A jazzdobolásról – A jazzdobolás története, gyakorlata II. rész

Az első számban röviden áttekintettük a jazzdobolás történetét, megismerkedtünk a korra jellemző stílusokkal egy-két kottapélda segítségével. Időzzünk el egy kicsit 1925–1945 között, hiszen ez a 20 év számít a dobolás hőskorának.Az alapvető technikák, kézrendek, zenei szerkezetek ez idő alatt alakultak ki, így érdemes megismerkednünk azokkal a mérföldkőnek számító egyéniségekkel, akik megalkották a mai jazzdobolás elemeit, hangulatát. Chick Webb, Big Sid Catlett, Dave Tough, Kenny Clarke, Buddy Rich, Gene Krupa, Papa Jo Jones, Zutty Singleton, Vic Berton, Kaiser Marshall, Lionel Hampton, Cozy Cole, George Wettling, Ray Bauduc… nagy nevek, kikre talán már a mai generáció alig emlékszik, hiszen Gene Krupa és Buddy Rich népszerűsége elhomályosíthatta a többiek jelentőségét. Ez bizony nagyon igazságtalan lenne, ezért kiemelem a legjelentősebbeknek tituláltakat és rövid életrajz formájában bemutatom őket.

„A SAVOY BALLROOM KIRÁLYA”, így becézte mindenki a 30-as években, ami igen nagy rangot jelentett Harlemben, hiszen a kor legjobb zenészei játszhattak a híres Savoyban.

Chick Webb népszerűségére jellemző, hogy a nagy konkurencia, Benny Goodman, Count Basie, Duke Ellington zenekara sem vetekedhetett vele. Webb „koronája” egész életében – amely sajnálatosan rövid volt – a helyén maradt!

Buddy Rich, aki talán a leghiúbb sztár volt életében, valójában egyetlen dobost ismert el és ez volt Chick Webb.

– Kalapot emelek előtte, ő volt a példaképem, ha még élne, nagyon sok dobos inkább feladná a dobolást. Ilyen jó volt William – nyilatkozta B. Rich a későbbi években.

William „Chick” Webb 1907-ben született Baltimore-ban és már három éves korában püfölte a környezetében megtalálható tárgyakat, melyek esetleg dobhoz hasonlítottak. A ritmus és a zene zene már gyermekként lételeme volt. Súlyos balesete következtében leállt növekedése, ezért kapta az iskolában a Chick” gúnynevet, amely végigkísérte rövid életén. 140 centiméteres magasságához egy jókora púp járult, és ez lelkileg elég nehezen volt feldolgozható. Így beletemetkezett a zenébe, az segítette a súlyos teher elviselésében.

Szegény családból származott, így első dobját, amely 103 dollárt kóstált és természetesen használt volt, újságkihordásból finanszírozta.

Így történhetett, hogy Chick 12 évesen minden hétvégén az utcán dobolt és lassan a kerület látványossága lett. Dobolása igen látványos volt, mert megtűzdelte show-elemekkel, amelynek köszönhetően hamarosan lehetőséget kapott fellépésekre különböző együttesekkel. Egy ilyen alkalommal ismerkedett meg későbbi jó barátjával, akinek becsületes neve John Truehart volt. Elhatározták, hogy jóban-rosszban kitartva átköltöznek New Yorkba, ahol meghódítják Harlemet és ezzel együtt a Világot.

1924-et írunk és New York-ban már népszerű Duke Ellington, Sonny Greer, Coleman Hawkins és Bobby Stark trombitás, akinek nagyon sokat köszönhetett Chick, mert az ő protezsálásának kapcsán ismerték meg a „felsőbb” zenei körökben. Mindent elvállalt, mindenhol ott volt, és ez hozta meg a nagy áttörést is, amikor az Edgar Dowells Band dobosa fellépésre menet, rejtélyes módon eltűnt a Metróban. Beugorhatott helyette, ráadásul egy igen fontos bemutatkozó show-t játszott az együttes, melynek következtében kiemelkedő szerződéshez jutottak. Az impresszárió feltételként kikötötte, hogy Chick tagja legyen a bandának! Heti 50 dolláros fizetése még azt is lehetővé tette, hogy családját segítse.

