Buddy Rich (1917–1987)

A világ számára a név valóságos fogalom, minden idők legnagyobb dobos egyénisége sokak szerint. Neve szinte összeforrott Gene Krupa nevével, hiszen harminc éves szakmai és emberi barátság fűzte őket össze. Különleges technikájú dobos volt, akit még ma is sok ezren próbálnak utánozni több, kevesebb sikerrel. Emlékezzünk ma Buddy Richre, a felülmúlhatatlan művészre.Egészen pici korában született, 1917 június 30-án New York Brooklyn negyedében. Szülei artisták voltak, és már tizennyolc (!) hónapos korában felléptették a show-ban, mint dobost. Egyedülálló tehetségét tehát nem a spenót falra kenésére használta, hanem dobolt a show fináléjában. Igaz ugyan, hogy beszélni még nem tudott, így ekkor még nem küldött el senkit melegebb éghajlatra, éghajlatra, mint később ezt igen gyakran és nagy élvezettel megtette. Az ifjú Buddy bizony már hat évesen saját show-jában dobolt, step-táncolt, énekelt, és természetesen beutazta Amerikát és Ausztráliát, mint „Traps, a dobos csoda” (Traps-The Drum Wonder). Ami már akkor sem volt mellékes, a legjobban fizetett gyerek-sztár volt a világon. Tizenkét éves korában a Vitaphone filmet is forgatott róla.

1935-öt írtak, amikor Buddyt lórúgásként érte a felismerés, hogy szereti a jazz muzsikát. Mindez New York „Essex Hause” nevezetű tánclokáljában történt, amikor a „Casa Loma Orchestra” fergeteges swingjeit hallgatta. Ez a csodálat azután véglegesen a jazz mellé állította, amikor beült a „Benny Goodman Band” koncertjére.

„…ettől kezdve minden figyelmem a kor dobosai felé fordult, megcsodáltam Gene Krupa, Sid Catlett, Chick Webb, Baby Dodds játékát és igyekeztem mindent ellesni tőlük, de mindenki hatással volt rám, akit a dob mögött láthattam. Rájöttem, hogy mennyire rányomja bélyegét bélyegét egy zenekar játékára a dobos stílusa. Soha nem akartam hasonló lenni, mint ők, ennek ellenére igen nagy befolyást gyakoroltak rám…”

Volt egy bizonyos Úr, aki még ekkor nem sejtette, hogy 1937-ben leszerződteti Buddy-t jazzegyüttesébe, neve Joe Marsala. Egy év tapasztalatszerzés után következett Bunny Berigan, majd az áttörés 1939-ben, amikor már Artie Show hívja meg zenekarába. A következő állomás Tommy Dorsey, ahol 1939-42-ig tag, majd 1942-ben átigazol Benny Carter- hez. „Puska a kézben” évei után ismét Tommy Dorsey alkalmazza, ahol 1945-ig regulázza a zenekart, majd végre megalakítja az első „Buddy Rich Big Band”-et. Biztonságból elviszi magával az ifjú Frank Sinatra nevű urat. A II. Világőrültség után beindítja a rakétákat, szinte éjjel-nappal játszik különböző együttesekben, miközben működik az igen igényes zenét játszó Big-Band is.

Rendszeresen turnézik a „Jazz At The Philharmonic Orchestra” formációval, közben koncertezik, lemezeket készít Lester Young, Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Coleman Hawkins, Ella Fitzgerald, Art Tetum együtteseivel.

1951: Charlie Ventura, Marty Napoleon, Chubby Jackson, Buddy Rich, „The Big Four”

1953-54 „The Harry James Orchestra”

1955-ben tagja az utolsó „Tommy Dorsey Band”-nek.

