INTERJÚ Nesztor Ivánnal

Elsőként a magyar jazzoktatásról szeretném kérdezni önt.– Elsőként a magyar jazzoktatásról szeretném kérdezni önt.

– A jazztanszak mint intézmény elsősorban a pedagógiai irányultságú, de tehetséges jazzdobosok számára van alapítva, és azokat várja, akik kifejezetten pedagógiai indítékból jelentkeznek. Nagyon sokan félreértik a dolgot, hogy egy diplomára milyen mértékben van szükség. Jazztanszakos diploma nélkül bárki vígan működhet a popzene bármely vonalán, a szórakoztatóiparban és a jazzben anélkül, hogy valaki papírt kérne tőle. Ahhoz, hogy valaki a Presser Gáborral vagy a László Attilával akarjon játszani, nem diplomát kérnek elsősorban, hanem mondjuk azt mondják: „Ülj le Józsikám és játssz valamit!”. Tehát a diploma az e tekintetben nem sokat számít. Abból a szempontból viszont a jazztanszak valóban számíthat, hogy olyan széleskörű szakmai alapképzést nyújt, amelyben nemcsak a dob a főszerep, hanem lényegében az úgynevezett melléktantárgyak és szaktantárgyak is, mint pl. különböző zeneelmélettel kapcsolatos tárgyak. Megtanulhat az illető zongorázni, hangszerelni, angolul, zenekari lehetőséget kap, egyfajta szakmai körbe bekerül ezen keresztül, ami szintén számít a pályán. Kap egy klasszikus ütős alapképzést is a jazz mellett. Az ütősöket Kőszegi Imre, Zsoldos Béla és szerény személyem okítja. A jazztanszak a jazzt viszonylag széles alapokon kezeli, ebbe a kifejezésbe beletartozik a jazz-rock, a fusion, az avant-garde, az etno-jazz, az afro-cuban és sok más zenei stílus.

– Ön szerint mennyire van igény ma erre, mik a jelentkezési arányok? Az elmúlt pár évben nőtt-e a jelentkezők száma a tanszakon?

– A jelentkezési arányok döbbenetesek, mert általában 18 és 25 fő között szokott jelentkezni a tanszakra dobos, és ebből 2 maximum 3 ember kerülhet be.

– Évente?

– Így van, mert a jazztanszak létszáma limitált, tehát megszabott. Minden tantárgyból egy évben átlagosan 2–3 ember tanulhat. Persze ez nem egy merev arány, de volt olyan év, hogy nem vettünk fel bőgőst, mert nem volt megfelelő színvonalú bőgős. Helyette felvettünk 4 dobost, mert nagyon jó dobosok jöttek, de a keretlétszáma az iskolának kötött. A másik dolog pedig az, hogy valójában a pedagógiai érzék sokkal ritkább, mint a zenei érzék. Több a tehetséges, jó zenész, mint akinek még pedagógiai érzéke is van. A jazztanszakon eddig végzett tanítványaim közül szinte egy kezemen meg tudom számolni azokat a növendékeimet, akiknek szerintem pedagógiai elhivatottsága is van. Mert egy dolog az, hogy tudok pl. jazzt játszani, és egy másik különös képesség, hogy le tudom bontani és a tanítvány befogadási szintjén újra fel tudom építeni úgy, hogy értse miről van szó! Ez a „lebontó képesség” hiányzik a legtöbb emberből. Sokan azt hiszik, hogy tanítani egyszerű. „Ülj le Pistike, itt a kotta, 12-es gyakorlat, lejátszom neki, kész”. Tehát a tanítási képesség adottság, és bár nem akarnám fölébe helyezni bárminek, de az egy plusz külön adottság azonkívül, hogy valaki zenész is. Elsősorban jó zenésznek kell lenni természetesen és széles látókörűnek. Egy tanár nem engedheti meg magának, hogy azt mondja, hogy ő nem szereti a ragtime- ot, nem szereti a haevy metalt vagy imádja a latint és ellenzi a jazz-rockot. A tanár ilyet nem tehet meg! Akiben ez a széleslátókörű készség nincs meg az nem lehet jó tanár. A tanárnak egyfajta skizofrén állapotban kell lennie, aki lehet művész, lehet saját kedvelt zenei irányzata, zenei felfogása, mint alkotóművész ő már túl lehet például ilyen értelemben zenei intellektuális szinten mondjuk a ragtime-on, vagy túlléphet a funky-n, vagy x irányzatot szerethet, ez egy dolog. De mikor tanárrá válik, akkor újra vissza kell mennie a minden jó zenét szerető, átfogó érzékű szakemberbe, akinek mindent egy bizonyos szinten értelmeznie kell tudni.

– Mik a felvételi követelmények, nehéz- e bejutni a jazzkonzervatóriumba?

