Donászy Tiborral – INTERJÚ

Lehet azon vitázni, hogy Donászy Tibi mennyire releváns személyisége napjaink dobos társadalmának, de az vitán felül áll, hogy nevének és munkásságának említése nélkül nem jellemezhetjük a hazai dobos társadalmat. Figyelembe kell vennünk – és nem csak őt, mert hajlamosak vagyunk a napi – és valljuk be könnyen felejthető – sikerekért lelkesedni, úgy, hogy a szakma valódi nagyjai mellett rohanunk el még csak köszönésre sem méltatva őket. Tibi példája talán a legszembetűnőbb mind közül, de lehetne a sort folytatni. (Sajnos.) Örülök, hogy van egy kiadvány, amely nekünk dobosoknak szól és végre szétnézhetünk a saját házunk táján elrendezve tisztázatlan dolgaink. A lelkes és építő jellegű szándékért köszönet illeti a szervezőket.

Amennyire figyelemmel kísértem pályafutásodat kevés nagy interjú készült veled, ezért nagyon érdekelnének a kezdetek. Hogyan is lettél dobos?
A dobolási mániám a szakközépiskolában kezdődött. Talán kevesen tudják rólam, rólunk, hogy a Gerendás Petivel egy osztályba jártunk a szakközépiskolában. Az egész zenei iránti szeretet és elkötelezettség akkor lett úrrá rajtunk. A szünetekben, iskola után, a gyakorlatokon folyamatosan járt a kezünk. A Peti kívülről tudta szinte az összes Beatles dalt és miközben ő énekelt és „dobon” kísértem. Hamar híre ment a suliban és szinte a csodánkra jártak. Született egy iskola zenekar is melynek alapító tagjai lettünk, de sajnos csak egy fellépést élt meg a csapat.

Milyen hangszereitek voltak?
Kölcsönöztük őket. A Petinek volt gitárja egyedül, de a probléma nem a gitárokkal volt, a gondot már akkor is a dob okozta.

Akkor még lehetett hangszereket kölcsönözni a városban?
Igen. Hirdetés útján találtunk egy tagot a Baross utcában, aki hangszerkölcsönzéssel foglalkozott. Hihetetlen állapotban kerültek elő a hangszerek a D lakásából. Emlékszem a pergő- és a lábcinállványt a spejzből szedte elő a lekváros üvegek közül. Ettől függetlenül nagyon örültünk neki, hogy van dobunk. Sajnos orgonát nem sikerült szereznünk így csak trióban tudtunk fellépni.

A zenélés közben a színpadon döntötted el, hogy ezt akarod csinálni?
Érdekes módon nem. Az igazán komoly lökést az adta, hogy rendszeresen jártunk a Láng Művházba, ahol a Hungária koncertezett. Ez még a rockosabb Hungária volt, amelyben a Szűcs Anti gitározott és a Fekete Gabi dobolt. A Gábor olyan elementáris erővel dobolt, hogy azonnal magával ragadott a lendülete. Akkor határoztam el végérvényesen, hogy én is dobos akarok lenni. A Németh Gabihoz is jártam tanulni, akinek többszörösen is sok mindent köszönhetek, mert például az ő révén sikerült Kovács Gyula magánnövendékévé lennem, ami egy kiemelkedő, mai napig meghatározó inspiráció volt az életemben.

A kölcsön szerkót gondolom vissza kellett adni, hogyan alakultak tovább a dolgok?
A jól bevált újsághirdetés alapján találtam egy zenei munkaközösséget, ahová beiratkoztam, de annyira gyalázatos volt az oktatás, hogy hamar búcsút mondtam neki.

