Köte Zoltán – Önvallomás

Öt éves koromban kezdtem el zenei tanulmányaimat a zeneóvodában közel 40 éve. Tulajdonképpen minden hangszert kipróbáltam, amivel a zeneiskolának igen sok kárt okoztam – a hegedűben megnéztem mi nyikorog, a klarinéttal hogy lehet kardozni… – véletlenül egy tanár, dr. Vecsery Zsigmond fedezte fel bennem a zenei tehetséget. Mindjárt az első órán az első ütésre sikerült egy dobot beszakítanom.Alapfokú zenei tanulmányaim után kerültem a MH Zeneművészeti Szakközépiskolába. Itt tanultam öt évig, illetve magánórákat is vettem. Ezek után az MH Központi Zenekar szólamvezető ütőse lettem. Itt szeretném kiemelni, hogy nem dobosnak tartom magam, hanem „ütősnek”, ezt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert az összes ütőhangszeren végigmentem. Már korosabban végeztem el a Zeneművészeti Főiskolát Miskolcon. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert diák fejjel találkozhattam és együtt játszhattam olyan nagy emberekkel, akik abban a korban kimagaslóak voltak, mint a vibrafonos Beanter Bubi bácsi, Bucon (Debreceni), továbbá Ciki (Debreceni). Természetesen nagy hatással voltak rám külföldi turnék alatt a francia, amerikai, skót dobosok. Mindig csodálattal néztem ezeket a dobegyütteseket, csak nem értettem, hogy mit csinálnak és hogyan.

Rudimental technikával az első „élményem” egy borzasztó nagy kudarc volt. Egy nemzetközi dobcsapatba kellet beállnom dobolni. Leírták az anyagot, mely 16 ütem volt, hogy tanuljam meg és másnap kb. húsz dobossal együtt el kellett játszanom. Nagyon egyszerű, szinte megalázóan könnyű dobszóló volt. Az előadás előtt félórával tartottunk egy főpróbát, amikor mellettem jobbról egy két méteres néger dobos, balomon egy francia dobos állt természetesen tök lazán, rágógumizva. Ekkor derült ki, hogy az egész mű alabreve van. Tehát minden dupla tempó és számozott számozott tremoló, paradiddle stb. Én ekkor nem tudtam mást tenni csak kapaszkodtam a kisdobverőbe és néztem, mint gyújtogató a vizes szénára. Ekkor döbbentem rá, hogy eddigi tanulmányaim semmit sem érnek.

Másik élményem, hogy Párizsban tölthettem egy hónapot. Ennek kb. húsz éve, és ott kaptam egy dobiskolát, amit természetesen nem értettem. Mindenféle kézrendek és tremolókon számok szerepeltek össze-vissza. Fogalmam sem volt, hogy mi az, amit a kezemben tartok, de egyet tudtam, hogy egy dobiskola. Megfogadtam, hogy utána nézek ennek a dobolási módszernek. Megint a véletlen segített, mert Hollandiában találkoztam a Fehér Ház ütőseivel, természetesen megint egy nagy pofon volt számomra. Húsz dobos csinált valamit egy csoportban és tök egyszerre nagyon pontosan. Megkérdeztem, hogy mit csináltok és ekkor mondtak egy nevet (Wilcoxon), ismerem-e? Én azt sem tudtam, hogy mi fán terem, eszik-e vagy isszák. Másnapra hoztak egy iskolát, ők elkezdték dobolni és én kottából követtem. Ők ezt a tíz lapot pillanatokon belül lejátszották és nekem fogalmam sem volt, hogy hol tartanak. Az első leckét tőlük vettem, illetve egy volt barátomtól, aki már sajnos nincs közöttünk (.Tom Beckmann). Azóta csak ezzel a dobolási technikával foglalkozom.