– Nagyon nehezek a felvételi követelmények és nagyon nehéz bejutni. A jazztanszak elsősorban a swing-es irányultságra épít. A swing alatt nem konkrétan a zenetörténeti értelemben vett swing korszakot értjük, hanem a swinges ritmizációból származó összes többi zenei irányzatot, tehát a swing érzék, ami a jazzjáték alapja. A felvételi követelmények első lépcsője a kottaolvasási, blattolási készség. Elég komoly összetett kisdob kotta, összetett swing kíséret, ahol kisdob, nagydob mozog, lábcin és lengőtányér játék, valamint szóló játék. Ezt kell blattolni, valamint félprofi jazzjáték készség, előadói kvalitásokkal is. Zongora bőgő duó játszik, ismeretlen számokat, persze aki zeneileg művelt és tájékozott annak nem ismeretlen, tehát ebből következik az, hogy a felvételi vizsgán elemi követelmény bizonyos standard számok, játékmódok ismerete. Előjátékra kell beszállni úgy, hogy nem mondjuk meg milyen tempó lesz, milyen jellegű a szám. A zenével együttműködve, „érezve a zenét” kell játszani, nem betanult szinten. Át kell jönnie a hangszeren! A zenékben alkalmazott, és a jazzben általánosan használt különböző ütemszámú vagy periódikus szólókat kell játszani. Mindezeknek a technikai igénye nem különleges igény. Közepes technikával is be lehet kerülni, ha valaki zenében ott van és érzi a stílust. Természetesen a műfaj műveléséhez szükséges technikai szintet hozni kell. Van zeneelméleti felvételi vizsga is, ahol egy alapfokú zongorázási tudás kell, a jazzharmóniák ismerete, dallam leíró képes- ség és hallás felismerő készség, ami a harmóniák jellegére vonatkozik.

– A képzés színvonala milyen a közismertebb nyugati jazzképző intézményekhez képest?

– Önmagunkat nagyon nehéz lenne minősítenem, de azt mondhatom, hogy néhány növedékünk már kikerült a Berklee School-ba is, és azt mondták, hogy különös eltérést nem észleltek a képzési színvonal között. Magyarországon mindig is voltak világszínvonalú zenészek és ma is vannak. Azt kell, hogy mondjam, hogy a magyarországi jazztanszak megüti a nemzetközi színvonalat. Nem állunk meg, nem egy betokosodott öreg konzervatív intézmény a jazztanszak, viszonylag fiatal a tanári kar is, önművelés folyik és igyekszünk a világkommunikációban részt venni. Nem vagyunk persze önteltek, elégedettek. Az iskola műszaki lehetőségei nagyon-nagyon gyengék, kevés a pénz, ezen a téren mi is el tudnánk képzelni sokkal magasabb színvonalú felszereltséget, mint ami van, de a képzés így is sokoldalú.

– Ön szerint mi a különbség – ha van egyáltalán a mai és az elmúlt idők fiatal jazz-zenészei között?

– Furcsa dolgot fogok mondani, az én tapasztalatom – 1974. óta tanítok – az, hogy az átlagon felüli tehetségek aránya az ugyanaz volt, mint ma. Tíz átlagon felüli dobosból, akikkel én foglalkozom, abból 2 lesz igazán zenész. Zenei és ritmikai adottságokon kívül természetesen kell: munkaképesség, önfejlesztő készség, szorgalom, empatikus érzékenység, ambíció és persze szerencse is. Nekem az első ténykedésem, ha valakit tanítok az, hogy megvilágítsam, ha valaki nemzetközi sztár akar lenni, ahhoz milyen képességek kellenek, milyen eszeveszett szorgalom és nagyon sok szerencse. Ma divat tanítani, és szerintem nagyon nagy hibát követünk el, ha nem tájékoztatjuk a fiatalokat, hogy mondjuk Magyarországnak hány kvalitású zenészre van szüksége. Az elmúlt 30 évre visszatekintve hatalmas információs lehetőség adódik, tehát a mai gyerekek látszólag többet tudnak a zenéről, mint a korábbiak, de a végeredmény tekintetében nem. Összegezve: ma sincs több tehetség mint régen.

– A jazz-zenészek megélhetése milyen manapság?