Nem kerestél másik tanárt?
Másképpen alakult a helyzet. A Gidófalvy Attilával egy helyről, Alsó-Gödről származunk. Kétsaroknyira laktunk egymástól. Rendszeresen haverkodtunk, focizgattunk, ahogy az egyívású fiúknál szokás. Amikor és dobolgatni kezdtem a Gidó már híres zenésznek számított, komoly zenekarokban „pengetett”. Valaki egyszer a brancsból szóba hozta, hogy én meg dobolgatok otthon a székeken meg a hokedliken. Az Attila erre felajánlotta, hogy majd egyszer összejövünk és zenélgetünk valamit. Ezek után történt egy nyári napon, hogy vonattal mentünk át Verőcére az Attilával, amikor is eldicsekedtem neki, hogy le tudom dobolni a Deep Purple-től a Fireball címu számot. Nem akarta elhinni de én annyira bizonygattam, hogy ott a vonaton kezem-lábam csapkodva eldoboltam a nótát. Nagyon megtetszet neki és azonnal elkezdett egy új zenekart szervezni. Szabadkoztam, hogy nekem nincs dobom és otthon a székeken tanultam meg csak, bíztatott, hogy semmi gond majd mindent elrendezünk. Ezek után jött az első Dubán dobszerelés, nem kis harc árán, mivel édesapán igencsak ellene volt a zenész karrieremnek. A nevelő anyukám harcolta ki végül is a dobot, mondván, ha a gyereknek ilyen hajlamai vannak, akkor ezt támogatni kell. Meglett a hangszer és akkor összeállt az első banda. Szerzett egy basszusgitárost az Attila és trióban Emerson Lake & Palmer nyomdokain próbáltunk meg elindulni, úgy hogy az Attiláék verandáján próbáltunk.

Mi volt a formáció neve?
Gidó 74 volt a nevünk. Gyakorlatilag ettől a zenekartól kezdve számolom a zenéléssel eltöltött időszakot az életemben. 1975-ben kaptam meg a működési engedélyemet, az ORI engedélyt, ami óriási szó volt akkor. Volt az OSZK engedély a „vendéglátós” muzsikusok számára és volt az ORI engedély a koncertező zenekaroknak. Az engedély megszerzése után elkezdtünk koncertezgetni, de sajnos elég kevés fellépésünk volt. Közben az Attilát hívták a Teátrum nevű zenekarba gitározni. Akkor már ebben a zenekarban dobolt a Németh Gabi, akit közben áthívtak a Skorpióba és így az Attilának sikerült engem magával vinnie a Teátrumba.

A Teátrum után következett a Beatrice?
Igen. A Beatrice-be is tulajdonképpen az Attila révén kerültem. A Feró hívta őt billentyűzni az Attila meg vitt magával engem is a próbákra. Egyszer valami nótának a felvételére készültek éppen, de a zenekar dobosa még nem érkezett meg. Kérdezte a Feró, hogy tudok- e dobolni? Mondtam, hogy igen, mire a dob mögé ültetett és elkezdtük a nótát játszani. Nagyon megtetszettem a Ferónak. Fiatal voltam és rutintalan de ő látott bennem fantáziát. Kapóra is jöttem neki, mert már küszöbön volt a bandában a dobos csere.

Ez még az ős Beatrice volt, amelyik diszkó nótákat játszott?
Igen. Ekkor még a Beatrice egy női zenekar volt. Csuka Mónika, aki a Feró akkori felesége volt, énekelt és funky és diszkó slágereket játszottunk, de már az AC/DC erőteljes rock behatása nagyon foglalkoztatta a Ferót.

Küszöbön volt a stílusváltás?
Igen. Nem sokkal utánunk került a zenekarba a Miklóska Lajos és a Lugosi Laci és ezek után megtörtént a teljes stílusváltás, amit nagyon rossz szemmel nézett az akkori hatalom. Nagyon szúrta a szemüket, hogy mi mindenféle bőrcuccokban kifestve lépünk a színpadra. Persze a közönségnek nagyon tetszett, amit csinálunk és egyre többen jártak a koncertjeinkre, ami még inkább kiváltotta a hatalom ellenérzését a zenekarral szemben. A sajtó igyekezett minket teljesen lejáratni különböző kitalált történetekkel, amelynek az lett a vége, hogy ugyan nem tiltották be a zenekart, de küldtek az ország összes kultúrházának egy körlevelet, hogy nem ajánlják a Beatrice nevű zenekarnak a fellépési lehetőség biztosítását. Akkor egy ilyen körlevél után egy kultúrház igazgató sem vállalta fel annak az ódiumát, hogy felléptesse a zenekart. Nyíregyházán volt egyetlen egy szervező, aki vállalta a veszélyt és rendszeresen koncerteztette a zenekart.

