Show-t Minden Vasárnap! (S.M.V.)

Rengeteg basszusgitáros és jazz-hívő álma vált valóra október 26-án este a Millenáris Teátrumban! Stanley Clarke (idén nyáron a Sportarénában járt nálunk Chick Corea újraegyesült Return To Forever turnéjával), Marcus Miller (legutóbb tavaly tavasszal adott koncertet együttesével a PeCsában) és Victor Wooten (utoljára júliusban örvendeztetett meg minket a bandájával az A38-on) látogatásai már önmagában is szenzációnak számítanak hazánkban. Arról viszont talán egyikünk sem álmodott, hogy egyszer mindhármukat élőben egy színpadon láthatjuk-hallhatjuk. Erről tanúskodott az a tény is, hogy a meghirdetett kezdés előtt már egy bő órával két borzasztó hosszú sor fogadott mindenkit a helyszínen. Az volt a hosszabb, amelyikben azok álltak, akiknek nem volt belépőjük…Az állóhelyes extra-teltházas bulit a szervezők jól oldották meg. A beengedésnél mindegyik ajtót egyszerre nyitották ki, s a közönséget összesen négy plazma TV és egy hatalmas vászon várta, amelyre projektorral vetítettek. A négy operatőrnek köszönhetően még a leghátul lévők is folyamatosan követhették az eseményeket. Maga a színpadkép a jazz-koncerteknél megszokotthoz képest sokkal színesebb és ötletesebb volt. Negyedórás csúszást követően megjelent a színpadon a bal oldalon ülő dobos és a jobb oldalon álló billentyűs, majd felcsendült a Thunder című album nagyzenekari nyitánya. Hatalmas őrjöngés közepette kezdetét vette a show!

Marcus Miller felvezető alapjára Victor Wooten kezdett el szólózni, amelyhez kisvártatva szimultán becsatlakozott Stanley Clarke is. Miután mindenki produkálta magát néhány kör erejéig, Marcus hirtelen előkapott egy szaxofont és azzal fejezte be az intrót. Következett a címadó nóta, amely majdnem szó szerint mennydörgést idézett elő, annyira túlvezérelten szólt a basszus a legelején. A hip hopos elemekkel díszített számban természetesen felváltva követték egymást a három mester fergeteges szólói. Marcus közben megkérdezte, hogy mindenki jól érzi-e magát, majd mindhárman egyszerre nyomták ugyanazt a témát. A lassabb tempójú, de rendkívül vicces és fülbemászó Hillbillies-ben felfedezhetőek voltak a Jean Pierre Miles Davis-örökzöld refrénjének elemei. Ezután következett az est egyik fénypontja, nevezetesen Victa lenyűgöző loop-szólója. Már a legelején olyan speciális effektekkel megtűzdelt groove-ot produkált, hogy leesett az állunk. Először erre imprózott rá a double-thumbing és a tapping technika császára. Ezután következett a „mindig egy hanggal több”-trükk befejezésként. Láthatóan a többi muzsikus is nagyon élvezte az előadást, pedig ők már nem először látták ezt testközelből. A leghosszabb szerzemény, a slágeres Mongoose Walk jött a sorban, amelynek elején Stanley nyomta a főtémát, valamint egy őrületes zongora szólót hallhattunk Federico Gonzalez Peña jóvoltából. Nem véletlenül játszott eddig Meshell N’Degeocello, Roy Hargrove, Chaka Khan és Gregoire Maret oldalán. A lemezen eredetileg Chick Corea nyomja, de azért ez sem szólt gyengén… Az Uruguay-i billentyűs egyébként egy nagy és egy kis Korg Triton Studioval, egy Rhodes-szal és egy analóg szintivel bástyázta körül magát. A hangulatos szerzeményben Stanley Clarke már-már gitárszólónak nevezhető produkcióján is ámulhattunk egy nagyot.

