Életem a dobokkal

Soha nem voltam hivatásos zenész, mégis úgy alakult, hogy életem nagyobbik felét egy hangszer bűvöletében töltöttem. Ennek a – most már több mint harminc évnek – történetei közül mesélek egyet.Első találkozásom Kovács Gyulával. 1967-ben gitáros voltam egy beat zenekarban. Állandóan a dobosokkal volt bajunk. Egy este, amikor ismét nem ért oda kezdésre a dobos, Lénárd Béla barátom megkért, hogy mentsem meg a helyzetet. Mivel a három gitár-dob felállásból kevésbé volt feltűnő, ha hiányzik egy gitár, mintha nincs dob: beültem a dobok mögé. Nagyjából tudtam a dolgom, hiszen a dobosainkat is mi tanítottuk be annak alapján, amit többszöri visszatekerés után a szalagos magnóról lehallgattunk. Nagyon jól éreztem magam a dobok mögött, így ottmaradtam. Már kb. egy éve menthettem a helyzetet, amikor tudomásomra jutott, hogy Cegléden Róna Jazzfesztivál lesz, amin egy híres pesti dobos is fellép. Azzal a naiv gondolattal ültem be a műsorra, hogy biztosan látok olyat, amire még magamtól nem jöttem rá.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez az este fordulópont lesz életemben. A ceglédi Kossuth Szálló Pálmakertjében Kovács Gyula lépett fel Kovács Andor, Garay Attila és Pege Aladár társaságában.

Kezdés előtt egy órával érkeztem, de akkor már egy idősebb kecskeszakállas úr (Gyula akkor öt évvel volt fiatalabb, mint most én!) állította össze akkori Dubán szerelését legendás hangszerpátyolgató precizitásával.

Dobok, tányérok miegymás. Puhábbnál puhább textíliák, szarvasbőr, tán még vatta is. Lehelés, törlés óvatosan, kímélőn. A csecsemőjét féltő anya lágy simogatásai egy hiúz szemével kísérve. (Ezt tökéletesen átörökítette rám is, pedig nem tudhatta, hogy hangszere egyszer majd hozzám – a dobmúzeumba kerül). Mindig cérnakesztyűben szerelt, hogy a tükrösre polírozott cintányérokon Soha nem voltam hivatásos zenész, mégis úgy alakult, hogy életem nagyobbik felét egy hangszer bűvöletében töltöttem. Ennek a – most már több mint harminc évnek – történetei közül mesélek egyet. cintányérokon és dobtesteken ne látsszanak meg az ujjlenyomatok.

Minden mozdulat egy szerelmes ihletésű vallomás. Gyula fellépésre készült. Beült a dobok mögé és csinált néhány mozdulatot. Két centit távolabb tette magától a cintányérállványt. Felállt, kicserélte a tányér alatt a filcet, majd visszaült.

Újabb közlekedés a szerelésen, aminek eredményeként végleges helyére: fél centivel közelebb húzta az állványt. Megszólalt a zene. A közönség egész este ugrált, tapsolt, ujjongott körülöttem, én odaragadtam a székhez.

Nem tudom, mi történt, de Gyula virtuóz játéka egyszerre láttatta akkor kisszerűségemet, de a tanulásban rejlő perspektívát is. Elhatároztam, hogy megpróbálok a közelébe kerülni.

Több, mint egy év telt el, amikor kellő bátorságot érezve egy utcai fülkéből felhívtam. Sokszor elismételtem magamban a két mondatot, de amikor beleszólt a kagylóba, hogy Halóóóóóóóóóóó? azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Lassan kinyögtem, hogy ki vagyok, és mit akarok, amire a következő volt a válasz:

A-apukám! Most U-úgy be vagyok táblázva, hogy dollárért sem tudok vállalni, de gyere fel csütörtökön a Murányi utcába és megbeszéljük. Szia, csókolom a családot! Szia Sanyika, szia!

A lakás a negyediken volt, s a szorongást még az is fokozta, hogy fújtatva, lihegve értem az ajtóba. Egy hétköznapjait élő vérbeli pesti bérház belsejében találtam magam, ahol a falon függő képektől, a gyakorló gumilapoktól és Gyula sajátos egyéniségétől mégis valami varázslatos atmoszféra uralkodott.

Megegyeztünk, hogy amint „üresedés” lesz nála elvállal, addig is egy olyan tanítványához irányít, akiért a nevével felel. (Így ismerkedtem meg Kaszás Péterrel és családjával, akikhez máig szoros barátság fűz.)

– Földobok egy kávét! Elfogadod? – kérdezte Gyula.

– Igen! Mi az hogy! – gondoltam magamban – együtt kávézni a mesterrel – ha én ezt otthon elmesélem!

Betöltött egy négyszemélyes kávéfőzőt. Óvatosan körülnéztem, hogy ki iszik itt még rajtunk kívül? Sohasem felejtem el a kávéfőző kifolyócsövéhez egy nagy zománcos bögrét tett oda. És elkezdett mesélni, mesélni. Szájtátva hallgattam. Volt Premier, Ludwig, Buddy Rich, Joe Morello, jazztanszak, gumilap, titkos recept – minden.

Közben kijött a kávé (a négyszemélyes) – amit mesélés közben a délután folyamán úgy a zománcos bögréből egyedül megivott.

Mikor tíz évvel később felidéztem neki első találkozásunkat és a „kávét”, összecsapta a kezét és felkiáltott: miért nem szóltál b… meg?

Jó volt vele beszélgetni még telefonon is. Bevallom, többször előfordult, hogy az volt a nap folyamán a „dessert”, hogy felhívtam, és dumáltunk egy jót. Sokszor találkoztunk órán kívül is. Egyik alkalommal elkísért a Hetesi néven ismertté vált Thököly úti hangszerbazárba, ahol olyan tökéletes utánzatok születtek, hogy segítsége nélkül nem mertem volna megvenni egy háromhavi fizetést érő Avedis Zildjian tányért. Gyula az ajtóból bekiabált az üzletet vezető Jancsó úrnak: Polarisz rakéta kapható? Mire jött a válasz: hány lépcsőset csomagolhatunk a mesternek? Azután összeölelkeztek, és biztos lehettem benne, hogy nincs miért aggódnom.

(Gyula még háromhavi részletfizetést is kialkudott nekem.)

Sajátos kommunikációs műfajt alakított ki. Ez a nyílt postai levelezőlap volt. Ezekből a képzőművészeti alkotásnak is beillő darabokból négy albumom van. Cím: színes filctollal kiemelve, szöveg legtöbbször átlósan írva, lényeges dolgok újabb színnel kétszer aláhúzva. Nem zavarta, hogy a lapot bárki elolvashatja – bátran megírta véleményét az ideiglenesen hazánkban állomásozókról csakúgy, mint a frissen disszidált kollégákról.

Úgy kétezer zenész, kolléga, barát jött el a temetésére. Államfőket szokott ilyen tömeg utolsó útjára kísérni. Régi betegség, hogy nem tudjuk kellőképpen megbecsülni értékeinket, vagy ha igen, rendszerint sajnos már későn. Gonda János búcsúbeszédének végén arra utalt, hogy mindenki tartson önvizsgálatot és ezek után az lépjen oda a sír mellé, aki élete utolsó éveiben sem hagyta el, tagadta meg őt.

Akik ismertük, mindannyian kaptunk tőle valamilyen személyre szabott útravalót. Most már csak az a dolgunk, hogy megőrizzük és továbbadjuk azt akkor is, ha az élet másfajta négynegyedben és hatnyolcadban rója velünk köreit.