„Drums & Sounds 2000”

A 2000. év legnagyobb dobosrendezvénye Európában, minden bizonnyal az április 22–23-án megrendezett „Drums&Sounds 2000” volt. A kétnapos fesztivál Lahnstein-ben, Németországban került megrendezésre, kurzusokkal, kiállítással, sztárokkal fűszerezve. A világ 16 országából zarándokoltak el ide, hogy lássák a legnagyobbakat.2000. április 22, Szombat
Az első napon Joe Porcaro (aki az esemény fővédnöke volt) és Dave Weckl tartottak külön-külön kurzust. Mi – elsősorban pénzügyi okok miatt – Dave kurzusát választottuk, s talán mondanom sem kell: nem csalódtunk.

Szerencsésen az első sorban ültünk, egy méterre a dobszereléstől és magától Dave Weckl-től. A kurzus első fele Dave saját ütőfogásáról, a hozzáállásról, és a lazaságról szólt, annyira kevés dobolással, hogy szinte el is felejtettem hol vagyunk. Az információ-dobolás aránya éppen fordított volt, mint hazánkban, ahol inkább a „szájelvágás” van előtérben, a tényleges tanítás, ötletadással szemben. A második részt a Dave-nek intézett kérdések és néhány újabb saját „találmány” tette ki, most már több dobolással. Meglepő volt Dave dupla-lábgép használata, amely annyira halk volt, hogy csak akkor vettem észre azt, hogy játszik rajta, mikor véletlenül odanéztem. A két óra hamar elröpült, a végén, autogramm-osztással, fényképezkedéssel, majd mindenki elvonult és készült a holnapi napra.

2000. április 23, Vasárnap
A maratoni hosszúságú műsor papíron délben, a valóságban 9:30-kor kezdődött, hisz két és fél órával az ajtónyitás előtt már a kígyózó sor közepén vártuk, hogy beengedjenek, és meglássuk a Csodát.

Joe Porcaro nyitotta meg a műsort, melynek első fellépője egy német dobos, Ralf Gustke és zenekara volt. Körülbelül egy órát játszottak, egyikük lelkébe sem láttunk bele igazán.

Utánuk következett két igazi amerikai, Abe Laboriel Jr. és Curt Bisquera egy órás dobshow-ja. Az egész egy nagyon jópofa ötlettel kezdődött: egy dobgép volt a színpadon felvételre állítva, és egyenként kezdtek egyre többet rájátszani, majd a kellő pillanatban leugrottak a dobokhoz és elkezdődött a show. Délután négy óra magasságában következett ez első „ütős” produkció, mikor is Simon Phillips and Friends nevű formáció lépett fel a színpadra. Az Andy Timmons-gitár, Ray Russel-gitár, Gary Willisbasszus, és persze Simon Phillips összeállítású banda elkápráztatott mindenkit. Simon hozta amit a CD-ken már megszokhattunk, míg Gary Willis atombiztos basszusgitározása szinte „lebetonozta” a zenekart. Meglepően rövid műsoruk kezdte kihozni a közönséget a higgadtságból, megkezdődött a színpad előtti tülekedés, lökdösődés, melyen akár csodálkozhatnánk is, ha nem adtak el volna legalább kétszer annyi jegyet(!), mint amennyien beférnek. Innen is egy fekete pont a szervezőknek.

A következő produkció egy újabb német dobos, Dirk Brand és zenekara volt, erős Drum ‘n Bass beütéssel, és egy nagyon gyors nyelvű raperrel.

Mikor már egy tűt sem lehetett leejteni, akkor jött Horacio „El Negro” Hernandez, és egy órán keresztül elvarázsolt bennünket. Nemcsak tudásával és zeneiségével tarolt, hanem zseniális ötletével is. Rövid beszédében elmondta, hogy pont ma van a születésnapja, azonkívül épp szólólemezén dolgozik. Ezután előkerült egy diktafon, és felénekeltük neki a „Happy Birthday”-t, melyet feltesz feltesz majd a lemezére. Még egy kis dobolás következett, majd a dübörgő taps közepette, könnybe lábadt szemmel, meghatódva lement a színpadról.
A sorban a következő a Will Calhoun- Doug Wimbish duó volt. Aki volt már Jungle Funk koncerten (jártak a Pecsában is), annak nem okozott különösebb meglepetést a műsor – ugyanaz volt, Vinx nélkül. Will dobja nagyon jól szólt, gyilkos kettő-néggyel, érezni lehett, hogy már régóta játszanak együtt.

Fél tízkor jött a Dave Weckl Band. Szét nyílt a függöny és máris belecsaptak a „Highlife” című dalba, „Synergy” c. albumukról.

A Tom Kennedy-Dave Weckl alkotta ritmusszekció, olyan kiváló muzsikusokkal egyészült ki, mint Brandon Field (szaxofon), Buzz Feiten (gitár) és Jay Oliver (billentyű). Mintha CD-t hallgattunk volna, nem csak a hangminőség miatt, hanem mert annyira együtt volt a zenekar. Dave ha lehet számomra muzikálisabb volt, mint valaha, bár élőben az ember felfokozott idegállapotban van, és hajlamos a túlzásra. Mikor már azt hittük nem lehet fokozni, akkor következett Tom Kennedy basszusgitár szólója. Azt hiszem jó lesz ha ezt a nevet mindenki jól megjegyzi, ritkán hallható basszusgitározás tanúi voltunk, szinte elképzelhetetlen pontossággal, ízzel, villanásokkal.

Dave saját, senkivel össze nem hasolítható stílusa szinte beragyogta a termet, hihetetlen kettő-néggyel, dinamikával. Ráadásszámként egy dobszóló következett, majd rögtön a Tower 99 című szám, melyből „kifejlődött” az eredeti Tower of Inspiration című klasszikus dal. Lehetne még oldalakt írni, de felesleges, ezt látni és hallani kell.

Ezután jött Vinnie Colaiuta és bandája. A csapat: Michael Landau-gitár, Neil Stubenhaus-basszusgitár, David Garfield- billentyű. Ebben a felállásban ez volt az első fellépésük, jó volt hallgatni és nézni őket. Mintha már évek óta muzsikáltak volna együtt, talán a basszusgitáros, Neil Stubenhaus volt egy kicsit megilletődve, melyet inkább a műsor nehézsége, mintsem az ő rutintalansága váltott ki.

Vinnie dobolása, energiája pedig egyszerűen leírhatatlan. Egyszerűen nem lehetett máshova figyelni, a fehér Gretsch úgy szólt ahogy dob élőben talán még sosem. Megmagyarázhatatlan atmoszférát teremtett, minden figura annyira a „levegőben lógott” amiket játszott, ahogy játszott, a tempójáról nem is beszélve. Ez az a produkció, amit többször kell látni, hogy mindenre oda lehessen figyelni. Talán az mindent elmond, hogy amint elkezdtek játszani, a színpad két oldalán mindenki ott tornyosult, hogy lássák a Mestert – Dave Weckl-től, Horacio Hernandez-en át, Will Calhoun-ig. Az egyetlen zavaró momentum az volt, hogy Vinnie két percenként hívta be a monitoros fiút – a buli feléig nem tudták beállítani normálisan. De a banda zenélése, Vinnie lángoló egyénisége mindenért kárpótolt , minden más megszünt körülöttünk.

Valószínűleg minden idők legnagyobb dobosát láttuk, hordoztuk vállunkon, ha csak képzeletben is. Mindenkit felülmúlt… hogy tökéletes- e Vinnie? Azt nem tudni. Minden esetre tökéletesebb, mint bárki, akit eddig hallottunk.