1926-ban Duke Ellington segítségével mint zenekarvezető megkapta a Manhattan’s Black Bottom Clubot. Öt tagú induló együttesét hamarosan 13 főre duzzasztotta. Életét teljesen kitöltötte a zene, hiszen ha nem játszott, tanított vagy hangszerelt. Mint zenekarvezető igen igazságos ember hírében állt. Összetartotta a zenekart, még olyan áron is, hogy lemondott szerződéseket, ha azok esetleges tagcseréhez vagy szűkebb létszámhoz kötődtek volna. Maximalista, a legjobb zenészekkel és hangszerelőkkel dolgozott, ami anyagi előrelépését gátolta, hiszen igen rossz üzletember volt. Rendszeresen csábítottak el tőle szuper zenészeket, mert többet ígértek nekik, de ez őt nem igazán viselte meg. Testi hibája ellenére igen melegszívű, humoros és optimista ember volt. Ehhez járult kivételes tehetsége a show-elemek terén, ami népszerűségét jelentősen növelte. A húszas- harmincas években óriási szerepe volt a látványnak, így sok együttesben elől ültek a dobosok, hogy a közönség jobban élvezhesse a verők pörgetését, forgatását. (Másik két show-man: Lionel Hampton, Gene Krupa).

Bizonyára érdekel mindenkit, hogy milyen „motyón” játszott a király, annyi bizonyos, hogy 28”-es volt a lábdob, melyre timpani bőrt húzatott és általában G-re hangolta. Játékában igen nagy szerepet kapott ez a monstre lábdob. Pergődob, egy felső tom és egy álló tom, fa békák, két kínai, két beütőtányér és lábcintányér alkotta a felszerelést.

Külön kísérőtányér még nem volt divat a húszas években. Egyáltalán a dob szerepe mint szólisztikus hangszer nem volt kívánatos, de hogy ez éppen ezekben az években lassan megváltozott, döntő szerepe volt Chick Webbnek, Gene Krupának, Sid Catlettnek. Az első engedélyezett szólók 2–4 ütem hosszúságúak lehettek, kivéve, ha maga a dobos volt a zenekarvezető!

Chick kora legtechnikásabb dobosa volt, újszerű, különlegesen virtuóz lábtechnikája még évtizedek múlva is fogalomnak számított, pedig a harmincas években nem igazán a sebességre tervezték a lábgépeket. Ütéstechnikájára jellemző a sok karmozgás, de ezek a mozgások valójában a lendület (hangsúly) szolgálatában álltak, és kiegészítették a túlnyomóan csukló (Wrist) játékmódot, amely később megfigyelhető Henry Adler, majd Buddy Rich játékmódjában is.

Abszolút újszerűnek számítottak a harmincas években a dupla tempóban játszott fillek, melyeket kitűnően „lekagylózhatunk” a Vote for Mr. Rhythm felvételről, amely 1937-ben készült, és természetesen a Chick Webb Orchestra adja elő. Megfigyelhetjük a swingelő hihat kíséretet és a fantasztikus összeolvadást a zenével és a hangszereléssel.

Fantasztikus könnyedséggel tudott játszani, kapcsolata, játékmódja a dobbal az un. „touch and taste” elbűvölte a kor dobosait és a zenésztársakat.

1934-ben az Apolló Theater-ben tehetségkutató koncert volt, ahol Chick meghallotta a fiatal Ella Fitzgeraldot énekelni és elhívta együttesébe, ami igen nagy feltűnést keltett, hiszen nem volt szokásos egy jazzt játszó Big-Bandbe énekest hívni. Érdekes módon ez a szerencsés „húzás” segítette elő a zenekar kiugrását, mert a Fitzgerald előadásában bemutatott „A Tisket, a Tasket” című nóta hatalmas siker lett, és ezáltal az együttes anyagi helyzete is jócskán feljavult. feljavult. Nem volt könnyű a fajgyűlölő világban érvényesülni, de Armstrong mellett ez Chick Webbnek is megadatott.

Súlyos tuberkulózisa 32 éves korában végzett vele, így 1939-ben meghalt a Savoy királya, pedig ezekben az években kezdett beérni kitartó munkájának gyümölcse.

Egy-két felvétel, amelyen dobolása élvezhető:

• Apologies-Mezz Mezzrow Orchestra, New York 1934.,
• Vote For Mr., Rhythm – Ch. Webb Orchestra, New York 1936. (stúdió)
• Vote For Mr. Rhythm – Ch. Webb Orchestra, New York 1937. (live)
• That’s A Plenty – Ch. Webb Orchestra, New York 1937.
• Clap Hands! Here Comes Charly! – Ch. Webb Orch. N.Y. 1937.