Ez az ellehetetlenülés okozta végül a zenekar feloszlását?
Részben igen, mert mindenkinek élnie kellett valamiből és szépen lassan mindenki talált magának másik bandát, ami fontosabbá lépett elő, mint a Beatrice.

Mi történt a Beatrice után?
Ekkor következett a Rolls Frakció. Kiskunhalasra kellett lejárnom, mert ott volt a zenekar központja. Igen érdekes periódus volt, mert olyan egyedi hangvételű zenekar, mint a Rolls azóta sem alakult az országban. Igen erős politikai nyomásnak volt kitéve ez a zenekar is, mert a szövegei nagyon komoly politikai töltettel bírtak. Nem olyan régen jelent meg egy régi Rolls lemez reprint kiadása és a szövegeket újra meghallgatva még ma is roppant szókimondónak tűnnek, hát még akkor.

A Rolls frakció is a „rendszer” áldozatává vált, mi következett számodra ezután?
Következett a P. Mobil két évig.

Melyik korszaka volt ez a Mobilnak?
A Honfoglalás. Ezt követően ismét a Feróval közösen kezdtünk dolgozni, ami egy roppant érdekes vállalkozás volt. A Feró kitalálta, hogy csináljuk meg a Hamlet rockos feldolgozását magyarul. Rengeteget dolgoztunk vele és nagyon nagy reményeket fűztünk hozzá, de az utolsó pillanatban megvonták az ígért állami támogatást és így csak a nagylemez jelenhetett meg. A darabot színházban már nem sikerült bemutatnunk, sajnos. Annak örülök azonban, hogy legalább a korong megmarad az utókor számára.

Ezután lépett be az életedbe az Edda?
Tulajdonképpen igen. Igaz, az Attila már korábban hívott engem az Eddába, amikor még a Beatricében doboltam, de engem akkor a Deep Purple-be sem lehetett volna elcsábítani. Nagyon bensőséges kapcsolat fűzött engem a Ricséhez. Mikor másodszor keresett meg igent mondtam neki és kezdetét vette a pályám talán a legcsodálatosabb időszaka.

Sokan úgy tudják, hogy te alapító tagja voltál az Eddának…

Nem ez nem igaz. Amikor engem az Attila másodszor hívott, akkor már ők pesti zenekar voltak. Megkaptam a 6. lemezüket, hogy hallgassam meg és nagyon tetszett. Tudtam, hogy nagyon jó zenészek vannak a zenekarban. Közben többen felhívták a figyelmemet, hogy a Pataky nem egy egyszerű eset, de én igent mondtam a felkérésre. Tudtam, hogy egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Nagyon dinamikus fejlődésben volt az Edda akkoriban. Irigylésre méltó volt az a hatalmas gépezet, ami a zenekar mögött állt.

Tíz évet voltál az Eddában…
Igen ‘86-tól ‘96-ig. Fantasztikus tíz év volt, igaz a végén már egyre erőteljesebb ellentétek feszültek a zenekaron belül és el kellett válnunk egymástól, de ettől függetlenül csodálatos korszak volt. Olyan helyeken koncerteztünk, ami maga volt a csoda. A Szovjetuniótól az USA-ig szinte mindenhol koncerteztünk. A szó igazi értelmében sztárként kezeltek minket amerre csak jártunk. Az Edda után ismét összehozott az élet a Gidóval és a Varga Janival, akinek ZZ Top-os ötletei voltak.

Ez volt a Cikk-Cakk Campani…
Igen. Én maximálisan benne voltam a dologban, mert tetszett a zene, és jó arcokkal voltam körülvéve. Csináltunk a nagyon jó lemezanyagot, de sajnos ez a formáció is dugába dőlt, mert nem volt mecénás aki támogatta volna a lemezünk megjelenését. A mai napig létezik a banda és néha még koncerteket is adunk motoros találkozókon és egyéb fesztiválokon, de sajnos állandó koncertjeink nincsenek. Klasszikus értelemben nem működik a banda. A nagybetűs ZENEKAR az életembe jelenleg a Tunyogi Rock Band, ahol a hazai rock zene „őskövületeivel” közösen fáradozunk a műfaj életben tartásával. Igyekszünk a helyzet adta lehetőségeket kihasználni, melyek még itt-ott fellelhetőek az országban. Gyakran adunk koncerteket Erdélyben és a Kárpátalján is, ahol a rockzene még mindig népszerűbb, mint a modern irányzatok.


