Trilok Gurtu Band – X. Győri Ütős Fesztivál – II. rész

Martonosi György dobszólója után lépett az igazi tavaszt hozó Győri Nemzetközi Ütős Fesztivál Richter Termének színpadára Trilok Gurtu és zenekara, akiket így együtt, csak az egyértelműség kedvéért Trilok Gurtu Bandnek hívnak. Az indiai zenész és a világ különböző pontjairól verbuvált társasága képszerű kompozícióival bizonyította újra, hogy a kelet és a nyugat, a tradicionális és a modern közötti határvonalak összemosása, azaz a kulturális és felfogásbeli sokszínűség nemcsak az új megoldások keresésének öncélú eredménye, hanem olyan zenei jelenség is, ami több nyelven és több hangnemben egyszerre mesél.A már kismillió felállásban szerepelt Trilok Gurtu ezúttal a gitár, hegedű, basszus, fuvola, szaxofon kombinációjában építette körül magát tablával, dobokkal, vödörrel, csörgőkkel, hogy a fesztivál sztárvendégeként tudósíthasson az összekapaszkodó zenei világok utóbbi történéseiről.

Bár a kisebb események és rendezvények általában hozzák a meghitt hangulatokat, és bensőséges kommunikációt alakítanak ki zenész és közönsége között, ezúttal kisebb hibák csúsztak ebbe a romantikus koncepcióba. Ezek általában a szervezés és nem a zenészek számlájára voltak írhatók. A gondok ott kezdődtek, amikor az ütőhangszerest és tabláit a karzatról telibe világították négy izmosabb lámpával. Sokat lehetne boncolgatni az erős műfény hatásait az általános hangulatra, az biztos, hogy a pihenő nyugalom lehetőségét Győrben fotonágyúkkal lőtték apró darabokra, másrészt folyamatos hangolásra kényszerítették a zenészt, aki hangszerei egészségét féltve félig-meddig vicces éllel meg is jegyezte: ”Már nem a kommunista érában vagyunk, hogy csak ez az egy fény legyen.”

A világítástechnika gyengeségeitől eltekintve viszont szín- és történésgazdag előadást hozott a zenekar a Seychelle-szigeteki basszusgitárostól az olasz hegedűsön át egészen a spanyol gitárosig. Ez a már-már rögeszmésnek tűnő ragaszkodás a változatossághoz végül energetikus, a legtöbb esetben végtelenül optimista és boldog kompozíciókat hozott.

A koncert dalsorrendje: az erős indulás, a kicsit lassabb, elpihenős középrész és a majdnem katartikus végjáték szerkezete a filmes dramaturgiára is rímelt, ahol apró, dalnyi történetekből végül kialakulhatott a nagyobb kép. És ha már a filmes hasonlatnál tartunk, a roadmovie, a western és a dráma zsánereinek egyes hangulati elemei is felsejlettek a fejemben, persze ezeket szabadon be lehet helyettesíteni olyan tulajdonságokkal is, mint a kalandos, az önmagából építkező, az éles, a félelmetes, vagy épp a merengő. A fő hangsúlyt itt a magabiztosan előre tekintő, dallamos és gyorsabb ritmusokat használó darabok kapták, ezeket csak néha szakították meg a pihenés percei és a kevésbé populáris ízek. A koncert után Trilok Gurtu kérdésünkre elmondta, hogy ez a boldogság általában jellemző rá, hiszen az élet túl rövid ahhoz, hogy szomorkodjék az ember. Bartók és Babos zenéjéért lelkesedve azt is elárulta, hogy bár képszerű zenéket ír, játék és komponálás közben nincsenek alakuló történetek a fejében, bár a daloknak vannak címei, azok asszociációkkal való megtöltése főként a hallgatóság joga és feladata.

A visszában Trilok Gurtu igyekezett megénekeltetni a közönséget, de az, talán a hirtelen betört tavasztól sokkolva nem volt képes magabiztos módon hozni az előénekelt takatakatakatit, és bár a zenében megtörtént a katarzis, az egyébként hálás közönség nem volt beszélgetőképes állapotban. Ezt az is mutatta, hogy az egyébként közvetlen zenész kérdéseire a megilletődött hallgatóság csak a legritkább esetben reagált, bizonyára a fények kínzó ereje miatt.