1957-ben megdönti a „zenekari tag gázsija” Guiness rekordot- többszörösen. (Hát igen…nem hiszem, hogy fellépett volna a „Dobosok Farsangja” keretén belül…)

1960 szomorú év Buddy Rich életében, ekkor kap először szívinfarktust. Felépülése után, „utókezelés” gyanánt énekesként és Tap-Dancer-ként dolgozik, de hamarosan visszaül a dob mögé, nem elégítette ki a másik elfoglaltság. Kisegyüttest alakított, mellyel 1960-61- ben a távol-keleten turnézott. Rövid ideig ismét tagja lesz a „Harry James Orchestra”-nak, majd ismét vágyat érez, hogy létrehozza az új „Buddy Rich Big- Band”-et. Környezete minden erővel azon volt, hogy erről lebeszélje, de Buddy ismét megmutatta a világnak, hogy nemcsak kiváló zenész, hanem fantasztikus tehetségű zenekarvezető is egyben. A Berklee-n végzett legjobb fiatalokból állította össze a Big-Band-et, és a sok hitetlennek bebizonyította, hogy világszerte hatalmas sikert aratott ezzel a formációval is.

1972 ismét fekete év, gerinc operáció. Az orvosok jóslata szerint ezzel befejeződött volna Buddy Rich pályafutása, mint dobos. Erre ő igen keményen rácáfolt, mert óriási akaraterővel ismét talpra állt, azaz ült- a dob mögé! Mindezt tette három héttel a súlyos műtét után!

Turnék a Big-Band-el, TV-Show-k, stúdiómunkák, fesztiválok, még több feladat, mint betegsége előtt. Igazi „Iron-Man!”

1973 szomorú év Buddy Rich számára, mert harminc éves barátság után elhagyja őt Gene Krupa, kinek halála még töb keserűséget halmoz fel lelkében. Az 1960-ban rögzített híres „Drum-Battle” emléke összecseng a jelenkor megváltozott világával, mindez elégedetlenséggel tölti el. „…húsz éve nem veszek részt örömzenélésben, mert megváltoztak a zenészek. Régen eljártunk egymás bulijaira, örültünk a gyengébbek játékának is, sőt segítettük őket, ma már csak az értelmetlen kritizálgatás folyik, ha egyáltalán elmegy valaki meghallgatni egy másikat. Ha mégis összejön pár zenész, akkor megy a gúnyolódás és a távollévők kicikizése. Egy őszinte mondat nem hangzik el, így értelmetlen, hogy ilyen szintre alacsonyodjak!…” Kedves magyar kollégák, ugye milyen magas szintre fejlesztettük mi is ezt a nem eléggé elítélhető rosszat!

Buddy Rich nagyon kritikus szemmel bírálta a kor dobosait, mert hiányolta az igazi nagy egyéniségeket. A fehérek közül, az akkor még fiatalnak számító Steve Gadd volt az egyetlen, akit elismert és tisztelt. Őt hasonlóan a nagy elődökhöz, olyan dobosnak tartotta, akit azonnal azonnal fel lehetett ismerni, bármilyen együttesben, vagy stílusban játszott. A régiek közül ilyen egyéniségek voltak számára, Sid Catlett, Gene Krupa, Max Roach, Joe Jones, Roy Haynes.

1983-ban másodszor kapott szívinfarktust, melyet Bypass műtét követett. A behelyezés után öt-héttel ismét a dob mögött ült ezzel a mottóval: „The Show must go on!” Ismét Big-Band, stúdió, kisegyüttes, TV Show-k, … hihetetlen. Mindenki azt hitte, hogy Buddy elnyűhetetlen, 1987 április 2-án bekövetkezett váratlan halála mindenkit megdöbbentett.

Buddy Rich abszolút egyéni tehetsége, életpályája egyedülálló. Tiszteletére emlékkoncertek sora zajlik, ahol a mai kor legjobbjai játékukkal róják le tiszteletüket. A legnagyobb elismerésnek számít, ha valakit meghívnak ezekre az emlékkoncertekre.

Ha valaki meglátogatja Cegléden, Kármán Sándor dobmúzeumát, láthatja az eredeti Buddy Rich Slingerland dobfelszerelést, és ha szakít rá időt, akkor korabeli anyagokból ismerkedhet a dobolás koronázatlan királyaival.