Ezzel el is jutottunk napjainkig.
Igen de most gyorsan had kanyarodjak vissza még a Ricse második korszaka utáni időkhöz, ahol találkoztam életem második legnagyobb zenei értelemben vett szerelmével a Gépfolklórral. Történt egyszer, hogy valamiért lementem a Fővárosi Művházba, ahol próbált a zenekar. Amikor véletlenül meghallottam őket játszani azonnal megfogalmazódott bennem, hogy én ebben a zenekarban részt akarok venni, én ezt akarom csinálni. Annyira magával ragadott az a ritmusvilág, amelyben ők zenéltek, hogy azonnal a hatása alá kerültem. Sikerült bekerülnöm a zenekarba és csodálatos dolgokat hoztunk létre. Sajnálatos módón a Gépfolklór is tetszhalott zenekar, pedig nagyon komoly lehetőségeket kaptunk Hollandiából, amelyek nem váltották be a hozzá fűzött reményeket.

Mennyire van benned csalódottság az elmondottak után, hiszen kudarcok sorozatának is felfogható az, amit elmeséltél?
Kudarcok sorozata valóban, de ennek ellenére több volt a sikerélményem, mint a valóságos kudarc.

Mi adott erőt a továbblépésekhez?
A belső invencióim. A zenélést, a dobolást nem divatból csinálom, hanem elsősorban magam miatt. Visszatekintve a múltamra, ha másképpen történtek volna bizonyos események az életemben, akkor is ugyan ez az ember lennék, aki vagyok. Ha mondjuk, kimaradt volna az életemből az Edda akkor is mindent ugyanúgy csinálnék. Igaz nagyon komoly szakmai és anyagi elismerésekben részesültem, mert egy Magyarországi szürke eminenciásként olyan nagynevű hangszerforgalmazók képviselője lehettem, melyekről korábban csak álmodozni mertem. Először a Szabó Juditéktól (Hohner Music, a szerk) a Sabian, azután a Yamaha és most már hat éve már, hogy a Premier és a Paiste endorsere vagyok. Régen, amikor még a Beatrice idején az egyszerű kis Amati dobszerkómat és a repedt cintányérjaimat hurcolásztam magammal nem gondoltam volna, hogy egyszer még endorser leszek.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy te voltál az a dobos Magyarországon, aki a legtöbb cintányérral büszkélkedhetett a színpadon a koncerteken. Egy időben az irigyeid között még az a mondás is járta, hogy a Donászynak már csak a feje főlé kéne egy cintányér, hogy ne ázzon meg ha esik az eső…
Mindig szerettem az ilyen jellegű kijelentéseket, de például ezt még nem hallottam. Jó néhány csipkelődő megjegyzést kaptam akkoriban a cintányérjaimra vonatkozóan. A leggyakrabban azt mondogatták, hogy azért van annyi tányér felrakva, hogy akár merre csapkodok mindig eltaláljak egyet a sok közül. Sohasem érintettek komolyan az ilyen kijelentések, mert aki végig nézi a munkásságomat, beleértve a hamarosan megjelenő videokazettámat is, láthatja, hogy a sok cintányér nálam nem megalománia. Számtalan alkalommal kaptam, és kapok olyan visszajelzéseket dobosoktól, hogy a koncertet végignézve megváltozott a véleményük a cintányérok számáról. Még az egészen egyszerű zenét játszók is belátták, hogy szükség lehet a zenei hangzás sokszínűbbé tételében a több cintányér alkalmazására.

A mai napig megvan még a „legendás” cintányér parkod?
Természetesen igen, de már közel sem akkora, mint az Edda idején. Más volt a helyzet az Eddában, mert nagyszínpados bulik voltak, ahol a megjelenésre is tekintettel kellet lenni. A dobszerkóm volt mindig a színpad középpontjában, ami látványelemként is fokozta a zenekar megjelenését.