Kb. húsz éve tanítok különböző korosztályú gyerekeket. Rengeteg gondot jelentett, hogy tulajdonképpen más technikát kell tanítanom kisdobnál, üstdobnál és dallamhangszereknél. Másik ilyen problémakör, hogy az ember akár mennyi kisdob iskolát elvégez (pl. Knauer), még dobfelszerelésen nem tud játszani, de aki jól játszik dobfelszerelésen az általában jól kisdobol. Én nem hiszek abban, hogy amerikai dobolást tanítok, szerintem csak jó dobos (ütős) vagy rossz dobos van. Amerikában az európai dobolást szedték rendszerbe és ezt nevezték el amerikai dobolásnak. Erre bizonyítékaim vannak, az 1500- 1600-as években íródott dobjelek. Az ütőegyüttesemmel, melynek stílusát, arculatát mindent én faragtam ilyenre amilyen, úgy hoztam létre, hogy semmilyen külföldi mintát nem vettem alapul. Egy saját elképzelésemen alapuló látványt dolgoztunk ki. Természetesen közösen a csapat tagjaival. Ebben a csapatban kezdetben csak saját tanítványaim vettek részt (Hatvani Szabolcs, Tömösközi László, Debreceni Róbert). Tanácsadóként segítette munkámat egy másik tanítványom Pusztai Csaba. Sajnos a Honvéd Zeneművészeti Szakközépiskola megszűnésével egy nagyon jó bázis szűnik meg, amelyre csak évek múlva fognak rájönni a nagyjaink, hogy egy kincsesbányát hagytak veszni. A csapatot csak úgy tudom egyben tartani, hogy külsősök a Martonosi zeneiskolából járnak át, igazolnak le az együttesembe. De bárki, aki megszállott és van ideje napi 5–6 órát gyakorolni, szeretettel várom a csapatba. Ha magániskolában tanítanék, vagy vezetnék, három feltételem lenne:

csak fanatikus dobosok jelentkezhetnének,
csak fanatikus dobosok taníthatnának,
csak ütősöket képeznék (zenészeket).

Bővebben: olyan zenészek jöhetnének, akik elméletet, zongorát, ütőhangszereket és kamarát tanulnának. Ezenkívül jó tanulók. Erre azért van szükség, mert „Bunkó emberből bunkó zenész lesz.”

Olyan tanárok taníthatnának, akik nem időre, és nem pénzért tanítanak. Ezt úgy értem, hogy nem az órát nézné, hogy letelt a 45 perc és mereven a pénzre koncentrálna.

Olyan zenészek lennének, akik jól zongoráznak, jó elméleti szakemberek. Egy ütősnek ugyan úgy kell tudnia a zeneelméletet, mint a zongoristának, vagy a gitárosnak.

Még egy kitételem lenne. Még pedig az, hogy garanciával kellene tanítani. Ezt úgy képzelem, hogy évente két vizsga lenne, ezeken a tanár is pontot kapna. A fizetésekből egy bizonyos részt visszatartanék, és ezt csak a tantestület pontjai alapján kapná meg. Lehet, hogy valaki 100.000 Ft-ot kapna, valaki meg semmit. Ebbe beleszámítana az is, hogy hány tanítványt vettek fel konziba vagy főiskolára.

Ha neveket kellene mondanom, Martonosi, Hatvani, Pusztai… stb. Természetesen nem csak dobfelszerelést tanítanának, hanem minden ütőhangszert.

Lenne egy ügyelet is. Ez úgy működne, hogy bárki jöhetne amikor akar. A pénztárba kifizeti az órát és egy tanár foglalkozna vele. Legközelebb akkor jön amikor akar vagy tud. Ez természetesen feláras lenne. Ilyen létezik több európai, ill. amerikai iskolában.

A módszerem nagyon egyszerű. Minden embert személyének megfelelő képzésben kell részesíteni, mivel nem vagyunk egyformák, minden ember más. Mindenkit meg kell tanítani gyakorolni. Egy kicsit nevetségesnek hangzik, de aki ismer az tudja, hogy miről beszélek. Egy embernek sok „holt” ideje van, amikor semmit nem csinál, csak mondjuk cigizik. Ekkor is az egyik keze szabad, amivel lehet gyakorolni egy gumidobon vagy villamoson, buszon, vonaton. Természetesen járműveken ujjakkal lehet technikázni vagy TV nézés ideje alatt.

A másik módszerem, a ritmusokat tanítom meg, mint technikai gyakorlatot. Utána, ha találkozik a kottában hasonló ritmussal, már előre hallja, amit le kell ütni.

Végezetül a terveim. Szeretném a Honvéd Parádé Ütősöket egy nagy „dobzenekarrá” 40–50 főre bővíteni. Ebben 20–25 dobos, 20–25 dallamhangszeres lenne. A másik tervem neve: BI-GÖR, aki nem tudná ez a csapat „Biciklis” fúvószenekar, Görkorcsolyás majorette és egy Parádés dobosok „dob” majorettekből áll.

Még nagy tervem egy magán „ütős” iskola, mondjuk egy Dobcentrum. Erről már elméletileg volt egy megbeszélés, ugyan csak elméleti szinten Pálmai Gábor barátommal.

Egy örök igazságot sose felejtsetek: „A zenészek legjobb barátja a DOBOS.”