A jazzdobolás tanítása – III. rész

Az előzőekben körüljártuk a jazzdobolással kapcsolatos rávezető fogalmakat, és remélhetően egy-két CD már ott lapul az ajánlottak közül mindannyiotok polcán.

Hogyan lesz valaki a jazz rabja, miért is kell ezzel a műfajjal ilyen mélyrehatóan foglalkozni, hogy fogadjuk be…? Kérdések, melyekre könnyű válaszolni, de mégis hiábavaló lenne minden erőszakos ráhatás, ha nem jönne el magától az a pillanat, amikor berobban az a megmagyarázhatatlan jó érzés. E pontnál azután lehet valaki lemezgyűjtő, vagy jazz-zenész, lehetőségei függvényében. Az utóbbi mindenképpen rögösebb út, főleg mai világunkban, ahol az élőzene átkerült a „fehér holló” kategóriába.

Nálunk Magyarországon igen későn kerülhet a zeneiskolás a jazz és a latin zene közelébe, mert mindkettő közellenségnek számít még ma is. Másik véglet, amikor csak a rock-zene felé irányítják a tanulókat a minden utcában előforduló önjelölt dobtanárok. Tehát adott egy elég szerencsétlen, kusza háttér, melyből kevesen kapnak kellő időben helyes útmutatást, indítatást. Reméljük, hogy ez az újság egyre több helyre eljut és ezen keresztül segíthetünk magunkon, szélesíthetjük látókörünket. Egyre több pozitívumot észlelek vidéki dobkurzusaimon is, sőt a dobtanárok is jócskán túlléptek a kötelező Knauer iskola kizárólagos tanításán. A tanulóévek során mindenki keres egy eszményképet magának, ez így van rendjén, sőt Tony Williams is azt tanácsolja, hogy másolni, utánozni kell a példaképet, de később meg kell keresni önmagunkat, hiszen az örökös reprodukció egy idő után már nem okoz örömet.

No, akkor csapjunk bele és további eszmefuttatások helyett kezdjük el megismerni a jazzdobolás elemeit. Ha fontossági sorrendet kellene felállítani, akkor a következő elemek alkotnák a sort:

1. „Time Playing”; a kifejezés a műfaj sajátosságainak megfelelő folyamatos lüktetést jelenti. A pop zene 1–3 baszszus, 2–4 pergő hangsúlyozású, a latin zene a „clave” körébe helyezi a lüktetést. A jazz-zenében a kísérő (ride) cintányér lesz meghatározó, amikor a negyedes lüktetés a nyolcados triolák folyamatában érzékelhető (általános törvény, kivételek vannak).

Az alábbi kottapéldák szemléltetik a ride alaphelyzetét, és egy-két gyakorlatot, melyek segítenek a swinges érzet felfedezésében. Gyakorlás előtt készüljünk rá hangulatilag, hallgassunk jazzt az 50–60-as évek tájáról. Az előző számban ajánlottam lemezeket, CD-ket.

A cintányér-technika gyakorolható, a feeling viszont már zenehallgatás függvénye. Érdemes együtt játszani a CD-vel, ez sokat segít.

Tehát negyedes hangsúlyozás, negyedes karmozgás!

(Először csak énekeld a ritmusokat!!) (1. kotta)

A tempót később fokozhatjuk, de csak akkor, ha már abszolút biztos érzet és készség alakult ki a 120-as tempóban! Az ütéstechnikában tanultak szerint a negyedek teljes ütések a triolák belépésekor a sablon (2. kotta).

Fullstroke: verő magasról indul, ugyanoda érkezik.

Dawnstroke: verő magasról indul, alacsonyan marad (max. 30°)

Upstroke: verő alacsonyról indul, magasra érkezik.

(Részletesen a 1/2. számban olvashattatok erről!)

A negyedes lüktetés kiemelkedően fontos, mert a dallamhoz biztosítja a folyamatos előrehaladás érzetét! Nem sietésről van szó!!!

Következő elemként bevonjuk balabbik kezünket, melynek integrációjáról egy-két példa gondoskodik. Természetesen a játszható lehetőségek végtelenek, de ez legyen a TI feladatotok! (3. kotta)

A következő példákhoz változik a lábak feladata, belép a lábdob, melyen folyamatos, halk negyedek szólnak, lehetőleg fektetett sarokkal és a kéz fullstroke ütésformája szerint, tehát megütés után azonnal visszaengedjük a lábgép „bunkóját” a kiindulási helyzetbe (4. kotta).

A balkéz ritmusai áthelyezendők tamokra is! (5. kotta) Érdemes szót ejteni a HI-HAT technikáról, amely segít egy exact tempó folyamatos tartásában, és tökéletesen összhangban van a lábdobbal. (6. kotta)

Természetesen léteznek az alapállástól eltérő módok, de kezdetben ennyi elegendő.

Ez alkalommal nem lépünk tovább a technikai feladatokban, de ejtsünk szót a jazz-es hangolásról, a cintányérokról, bőrökről.

Az „alapcucc”
Méretei általában kisebbek a rockos felszerelésben ismerteknél. Lábdob 18”x 14”, 20”x 14” vagy 16”. A tamok: 10” x 8”, 12” x 8”, 14” x 14” álló-tom. Pergő 14” x 5”; 5 1/2”.