– A jazzben még a kiválóak is ritkán tudnak belőle megélni. A művész pálya ilyen értelemben egy áldozatvállalás, mert az igazi művész mindig távol van véleményem szerint a pénztől. 67-szer meg kell gondolni valakinek, hogy a jazz zenét életpályának választja-e. Én azt szoktam mondani vagy javasolni, hogy a zenét inkább jobb egyfajta nemes hobbiként kezelni, aztán majd kiderül, hogy megéleke belőle vagy nem, mert amikor azért kell muzsikálni, hogy a lakbért kifizessem, akkor lényegében a zenei igényességnek vége van. Akik úgymond a csúcson vannak, azoknak a háttérmunkájáról a közönség nagyon keveset tud. Vezető dobosok nem dicsekednek el azzal, hogy sok esetben naponta 5–6 órát dobolnak, és azokkal a nehéz évekkel sem, amikor még nem voltak a csúcson. Emögött eszeveszett munka van – nevek említése nélkül. A hivatásos pályán legalább annyira managgernek kell lenni, mint amennyire zenésznek. Sajnos vagy nem sajnos, ez van. Az önszervezés, a kommunikációs készség nagyon fontos dolog. Kiváló zenészek vannak, akik otthon ülnek és várnak, mert nem tudnak kommunikálni, csak nagyon jól zenélni, más zenészek pedig, akik jól el tudják adni magukat, azok jól megélnek belőle. Ez mindig így volt, mindig így is lesz.

– Mi a véleménye korunk fiatal magyar zenekarairól, legyen az jazz vagy bármi más?

– Én azt érzékelem, hogy olyan multi kulturális nyomás alatt élünk, ma fokozottabban mint ezelőtt 20–25 évvel, és ez alatt egyfajta anglomán kultúrimperializmust értek, ami nem egészséges. Az, hogy Magyarországon zenekarok tucatjai angolul énekelnek, az szerintem nem egészen helyes dolog, mert nálunk nagyon kevesen beszélnek angolul azon a szinten, hogy értsék is a szöveget. Ez nem jelenti azt, hogy akik angolul énekelnek, azok nem lehetnek jó zenekarok, mert nem egy ilyen zenekar van, aki nekem is tetszik, de ez szerintem zsákutca. Ami engem örömmel tölt el az az, hogy a fiatal amatőr zenekarok jó ösztönnel azokhoz a régi zenékhez nyúlnak, mint Jimi Hendrix, Cream, jó régi bluesok, ami nekem nagyon szimpatikus. Valójában a jó bluesos irányultságú muzsikák azok, amik a legjobb zenészeket nevelik. A blues zene alatt egy tág, széles zenei világot értek, ez lehet archaikus, funky blues, stb. Amit viszont kevés zenekartól hallok és most magamat beszélem: Szerintem a zene az egy szent dolog. Az igazán jó zene az olyasmit mond el, amit a hangok hordoznak, tehát a jó zene az nem a zenéről szól, hanem a zene mögötti tartalomról. Sok az utánzat a reprodukció, ami tanulási folyamatnak ugyan megfelelő, de kevés zenekar van, aki szuverén autonóm tartalmat tud szuverén autonóm eszközökkel kifejezni, nem másolva és nem koppantva. A külföld számára is az az érdekes, ami sajátos és egyéni, ránk, Magyarországra, Közép-Európára jellemző.

– Végezetül a tanítási módszeréről kérdezném.

– Én egy idő után odajutottam, hogy ahhoz, hogy valaki az átlag pop- és tánczenét tudja játszani és egy kicsit is tehetséges, annak nem kell tanár. Aki ennél technikailag és szellemileg többet akar, annak vagy szüksége tanárra. A mai modern pedagógia az én tapasztalatom és eredményeim alapján elsősorban az auditív módszerekre kell, hogy építsen és csak másod-, harmadsorban bárminemű kottára. Jó képességű embereknek a tartalmi összefüggéseket, játszó helyzetben 2 dobon felváltva válaszolgatva meg lehet mutatni, megértetni. Természetesen különböző működési engedélyekhez, felvételi vizsgákhoz kell a kotta, vagy egész magasrendű dolgokhoz segítséget ad, de én a kottacentrikusságot tapasztalatból elvetem. Tudnék mondani növendékeket, a Borlai Gergőtől a Gyenge Lajosig, akiket lényegében hosszú évekig mindenféle kotta nélkül tanítottam, játékból úgy, hogy ők talán nem is vették észre, hogy tanítom őket. Most persze rossz példa zseniális tehetségekkel példálózni, de azért említem őket, mert mindenki tudja, hogy kikről van szó. Én ma a tanításom 80%-ában kotta nélkül tanítok. Ennek a technikájáról nehéz beszélni egy interjúban, mutatni könnyebb. Az audiovizuális módszerekben az emlékeim is segítettek, mert én is fül után kezdtem először gitározni, majd dobolni. Már egészen tűrhetően doboltam, amikor megvettem a kottákat, – és emlékeztem rá, amikor elkezdtem tanítani – hogy én már egy csomó dolgot le tudtam játszani anélkül, hogy a kottát tudtam volna. Bár, amikor én dobolni kezdtem már jól olvastam kottát, mert 6–7 évig gitároztam előtte, mégsem kottából kezdtem dobolni, hanem fül után. Ebből rájöttem már akkor, hogy ez nagyon-nagyon fontos pedagógiai eszköz, magyarán mondva a modern tanítás alapja az alkotóhelyzetben történő auditív tanítási módszer, és az improvizatív adottságok azonnali felébresztése.