott. Rögtön az első szerzemény egy jól ismert Kurt Weill-interpretáció volt, mégpedig az 1928-ban íródott Koldusopera „Mack The Knife”-ja. A kellemesen sodró ritmusú, új intróval és dallamsorokkal kiegészített standard előadása során mindhárom elegáns zenész megcsillogtathatta a tehetségét. A tenor szaxofon által elmesélt történetet középtájban egy hosszabb és igazán kreatív felfogású nagybőgő szóló szakította meg, majd visszatért a főtéma, és a dal végére egy igazi szóló-kavalkád alakult ki a színpadon.

Egy vibráló, latinos hangulatú Redman-szerzemény, a „Two Track Mind” következett ezután. Greg rendesen megdolgozott ebben a számban Tama dobszerkóján és Zildjian cinjein. A zenész fekete öltönyben, fekete ingben és fekete nyakkendőben érkezett a színpadra, s hamarosan rettentően elkezdett folyni róla a veríték. Hát, nem csoda… Nagyszerű, pontos és rendkívül kreatív szólóival elkápráztatta a nagyérdeműt, s érdekességképp a dobverők mellett néha kézzel is besegített a pergő, a tamok és a cinek megszólaltatásában. A bőgős Avital néha kottából játszott. Ez is mutatta, hogy ő az új fiú a csapatban, azonban ez egyáltalán nem befolyásolta negatívan csodálatos teljesítményét.

Josh az együttes bemutatását követően elmondta, hogy micsoda öröm és megtiszteltetés számára ismét Budapesten zenélni, hiszen karrierje elején, 1992-ben járt itt először. Legújabb lemezéről ezután két szerzemény következett: a keleties hangzású és nagyon fülbemászó, szoprán szaxofonon előadott „Mantra #5”, illetve a rendívül gyors, tenoron fújt bebop nóta, a „Trinkle Tinkle” Thelonius Monktól. Mindezek után Joshua eljátszotta élete legelső szerzeményét a „Soul Dance“-t, amelyet ugyanabban az évben írt, amikor először Magyarországon járt. A sejtelmes szoprán témát megfelelően támogatta az erős és karakteres dob és basszus. Josh szerint a zenében kiemelt fontosságú a szólista és a kíséret közötti interakció, hiszen improvizációit a ritmusszekció folyamatosan és nagymértékben inspirálja. Omer rendkívüli muzikalitást sugárzó bőgő szólójával indult a következő, „Wagon Wheels” című nóta, amelyet annak idején Sonny Rollins adott elő legendás, „Way Out West” albumán. A ráadás előtt a „Herb And Roots”-ot hallgathattuk meg, amely egy Redman által írt pörgős és felfokozott tempójú dal, elképesztő dobszólóval kiegészülve.

Joshua mindvégig nagyon szépen fújt, jellegzetes, letisztult hangszíne, precíz tempója és kiemelkedő improvizációs képességei lenyűgözték az őt élőben hallgató hazai közönséget. Az utolsó „Odd Man In”, szinte már-már rockosnak mondható számban az intró során olyan egyedi – már-már kétszólamúnak ható – technikával szólaltatta meg hangszerét, amelyet még nem nagyon hallhattunk eddig mástól. A szólói során alkalmazott, egyhelyben végzett, sportos lépései pedig nyugodtan beillenének a Monty Python „hülye járásai” közé. A teljes koncert alatt a trió által sugárzott nagyfokú profizmus és abszolút lazaság szinergiáját hihetetlen zenei alázat kísérte. A mindvégig szimpatikus és magabiztos Joshua a koncert végén a szokásos tiszteletkörök után elköszönésképp még ennyit mondott: „Peace, Love, Soul.”.

Setlist
Mack The Knife >
Two Track Mind >
Mantra #5 >
Trinkle Tinkle >
Soul Dance >
Wagon Wheels >
Herbs And Roots >
Odd Man In