Cintányérok: 20” – 22” Ride, inkább vékonyabb anyagból, melyek alkalmasak crash módra is (Medium Ride).

18” – Crash, Crash – Ride (thin)

14” – Hi-Hat. A kiválasztásnál legfontosabb, hogy a jazzhez használandó mindegyik cintányér tudja a ride effektet, mert a különböző zenei részek így színesebben kísérhetők. Kerüljük a splash tányérok és a 14”–15”-es crash tányérok használatát!

A jazzisták nagy része az egyrétegű fehér Ambassador típusú bőröket részesíti előnyben, mert e bőrök hangtulajdonságai fedik be leginkább a műfaj által vonzott hangképet (Attack-sustain arány).

Ismét általános módszer: mindkét bőr azonos magasságúra van hangolva, aránylag feszesre, hogy az elképzelt dallamok megszólaljanak. A tamok harmonizálnak a leengedett sodronyú pergődobbal és az alig tompított teli, tehát kivágatlan bőrrel ellátott lábdobbal. A hangolás teljesen egyéni jogkör, kísérletezz sokat, én csak az általános módszerekről írok!

Elhelyezkedés a dobnál
A jazzdobolás legfontosabb eszköze a kísérő cintányér, így pozíciója meghatározza a többi alkotóelem helyzetét. Valójában az egy felsőtamos megoldás az ideális, mert így a kísérő cintányér a legkényelmesebben elérhető helyre állítható. Ez azért fontos, mert a 6–10 perces jazz-standard-eket, vagy kompozíciókat szinte végig a kísérőtányéron játszuk. Ajánlatos magasan ülni, a dobok könnyedén elérhető távolságra kerüljenek. Az oldaltam magassága legyen azonos a pergődobéval, mert így majd könnyebb lesz a keresztütések (cross-over) gyakorlása.

Ez alkalommal a „Time Playing”-gel foglalkozunk, mint a jazz, és egyáltalán bármilyen zene legfontosabb kritériuma, így kicsit részletesebben belemegyünk a cintányérokkal kapcsolatos témakörbe.

Az utóbbi években, azaz évtizedekben előtérbe kerültek a heavy, vastag kopogós (Ping) cintányérok, melyek valójában alkalmatlanok a be-pop és egyáltalán a jazz játékához, mivel kevés al- és felhangot tudnak, azaz igen rövid lecsengésűek. Száraz, kopogós hangjuk nem biztosítja a jazzhez oly fontos bár- sonyos szőnyeget, crash ütések nem szólalnak meg kellő finomsággal.

Viszont ismét divat lett a jazzes hangzást tudó tányérok használata, így a 2000-től gyártott tányérok vékonyabbak, érzékenyebbek lettek, követve a legendás 40-es évekbeli Zildjianok hangszínét. A szélek felé vékonyodó tányérok a legalkalmasabbak a jazzes íz interpretálásához. Amikor Elvin Jones beszél a cintányérok használatáról, színekről beszél, ahogy a különböző helyeken megüti a tányérokat. A jazz hangulatok, színek tárháza. Keressük meg, találjunk találjunk rá. (Video: Elvin Jones – A different drummer). Jó jel, ha a cintányért „dark” (sötét, mélytónusú) jelzővel illethetjük, mert megfelelő keretbe foglalhatjuk vele a zene összképét. Legyen magas hangszínű, de mégis lágy tányérunk is, de kerüljük a középfrekvenciát nyújtó hangmagasságúakat, mert azonos frekvencián szólalnak meg pl. a zongorával, így nem emelkednek ki eléggé az összképből.

Játékmód: A cintányér kúpja kiemelkedik hangszínével többi részétől, általában a latinos hangzás, pl. afro-cuban kiválóan játszható a bell tartományban. Közvetlen a kúp (bell) alatt rövidebb, konkrétabb a hangzás, e részt nagy tempók kísérésére használjuk. Lefelé, a szélek felé haladva, egyre lágyabb a hangzás, több a „szőnyeg”. Általában a cintányér szélétől 8–10 cm-re található az a sáv, amely legalkalmasabb a „time” játékra. A crash effektek a verő vállával történjenek. (Az a pont, ahol az elkeskenyedés kezdődik.) Ha a cintányér pereméhez közel, 2–3 cm-re játszunk, megszűnik a különvált „ping”, a tányér fokozatosan „felgerjed”, ha mégis ilyen jellegű hangszínt szeretnénk, akkor nagyon finom játékmódot alkalmazzunk!

A leírtakból leszűrhető, hogy a tányér abszolút sokszínű, és ezt az adottságát ki is kell tudni használni.

Érdemes a cintányérokat többféle verővel használni, mert teljesen megváltoznak a hangtulajdonságai. Ez is egy lehetőség a sokszínű játékmód alkalmazásához. Sok-sok kísérletezéssel eltöltött óra meghozza a kívánt eredményt, a cintányér és tulajdonosa öszszeérik, alkalmassá válik arra, hogy a „Time Playing” fázis testet ölthessen.

Köszönöm a figyelmet, bízom benne, hogy hasznos dolgokat írtam, és találkozhatunk a következő számban is, amikor ismét tovább léphetünk a jazzdobolás témakörében!

Kérdésekre továbbra is él a 256-35-91!