Ahogyan magukat nevezték, a „három őrült basszeros” állandóan azzal szórakozott, hogy hogyan mutatják be egymást a közönségnek. Többször is említették, hogy nagyon szeretnek Budapesten játszani és köszönték, hogy eljöttünk megnézni őket. A trió színpadi jelenlétében is megfelelt az S.M.V. rövidítésnek, azaz a keresztneveik kezdőbetűjének megfelelően balról jobbra álltak. Amúgy ez egybevágott a testmagasságuk és az életkoruk szerinti csökkenő sorrenddel is. 🙂 Stanley egy fura fekete sapkát viselt, a szokásos kerek szemüveg nélkül. Marcus fekete kalapban, alig látható bajusszal és egy „Create Life Through Music” (teremts életet a zene által) feliratú fehér pólóban lépett fel. Szegény Victornak nem jutott egyedül fejfedő, pedig ő koncertről-koncertre hiányosabb hajkoronával rendelkezik. Mindhárman négyhúros hangszeren brillíroztak: Stanley egy Alembic-et, William Henry Marcus Jr. egy Fender Jazz Bass-t, Victor Lemonte pedig egy Yin Yang Foderát hozott magával.

A három testvér következett ezután, azaz a Los Tres Hermanos című, igazán dallamos kis mű, amely a Panther motívumaira épített rögtönzéssel folytatódott Marcus részéről. Majd jött egy részlet a When I Fall In Love klasszikusból, melyben Miller basszusklarinéton játszott. Hogy teljes legyen a kép, az S.M.V. albumán található Tutu verzió zárta a sort MM karrierjének rövid áttekintésében. A végére egy hatalmas slap-párbaj kerekedett ki belőle. Ezután jött egy ismételt bemutatás: „Crazy Man #1: Victor Wooten, Crazy Man #2: Marcus Miller, Crazy Man #3: Stanley Clarke”. 🙂 Ekkor a 190 centi magas philadelphiai muzsikuson volt a sor, aki mellesleg több mint 60 amerikai TV- és mozifilm zeneszerzője is egyben. A Milano című csodálatos számban nagybőgőn játszott ujjal és vonóval egyaránt. Az S.M.V. fúziós banda egy szempillantás alatt kamarazenakarrá alakult. Különösen nagy élmény volt, amikor három hangonként egymásnak adogatták a labdát, egyre inkább begyorsulva. Persze a bőgő megszólaltatásának két hagyományos módja kevésnek bizonyult Stanley Clarke számára. A körülbelül tíz perc hosszúságú szólójában előfordult olyan jelenet, amikor hosszú, kinyújtott jobb karjával úgy körözött a levegőben, mint egy szélmalom, s ilyen módon nyűtte a húrokat. Hihetetlen volt és látványnak sem utolsó! De volt még blues, country, flamenco és még sok minden más elem is… A ráadás előtt lenyomták a lemez utolsó számát, a Grits-et, amelyben az összes zenész őrült szólóba kezdett egymás után: Victor, Federico, Derico, Marcus és végül Stanley. Az imprózások közben Marcus mindenkinek egy fekete szmokingos kis figurával bábozott. A poén lényegét nem értettük, de ez is elég rendhagyó volt. Derico Watson Premier dobokon és Sabian cineken virgázott, és végig stabil alapot biztosított a bandának. Valljuk be, azért három ekkora basszerossal egyszerre nem lehetett könnyű dolga…

A megérdemelt encore mi más is lehetett volna, mint Clarke 1976-os School Days-e. Ekkor Stanley állt ki a színpad közepére, s a nótát enyhén áthangszerelve adta elő az együttes. A Birdland részlet ezúttal kimaradt, de nem számít, mert a hangulat végig pörgős és frenetikus volt, nem volt egyetlen unalmas pillanata sem. Tulajdonképpen az egész egy profi show-műsor, de a szó jó értelmében véve. Nagyon lejött, hogy a zenészek jó barátságban vannak, tisztelik egymást és felnéznek a másikra. Szerencsére korábbi félelmeim is szertefoszlottak, mivel Marcus Miller is megtanult mással osztozni a reflektorfényben és a sikerben egyaránt.

A banda:

Stanley Clarke – basszusgitár & nagybőgő
Marcus Miller – basszusgitár, basszusklarinét & szaxofon
Victor Wooten – basszusgitár
Federico Gonzalez Peña – billentyűk
Derico Watson – dob

A repertoár:

1. Maestros De Las Frecuencias Bajas
2. Thunder
3. Hillbillies On A Quiet Afternoon
4. Victor Solo
5. Mongoose Walk
6. Los Tres Hermanos
7. Marcus Solo
8. When I Fall In Love
9. Tutu
10. Milano
11. Stanley Solo
12. Grits
Ráadás:
13. School Days

Nagy „Greg” Gergely
http://gregjazz.blog.hu