Az előbb utaltál a hamarosan megjelenő videokazettádra. Elmesélnéd bővebben, hogy mi is ez valójában?
Ez a kazetta egy régi álmom megvalósulása. Évek hosszú sora óta tervezgettem már egy összefoglaló anyag elkészítését, de vagy pénzem nem volt rá, vagy időm nem volt hozzá. Most úgy tűnik minden együtt van ahhoz, hogy megjelenjen ez a kazetta. Nem vagyok vallásos ember, de hiszek abban, hogy mindennek van miértje. Nagyon örülök neki, hogy most készült csak el a kazetta, mert ha korábban jött volna létre, akkor nem kerültek volna rá azok a dolgok, melyek mostanra értek meg bennem. Sokkal érettebbnek és tapasztaltabbnak érzem magam, ami jót tett a kazettán hallható és látható anyagnak.

Ez egy oktató videó, vagy egy Best of Donászy gyűjtemény?
A szó klasszikus értelmében véve nem oktató videó, de vannak rajta oktató jellegű részek. Nem az alapoktól kezdem el megmutogatni az alapütéseket, hanem a saját figurakészletemből mutatok be néhány lelassítva és példákat a zenében való alkalmazásukra.

Mi lesz a kiadvány címe?
Páratlan élmények. Remélem nem hangzik nagyképűen. Gyakorlatilag 25 éve vagyok a pályán és úgy gondolom, hogy ez a közel egy órás zenei anyag méltó módon demonstrálja az eddigi pályafutásomat.

Milyen tételek szerepelnek a kazettán?
Található rajta két dobszóló, két páratlan ritmusokra épülő balkáni hangulatú dal valamint két rockosabb felvétel, amelyek az én zenei vénámat leginkább tükrözik.


Mikor válik a kazetta a közönség számára is hozzáférhetővé?
A bemutatkozása a kazettának a Ceglédi Ütős Gálán lesz, sajnos nélkülem, mivel abban az időszakban a Tunyogi Rock Band-el Erdélyben fogunk turnézni. Remélem a kivetítőn keresztül is élvezetes lesz. Természetesen, akit érdekel majd a helyszínen meg is vásárolhatja.

Mely dobosok munkássága volt rád nagy hatással?
A kezdeti időkben Ian Paice dobolását hallgattam még orsós magnóról és igyekeztem „leszedni” a figuráit. Külön ajándéknak tekintem az élettől, hogy Pesten az Eddával játszhattam egy színpadon vele és sikerült a koncert után beszélgetnünk is. Nagyon szeretem Greg Bisonette és Simon Phillips dobolását is. Csodálattal tölt el az a precizitás és sokszínűség, ahogy a hangszert kezelik. Igazából csak mi dobosok tudjuk, micsoda munka van e mögött.


A napokban beszélgettem zenésztársaimmal arról, hogy a hazai zenész társadalomban, valóban tisztelet a kivételnek, a dobosok foglalkoznak a legintenzívebben a hangszerükkel. Ezzel szemben az énekesek szinte semennyit sem gyakorolnak, mondván ők az énekesek ők tudnak és kész.
Valóban. Az énekes számára is ugyanúgy elengedhetetlen a gyakorlás, mint a hangszeres zenészek számára. Egy jó torokkal megáldott énekesnek is legalább annyit kellene gyakorolnia, mint bármelyik zenekari tagnak. Dobosnak lenni azért is hálátlanabb feladat, mert a gyakorlás is sokszor leküzdhetetlen akadályokat gördít az ember elé.

Mennyit gyakorolsz mostanában?
Még mindig nem eleget. (Mondja nevetve…) Érdekes dolog ez a gyakorlás, mert ameddig az ember nem nő fel agyilag a feladathoz, nem érik meg zeneileg, rengeteg iskolagyakorlatot kell elvégeznie. Ma már elmondhatom, hogy olyan szintre jutottam, hogy nem kell az alapvető dogokra gyakorlási időt szentelnem. A gyakorlás során a saját figurakészletem finomítására és egyes elemeinek a továbbfejlesztésére helyezem a hangsúlyt. Igyekszem minél tökéletesebb kíséretet létrehozni az adott zenéhez.